Yvonne Frey-nek rémálma volt. Álmában egy férfi tartotta fogva. – Eressz el… Ne érj hozzám! Yvonne hirtelen felriadt. Szemei kipattantak, és meglátta a kristálycsillárt a mennyezetről lógni. A szoba díszítése ismerős volt számára. Vajon álom volt? Feltolta a paplant, és azonnal megrökönyödött! Mi folyik itt?! – Sue! – Yvonne gyorsan felkapta a ruháit és lefutott a lépcsőn. Sue, a házvezetőnője épp a nappalit takarította. Sue kikapcsolta a porszívót és meglepetten nézett rá. – Itt vagyok, asszonyom. Valami baj van? – Láttál valami idegent fent ma reggel? Azt hiszem… azt hiszem, valaki bejött a szobámba! – Yvonne elsápadt. Nem tudta megállni, hogy ne remegjen, ahogy visszaemlékezett az álmára. – Idegent? Sue gyorsan letette a porszívót és odasietett hozzá. – Asszonyom, biztos benne, hogy nem tévedés? Korán keltem, hogy elkészítsem a reggelit, de nem láttam semmi szokatlant a házban. – Nem, biztos vagyok benne! – Yvonne majdnem sírva fakadt. – Sue, kérlek, gyere fel velem! Tényleg van ott valaki! Ő… – Sue, elfogyott a torokcukorka. Menj el venni, ha ráérsz. – Az ajtó csukódásának hangja hirtelen a boros szekrény felől jött. Yvonne megdermedt. Szinte azonnal felismerte a hang tulajdonosát. Megdöbbenésében hátrafordult, és meglátott egy fehér inget viselő férfit a szoba oldaláról jönni, kezében egy üveg vörösborral. Könnyedén igazította meg az inggallérját, és Yvonne megpillantotta a szexi kulcscsontját. Henry Lancaster fogott egy poharat és töltött magának egy kis vörösbort, mintha nem hallotta volna Yvonne és Sue beszélgetését. – Mikor jöttél vissza? M-Miért vagy itt?! – Yvonne szeme elkerekedett. Soha nem számított rá, hogy ilyenkor látja őt! Az elmúlt három évben csak kétszer találkoztak. Először az esküvőn, másodszor pedig most. Éles levegőt vett, de hirtelen eszébe jutott, hogy valójában ő a villa tulajdonosa. Az elmúlt három évben soha nem jött vissza, így fokozatosan elfelejtette. – Jaj! Milyen szörnyű a memóriám. – Sue homlokára csapott, majd zavartan magyarázta: – Asszonyom, elfelejtettem mondani, hogy az úr tegnap este jött vissza. Épp emlékeztettem magam, hogy korábban tájékoztassam erről. – Tegnap este? – Yvonne meglepődött, ahogy tudatosult benne. – Tegnap este?! Akkor a férfi az álmomban tegnap este…! Ó, istenem! A személy az álmomban tegnap este Henry Lancaster volt! Yvonne annyira álmos volt tegnap este, hogy azt hitte, álom volt! – Asszonyom, lehet, hogy az idegen, akit említett… az úr? – tette fel a kérdést Sue utólag. – Nem voltam teljesen ébren az előbb, Sue. – Yvonne kínosan elfordult, nem merte a férfi arcába nézni. Vajon Sue büntetést vár azért, mert előtte feltette ezt a kérdést? Épp amikor Yvonne azon gondolkodott, hogyan kenje el a kérdést, hallotta, hogy nyugodt léptek közelednek mögötte. – Sue, először menj el venni nekem torokcukorkát. – A férfi hangja mély volt, és kissé rekedtesen hangzott az ébredés után. – Rögtön, uram. Sue, nem sejtve a helyzetet, levette a kötényét és kiment. Csak ketten maradtak a tágas nappaliban. Henry lehajolt, hogy megnézze a finom nőt maga előtt. Arca savanyúvá vált, amikor meglátta, hogy csillogó szemei menekülési útvonalat keresnek. Érthetően hallotta, amit korábban Sue-nak mondott. Ez a nő nyilvánvalóan elfelejtette a létezését.