Anthony Nem aludtam semmit. Talán összesen két órát. A második kávémat ittam, amikor láttam, hogy Jace hív. – Nos, korán vagy. Milyen bajba keverted magad? – Szia, Anth, semmibe. Csak meg akartam győződni róla, hogy tényleg jössz, és nem hagysz cserben. – Mondtam, hogy jövök, nem? – Csak biztosra megyek, és amúgy is, el kell készítenem a szobádat. Mikor érkezik a géped? – Nos, mehetnék a géppel. – Pénzeszsák. – Te is gazdag vagy, Jace. – Tudom. Csak anyunak volt egy balesete. Beszéltem Callie-vel, és úgy döntöttem, felhívlak. – Mi történt vele? Jól van? – Igen, jól van, azt hiszem. Eltört a lába, és más sérülései is vannak. Látni akarja Callie-t. Callie azt mondta, jön, de tudom, hogy nem fog. Már annyiszor mondta, és soha nem jelenik meg. – Még mindig haragszik rájuk? Mi van, öt éve már? – Hat éve, és igen, még mindig elég dühös. Nem veszi fel a telefont, és nem válaszol az üzeneteikre sem. – Atyaég, háromkor landolok. – Jó lesz, majd találkozunk a reptéren. Letettem a telefont, és ott ültem. Callie soha nem ment haza; Jace mindent elmondott nekem. Odaadó volt a testvéréhez, és ő is szerette őt. Nem fog sokat látogatni, tudom. Nem hiszem, hogy most el tudom viselni, hogy lássam. Callie Dél volt, amikor leszálltam Connecticutban. Már hiányzott New York. Ahogy kiléptem, megláttam Jace-t, és elmosolyodtam. Odasétáltam hozzá. Még mindig kicsit fájt a tegnap este. – Atyaúristen, tényleg eljöttél. – Mondtam, hogy fogok, nem? – Igen, de ezt mindig mondod, és én mindig egyedül térek haza a reptérről. – Tudom. Hogy van? – Még nem láttam; apu hívott, hogy értesítsen. – Oké, menjünk oda. Mindenféle kérdése volt hozzám, ami normális volt, ezért válaszoltam neki. Amikor megérkeztünk a gyerekkorunk otthonához, még mindig ugyanaz volt. Felmentünk a tornác lépcsőin, és bementünk a házba, és mindketten megdöbbentünk, amikor anyámat a tévét nézve találtuk, egy pohár borral a kezében. Ránéztem Jace-re. – Azt hittem, azt mondtad, eltört a lába, és más sérülései is vannak. – Ezt mondta apu, anyu. Mi folyik itt? Abban a pillanatban, amikor meglátott, odarohant hozzám, és megölelt. Eltoltam magamtól. – Sajnálom, édesem. Olyan gyönyörű vagy. Évek óta nem láttalak; annyit nőttél. Sajnálom, de nem vetted fel a telefonjaimat, nem válaszoltál az üzeneteimre, és nem voltál hajlandó találkozni velünk. Ez volt az egyetlen módja. Nevetni kezdtem; teljesen megőrült. – Gyakorlatilag kirúgtál, elvágtál, leállítottad a tandíjam fizetését, és azt mondtad, hogy ha követem az álmaimat, halott leszek a számodra. Sosem kértél bocsánatot a szörnyű dolgokért, amiket mondtál nekem, és azt hiszed, egyszerűen megbocsátok neked. TUDOD MIT? MEGBOCSÁTOK, DE SOHA NEM FELEJTHETEM EL. Magad mondtad; a fiad halott, és a lányod is. Nem akartam tovább ott lenni. Ott hagytam állni, és kimentem. Jace közvetlenül mögöttem volt. – Sajnálom, Callie. Tényleg nem tudtam. Mivel már itt vagy, mit szólnál, ha visszamennénk hozzám, és innánk valamit? Csak bólintottam. Hihetetlen volt; nem kért bocsánatot, és azt várta, hogy elfelejtek mindent, amit tett és mondott nekem. Amikor a bátyámhoz értünk, egyszerűen bementem a szobába, amit nekem tartott. Gyorsan lezuhanyoztam, lementem a konyhába, és elvettem egy sört. – Nem ebédeltél? Kérsz valamit? – Nem, jó vagyok; amúgy is, már majdnem kettő óra van. – Atyaég, elfelejtettem, hogy háromkor valahol lennem kell; egyedül leszel jól, nem? – Persze, hogy leszek. Megiszom az összes sört, és tévét nézek, szóval jobb, ha veszel többet útközben. – Fogok, és légy óvatos. Megpuszilta a fejem búbját, ahogy mindig, és elment. Elvettem egy zacskó chipset, és bementem a nappaliba. Anthony Úgy döntöttem, hogy kicsit korábban indulok, ezért a géppel mentem. Már majdnem fél három volt, amikor leszálltam, ezért felhívtam Jace-t. – Már itt vagyok. Hol vagy? – Szerencsés alak vagy, tudod? Már itt vagyok. Éreztem, hogy ezt fogod csinálni, korán megjelenni. Nevetni kezdtem. Mindig ki tudtam kapcsolódni Jace mellett, mindig tudta, hogyan hozza ki belőlem a dolgokat. Kimentem, és megláttam, hogy a Jeepjének támaszkodik. Nagyon büszke voltam rá. Kitartott az elképzelései mellett, otthagyta az egyetemet, és azt csinálta, amit akart, és sikeres volt. Tíz különböző államban voltak motorosboltjai, és jól is ment neki. Tudtam, hogy így lesz; ezért fektettem be az üzletébe, és ő is az enyémbe. Ugyanolyan magasak voltunk (195 cm), ugyanolyan testalkatúak, és ugyanolyan fekete hajunk volt. Az egyetlen különbség az volt, hogy neki fekete szeme volt, nekem pedig kék és mogyoróbarna, ami szerintem furcsa volt. Odasétáltam hozzá, és megragadtam. – Jó látni, J fiú. Hogy van minden? – Jobb most, hogy itt vagy. – Akkor menjünk. Sörre és kajára van szükségem. – Van elég otthon. – Még mindig várom, hogy meglátogass New Yorkban. – Hamarosan. Az út a házához olyan volt, mintha újraélnénk a tinédzser éveinket; mindig ugyanaz volt. Nevettünk és viccelődtünk normális dolgokon. Amikor befordultunk a kocsifelhajtóra, megszólalt a telefonja, és csak felvette. – Mi van most, Jimmy? – Várj, nem hétfőn kellett volna jönnie? – Kész van; felveheti. – Rohadjon meg. Oké, ott leszek. Ránézett. – A seggfejnek hétfőn kellett volna jönnie a motorokért. Most egy óra múlva itt lesz, és azt akarja, hogy ott legyek. Az ajtók nyitva vannak; tudod, hol van minden. Sajnálom. – Hé, ez üzlet; amúgy is, ez az én pénzem is. Megragadtam a táskámat, és kiszálltam a Jeepből. Kitolatott a kocsifelhajtóról, és mielőtt elment, utánam kiáltott. – Hé, Anth! – Mi van most, seggfej? – Elfelejtettem, hogy Callie bent van. Ne ijeszd meg. Vigyázz rá, amíg vissza nem érek, mérges, szóval légy óvatos. Nevetni kezdett, majd elhajtott. A francba, a francba, a kibaszott pokolba. Ő soha nem jött ide. Nem bírom elviselni, hogy most lássam. Semmi értelme húzni az időt. Jobb, ha túljutok rajta. Felsétáltam a kocsifelhajtón, kinyitottam az ajtót, és ledobtam a táskámat. Ahogy beléptem, elhaladtam a nappali előtt, ahol a tévé be volt kapcsolva. – Jace, ha te vagy az, akkor valami erősebbre lesz szükségem a sörnél, hogy elfelejtsem ezt a szar napot, és komolyan mondom. Ott álltam, de nem szóltam semmit. Hat év – hat kibaszott év – nem láttam. – Jace-nek el kellett mennie dolgozni, Callie. Azonnal felállt, de továbbra is a tévé felé fordult. – Anth… Anthony? – Igen. – Ó, ööö, bocsánat. Valami ismerősnek tűnt: a hangja. – Állj meg ott, és fordulj meg. – Nem, és nem kényszeríthetsz rá. – Látom, még mindig egy kibaszott kölyök vagy. Megfordult, és rám nézett. – SOHA TÖBBÉ NE HÍVJ KÖLYÖKNEK! Mi a fasz? – TE? Kibaszottul dühös és boldog voltam egyszerre. – Anthony, hadd magyarázzam el. Összekulcsoltam a karjaimat, és ott álltam, néztem, várva, hogy elmagyarázza. – Én… Nos, a helyzet az… – Te, mi, Callie? Csak egy kérdés? Tudtad, hogy én vagyok az? – Igen. – Miért? – Atyaisten, Anthony, tizennégy éves korom óta szerelmes vagyok beléd. Na, megmondtam. Mindig is azt akartam, hogy te legyél az elsőm, szóval ha dühös és mérges vagy, akkor sajnálom, de nem bánom, és mindent újra megtennék. Odasétáltam hozzá, és tettem valamit, amiről tudtam, hogy nem kellett volna, de megragadtam, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ez az érzés olyasmi volt, amire mindig is vágytam. Tudni, hogy tegnap este ő volt az, úgy hatott rám, mint egy kibaszott tégla. Ennyi év után rám várt. Eltávolodtam tőle, és a fejét az enyémre hajtottam. – Tizennyolc éves korom óta szeretlek. Akkor nem lehettelek a tiéd. Most sem lehetek a tiéd. Jace meg fog ölni. – Mindvégig szerelmes voltál belém? – Igen, az voltam. – Miért nem mondtál semmit? – Mondani mit, Callie? „Hé, Jace. Én vagyok a legjobb barátod, aki szerelmes a tizennégy éves húgodba.” Kétlem, hogy ezt értékelte volna. Eltávolodott tőlem. – Hat év, Anthony. Hat éved volt, hogy megtalálj, hogy elmondd. – Megtalálni téged, és mondani mit, Callie? Volt barátod. – Mert nem lehettél az enyém, rohadtul! – És tegnap este? – Amikor nem vetted észre, hogy én vagyok az, láttam az egyetlen esélyemet, hogy megszerezzem, amit mindig is akartam. Sajnálom, Anthony, de nem bánom. – Miért nem mondtál semmit? – Mit kellett volna mondanom? Hé, én vagyok a legjobb barátod húga, aki örökké szerelmes beléd. Azt akarom, hogy vedd el a szüzességemet. Amúgy is, mindig goromba voltál velem. – Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megőrizzem a józan eszemet, Callie. – Működött? – Nem. – Ezért hagytad abba, hogy átgyere, nem? – Igen, szeretlek, Callie. Mindig is szerettelek. – Én is szeretlek, Anthony. Magamhoz húztam, és megcsókoltam. Már a tegnap estére gondolni is megkívántam. Felemeltem, és a kanapéhoz sétáltam. Rám ült, és a pici, seggig érő rövidnadrág, ami rajta volt, nem segített. – A tegnap este olyasmi, amit életem végéig dédelgetni fogok. De most szükségem van rád. – Igen. Letéptem a felsőjét, és lecsókoltam a mellkasán. Egy pillanat alatt a melltartója is lent volt, és amikor az egyik mellbimbóját a számba vettem, nyögni kezdett. – Atyaég, Callie, be kell tömnöm a szád? – Kérlek, Anthony, szükségem van rád.