Yvonne nem a pénzéért ment hozzá Henryhez. Csak azért vette el, mert titokban évek óta csodálta. – Azt hiszem, szükséged van rá. Henry arca eltorzult. Soha senki nem utasította még vissza ilyen nyíltan. – Egyébként még meg kell keresnem anyut. El tudnál vinni oda? Már olyan régóta volt távol, hogy nem is tudta, az édesanyja még vár-e a kórházban. Talán már hazament. – Persze. Henry megfordította az autót, és egyenesen az édesanyja házához vitte. Udvariasságból kiszállt a kocsiból, és elkísérte Yvonne-t. Yvonne kínosan szorongatta a táskáját. Bár már régóta házasok voltak, Henry most kísérte el először hazáig. – Már ott vagyunk? – Majdnem! Majdnem! Yvonne felgyorsította a lépteit és elpirult, nem merte Henry arcába nézni. Mire odaértek, a bejárati ajtó résnyire nyitva volt. Yvonne betolta az ajtót. – Anya, itthon vagy? – Hát te hol voltál eddig?! Sikerült visszaszerezni a pénzt? Mutasd! Yvonne édesanyja kijött a szobából, és kinyúlt a táskája felé, nem vette észre Henryt, aki Yvonne mögött jött. Kivett minden pénzt a lánya táskájából. Az arca elsötétült, amint befejezte a számolást. – Csak pár ezer dollár? Hogy fogod segíteni a kisöcsédet ennyi pénzzel? Kezdem azt hinni, hogy egyáltalán nem is törődsz vele! – Anya, ez az összes pénz, ami a bankkártyámon van! Hogy van Jason? Meg kéne néznem? – Mit kéne megnézni? – Az édesanyja a szemét forgatta. – A testvéred nem törte össze az autóját. Egy pár barátjával tőzsdézik, és majdnem százötvenezer dollárt veszített egy tőzsdei összeomlás miatt. Miért nem kéred el a pénzt Henrytől? Úgyis hozzámentél, szóval a pénze természetesen a tied! – Anya! Yvonne elsápadt. Nem számított arra, hogy az édesanyja ilyen természetesen mondja ezeket, nem tudta időben megállítani. Jaj ne! Henry biztosan hallotta! Yvonne pánikba esve megfordult, annyira be akarta csukni az ajtót, és kizárni őt a házból. Fogalma sem volt, mit fog gondolni róla Henry ezután. – Százötvenezer dollár, ugye? Pánikjában a férfi jellegzetes, mély hangja hallatszott kintről. Nem sokkal ezután egy magas alak bukkant fel mellette, és hideg pillantást vetett rá. Yvonne zavarában lehajtotta a fejét. Bárcsak elmondhatná neki, hogy ez csak egy félreértés… de hogyan segíthetne a testvérén százötvenezer dollár nélkül? Volt más lehetősége azon kívül, hogy kölcsönkérjen Henrytől? – Jaj, hát te is itt vagy, Henry? Yvonne, előbb kellett volna szólnod! Yvonne édesanyjának arca még jobban kisimult. Tudta, hogy a gazdag veje soha nem fogja őket cserbenhagyni! – Henry, gyere be, ülj le… – Nem kell, Frey asszony. Visszautasította a meghívását, majd elővette a mobiltelefonját, és tárcsázott egy számot. – Készítsenek nekem egy hétszázezer dolláros csekket, és hozzák ide. H-Hétszázezer dollár?! Yvonne döbbenten kapta fel a fejét. Miért hétszázezer dollár? A kisöccse csak kevesebb, mint százötvenezer dollárral tartozik! – Henry, te… Ó, tudtam, hogy igazam van, amikor azt mondtam, hogy valóban áldás a családunknak, hogy Yvonne hozzád ment! Yvonne édesanyjának arca még jobban kiszélesedett. Tudta, hogy a gazdag veje soha nem fogja őket cserbenhagyni! – Frey asszony, ennél többet, nem kellene megkérdeznie, miért volt Yvonne a kórházban? Henry hideg arccal komolyan emlékeztette. – H-Hát… – Yvonne édesanyja kínosan kuncogott. – Megkérdeztem. Csak gyomorpanaszai vannak. Mindig is volt ilyen problémája. Jól lesz, amíg időben eszik és szed gyógyszert. Yvonne az oldalon állt, és nem is tudta, mit mondjon. A családja mindig is jobban kedvelte a testvérét. Gyerekkora óta senki sem törődött vele igazán. Ennyi év után már megszokta, és nem is igazán zavarta. – Remélem, tudja, hogy a gyakori gyomorpanaszok nem jók, Frey asszony. Fontos, hogy kivizsgáltassa a kórházban. Miután ezt mondta, rápillantott az órájára. – Még más dolgom is van. El kell mennem. A segédem később elhozza a csekket. – Menjünk. Anélkül, hogy megvárta volna Yvonne válaszát, Henry megragadta a csuklóját. Fogása gyengéd, de határozott volt, ahogy egyenesen kihúzta a házból.