Violet – Valaki öljön meg, könyörgöm! – nyögtem fel, arcomat a párnámba temetve. A tanítás még el sem kezdődött hivatalosan, de én már most kimerültem. Hogyan is tudtam volna koncentrálni mindazok után, ami a múlt héten történt? Sokan mondták, hogy megtalálni a társadat varázslatos érzés, mint egy tündérmesében. A társadnak elvileg a lelki társadnak kellene lennie – de az enyém? Az enyém a pokol legmélyebb bugyrából szalajtott társ volt. Undorító volt, egy söpredék… és kőszívű. Először megcsókolt, aztán közölte, hogy maradjak távol tőle, végül pedig követett a kollégiumig. Semminek sem volt értelme. Valahányszor lehunytam a szemem, csak Kylan ajkának érintését láttam felvillanni az enyémen, és gyűlöltem. S ha mindez nem lett volna elég, a lányok csak arról tudtak beszélni, hogy Kylan Chrystallal kavar, és hogy a kettőjük valószínűleg újra összejön. Nem bántam. Igazából szartam rá – de Lumia szíve összetört. Zsigeri gyűlöletet éreztem a fiú iránt, és amikor megláttam a folyosón, láttam a szemében: ő is ugyanígy érzett. Mivel jó ember voltam, ott és akkor el akartam utasítani, hogy mindkettőnknek könnyebb legyen – de mielőtt kinyöghettem volna a szavakat, ő már köddé vált. Kylan valamikor úgyis el fog utasítani. Ez köztudott tény volt. Én csak meg akartam tenni, mielőtt neki esélye nyílt volna rá. Három kopogást hallottam az ajtómon, mielőtt kinyílt volna. – Gyerünk, kapd a táskád, és indulás! – ismertem fel Trinity hangját. – Nem akarod összekenni a párnádat sminkkel. Felemeltem a fejem, hogy rámeredjek. – Nincs rajtam smink. – Ó? – ráncolta a homlokát. – Akkor nyál. Gyerünk, menjünk. Egy nyögéssel feltoltam magam az ágyból. Felkaptam a táskámat, és követtem őt. – Mi értelme közös kollégiumi szobának, ha többnyire csak ketten vagyunk? – gúnyolódott Trinity menet közben. Chrystalra és Amyre, a szobatársainkra utalt, akik ritkán voltak jelen. Megvontam a vállam. – Én nem bánom. A hét folyamán világossá vált számomra, hogy amúgy sem jönnék ki jól a két Likán lánnyal. Nem úgy, mint Trinityvel. Ő kedves volt, vicces, laza, és olyan érzés volt vele lenni, mintha ezer éve barátok lennénk. A kapcsolatunk természetesnek hatott. – Talán összefutunk a társammal, és végre bemutathatlak neki! – csillant fel Trinity szeme. Erőltetett mosolyt küldtem felé. – Igen, talán. Trinity a Csillagfény Fesztiválon találta meg a párját, és azóta be nem állt a szája róla. Egész héten azt kellett hallgatnom, milyen magas, jóképű és kedves, mégsem volt hajlandó ezt egy képpel is alátámasztani. Azt mondta, ő olyan valaki, akivel személyesen kell találkoznom. Örültem neki, tényleg. Megérdemelte a világot és még annál is többet, de keserűséggel töltött el a gondolat, hogy mennyire másképp alakultak a dolgok az ő számára. Az én élményem annyira megalázó volt, hogy még neki sem meséltem el, hogy megtaláltam az enyémet. Trinity meglökte a vállamat. – Ne érezd magad rosszul, amiért még nem találtad meg a társad. Talán nem ebbe az iskolába jár. – Igen – motyogtam, félrenézve. – Talán. Nem sokkal később elértük a zsúfolt akadémiai csarnokot. Trinity szoros ölelésbe vont. – Nekem arra kell mennem – mutatott az épület egy másik szárnya felé. – De legyen jó első napod! És ha verekedni kell valakivel, írj! Felnevettem, miközben néztem, ahogy távozik. – Fogok! Sajnos ma nem volt közös óránk. Tudtam, hogy nem támaszkodhatok rá négy éven keresztül, és a saját lábamra kell állnom – de nem túlzás azt állítani, hogy máris hiányzott. Ahogy végigsétáltam a folyosón, az osztálytermemet kerestem. Amikor végre megtaláltam, vettem egy mély levegőt, kényszerítve magam, hogy minden gondolatot kizárjak Kylanről. Ami megtörtént, megtörtént, most itt volt az ideje, hogy koncentráljak. A nap első órája a gyógyítás alapjai volt. Beléptem a terembe, és máris megláttam Esthert, a részlegvezetőnket, aki elöl állt. Meleg mosolyt küldött felém, amit viszonoztam. Végigpásztáztam a termet, üres helyet keresve, de ekkor meghallottam. Azt az ismerős, idegesítő nevetést. Odanéztem, ahonnan a hang jött, és megláttam Chrystalt az egyik asztalon ülni, körülvéve a talpnyalóival, köztük Amyvel. Nevetgéltek és suttogtak, de a szemük rajtam volt. Hogy rajtam nevettek-e vagy velem, nem tudtam – és őszintén szólva nem is érdekelt. Csak annyit tudtam, hogy olyan messze kell ülnöm tőlük, amennyire csak lehetséges, így is tettem. Nem akartam összetűzésbe kerülni Chrystallal, nem akkor, amikor Kylannel is épp elég bajom volt. Egy nemesi Likán bőven elég volt. – Jó reggelt mindenkinek! – köszönt Esther, amint leültem. – Mielőtt elkezdenénk, szeretnék egy gyors bemutatkozó kört. Név, életkor, honnan jöttetek… Mindenki felnyögött, de Esther folytatta, egyértelművé téve, hogy nem fogad el nemleges választ. Szerencsére én voltam az első, de ahogy mindenki kénytelen volt bemutatkozni, a gondolataim elkalandoztak. – Ma egy egyszerű gyógyítási gyakorlatot fogunk végezni. Ne aggódjatok, ez csak arra való, hogy lássuk, ki hol tart, szóval semmi nyomás. Részletesen elmagyarázta a feladatot, de az elmém ismét elkalandozott. – Mindenki kap egy tartályt harminc kishallal – mondta Esther. – A cél az, hogy a gyógyító képességeitekkel megerősítsetek legalább egyet a legyengült halak közül. Sok sikert! A felét sem hallottam az utasításainak, de nem érdekelt. A halas gyakorlat alapvető volt, amit már kiskoromban megtanultam. Ez standard eljárás volt a Vérrózsa falka gyógyítói között – és minket mind a falka legerősebb gyógyítója képzett, egy idős, tisztelt asszony, aki Anyát is tanította. Ránéztem az előttem elhelyezett tartályra. Megpörgetve az ujjamat, meggyógyítottam egy halat, mivel nem akartam feltűnést kelteni. Nem akartam kitűnni, vagy megkapni a stréber vagy a felvágós címkét az osztályban. Otthon mindig ez volt, és nem akartam, hogy megismétlődjön. Amikor hallottam, hogy az emberek csodálkozva beszélnek és tapsolnak, Chrystal asztala felé fordítottam a fejem. – Tizenöt hal – bólintott Esther, megigazítva a szemüveget az orrán. – Szép munka, Chrystal. Mivel tavaly már elvégezted ezt az órát, biztos vagyok benne, hogy tudsz segíteni a többi lánynak. Chrystal önelégülten elmosolyodott, vörös tincseit a füle mögé tűrve. Tényleg azt hitte, hogy ő valaki. Szenvedélyesen gyűlöltem, de nem miatta – hanem a fiú miatt. „Nem vezethet minket. Ezt már sokszor megcsináltuk.” Lumia befészkelte magát az elmémbe. „Mutasd meg neki!” Összeszorítottam az öklömet, lemeredve a tartályomban lévő halakra, ahogy a harag eluralkodott a testemen. „Először ellopta a társunkat, most pedig a reflektorfényünket lopja. Nem ő a legjobb gyógyító ebben az osztályban.” Nehéz volt nem figyelni Lumia hangjára, ahogy egyre közelebb lökött a szakadék széléhez. Kylannek semmi oka nem volt úgy utálni engem, ahogy tette, nem akkor, amikor ilyenekkel vette körül magát. Ez nem volt igazságos. „Végezz azzal a ribanccal, Violet.” – Nem… Mielőtt megállíthattam volna, Lumia győzött. A víz a tartályban vadul felcsapott, és mind a harminc hal úszni kezdett. Zihálás hallatszott a teremben, ahogy mindenki felállt, hogy a tartályom köré gyűljön. Az arcom égett, éreztem mindenki tekintetét magamon. Gyűlöltem a figyelmet, és emiatt a féltékeny farkas miatt most egy egész teremnyni jutott belőle.