Selena szemszögéből A cellám kemény padlóján fekszem, fogalmam sincs, mennyi ideje lehettem eszméletlen. Emlékszem, a társam leguggolt elém, majd később az a nagy, vaskos alak a vállára vetett és ide cipelt. Amikor a földre dobott, még épp sikerült védenem a fejem, de ennyi volt. A testem már amúgy is iszonyatosan fájt, szóval a padlóra esés nem rontott a helyzeten. Kezdek fázni. Csak egy póló van rajtam, semmi más. Azt még sikerült felkapnom, mielőtt a harcba keveredtem. Eleve nem is lett volna ott a helyem, és most nagyon bánom, hogy odamentem! Ez megint egy hülye hiba volt, figyelmeztettek, mielőtt odamentem, de nem tudtam ellenállni. Tudom, ha valaha is visszajutok, ezt fogom hallgatni a nap végéig. Sóhajtok, és megpróbálok átfordulni a bal oldalamra, mindenem fáj. Csak remélem, a farkasölő kimegy a szervezetemől, hogy egy kicsit gyógyulhassak. Fekve hallgatózom, és hallom a többi rabot, néhányan fájdalmak közt nyögnek, mások csendben vannak. Nem vagyok benne biztos, hányan fogják túlélni az éjszakát. Megpróbálom kinyitni a szemem, és várok, amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez, a farkasom nélkül az érzékeim nem reagálnak olyan gyorsan. Oldalra nézve látok egy priccsset, valószínűleg jobb lenne azon feküdni, de nincs erőm odamenni. Van egy vödör a cella sarkában, gondolom, ha valaha is ki kell mennem a vécére, az lesz az. Megpróbálom megmozgatni az ujjaimat, érzem, hogy a kisujjam még mindig össze van zúzva, sóhajtok, és leteszem a kezem. Nincs értelme próbálkozni semmivel. Évekig kerültem, hogy a közelébe kerüljek a királyságának, aztán egy hülye hiba miatt itt kötöttem ki, megfogadtam magamnak azon a napon, amikor kiparancsoltak a királyságából, hogy soha nem nézek vissza, otthagyva a családomat és a barátaimat. Azon a napon, amikor elrendelték a távozásomat a királyságából, tizennyolc éves lettem, és amikor elfutottam, először kellett egyedül átváltoznom. Soha nem tudtam elbúcsúzni a családomtól és a barátaimtól, csak szó nélkül elmentem. Azóta lett volna lehetőségem felvenni velük a kapcsolatot, de soha nem tettem, egy részem akarja, és jobban hiányoznak, mint bármi más. Csak tudom, ha megtenném, magyarázatot kellene adnom nekik, és nem tudom, hogyan magyarázzam el anélkül, hogy elmondanám nekik, hogy ő a társam. Őszintén szólva nem akarom, hogy valaha is megtaláljon, és nem kockáztathatom, hogy nyomot találjon rólam. Évekig jól rejtettem a nyomaimat, és egészen mostanáig nem hibáztam. Nem tudom, hogy egyáltalán megpróbált-e keresni, de nem mertem kockáztatni. Az évek során gondolkodtam azon, hogy visszautasítom, de már tudom, hogy nem fog beleegyezni, mivel a második esélyem vagyok, valószínűleg annyira meggyengítené, hogy meghalna, és ha megtalál, biztosan egy cellába zárnak életem végéig. Sóhajtok, és megpróbálom felhúzni a lábaimat a mellkasomhoz, csak ki kell juttatnom a farkasölőt a szervezetemől, és jó esélyem lesz megszökni innen! Mielőtt megtudná, hogy itt vagyok a cellájában. Borzongás fut végig a testemen, csak arra gondolva, mit fog tenni, ha itt talál. Hallom, hogy a cellákhoz vezető ajtó kinyílik, és több férfi lépcsőzik lefelé nehéz léptekkel, csak sejthetem, hogy azért vannak itt, hogy ellenőrizzék a foglyokat. Lassan visszagurulok a hátamra, becsukom a szemem, és megpróbálom egyenletesen venni a levegőt, remélve, hogy csak benéznek, és békén hagynak. Hallom, hogy közelebb jönnek, és végigmennek minden cellán, megállnak az enyém mögött, és kinyitják az ajtót. Egyikük besétál, és megáll a padlón fekvő testem mellett! Érzem, ahogy az illető elkezdi ütni a lábam, én csak fekszem ott, és tartom a lélegzetem és a szívem nyugodtan. Nem félek tőlük, és remélem, hogy néhány óra múlva meggyógyulok. "Még él!" - mondja a hang mellettem, és még egy pár láb jön be. "Kiannak igaza van! Valami más vele, nincs szaga" - hallom, ahogy a szagomról vitatkoznak, vissza kell tartanom magam a mozdulattól, ugyanakkor félek a haragjától, ha rájön. "Várjunk pár órát, azt akarta látni, hogy túléli-e az éjszakát!" - mondja az egyik a másiknak, mielőtt elkezdenek kisétálni a cellámból. Hallom, ahogy becsukják az ajtót, és bezárják, mély levegőt veszek, és újra kinyitom a szemem. Hosszú éjszaka lesz itt lent, csak szorongva várom, hogy meggyógyuljak, mielőtt Kian lejön és megtalál. Hallom, ahogy a férfiak sétálnak körbe minden cellában, és hallom, ahogy azt mondják, hogy legalább két fogoly meghalt. Nem lep meg a farkasölő mennyisége, amit adtak nekünk, és gondolom, hogy mindenkit hasonlóan vallattak, mint engem. Kimerültnek érzem magam, és tudom, hogy ha alszom egy kicsit, az segít gyógyulni, holnap szükségem lesz minden erőmre, ha esélyem lesz megszökni innen.