1. fejezet – Anya, apa, Acxionné és Acxion úr, megérkeztem. Így van. A szüleim elrendezték, hogy ha nem szülök a férjemnek gyereket, nem szólíthatom őket anyának vagy apának. – Hol van Dalzon, és miért vagy egyedül? Pilláimat rebegtettem. – Üzleti úton van. Acxion úr az asztalra csapott, az elégedetlenség egyértelműen kiült az arcára. – A felesége vagy, és még abban sem tudod megakadályozni, hogy elutazzon?! Diszkréten összehúztam a számat. – Elnézést. Próbáltam megállítani, de azt mondta, fontos út. A szüleink nagyon közel állnak egymáshoz, és a gazdag szülők gyakran eldöntik gyermekeik házasságát, akik engedelmeskedniük kell a szülői tisztelet miatt. Íme, ismét egyedül kell szembenéznem a szüleimmel és a házastársaim szüleivel, mivel ő üzleti úton van. Ironikus, hogy egyedül vagyok ebben a házasságban. Ezúttal anya lépett fel, és hangsúlyozta: – Tudod, hogy Dalzon a karrierjére koncentrál. Hogyan lehetne gyermeke, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudsz megtenni? Összehúztam a szemöldököm. Tudtam. Ez a vacsora nem arról szól, hogy megkérdezzék, jól vagyok-e, hanem hogy rákényszerítsenek a terhességre. Nem tudják, hogy utálom a terhesség gondolatát. Mert sosem szántak időt arra, hogy megismerjenek. – Mindenki – szólalt meg apám, miután kiürítette a serleget a kezében –, Biztosan tudjuk, hogy Dalzon szereti a karrierjét, ezért nem nagyon érdekli más. Talán tervezi, hogy gyermeke legyen, de ez nem az az idő, amit tökéletesnek gondol. A gyermek fogantatásához mindkét szülőre szükség van, hogyan kényszeríthetitek a lányomat, amikor Dalzon sehol sincs? – Édesem! Anyám figyelmeztette apámat és a házastársaim szüleit, ami miatt azok megköszörülték a torkukat. Szüleimhez képest a házastársaim szüleinek kevesebb hatalmuk van, mert ők régebb óta vannak ezen a területen. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy a szüleim felülmúlják őket. De a házastársaim szülei arrogánsan viselkedtek velem. Miért nem beszélnek a fiukkal, és nem verik a fejébe, hogy észhez térjen? – Drágám – mint egy kígyó, amelyet az oroszlán legyőzött, Acxionné édesen rám mosolygott. – Sajnálom, hogy siettetlek. Alig várom, hogy láthassam az unokáimat, és nézhessem, ahogy szaladgálnak, és nagymamának szólítanak. Nem ezt akarod te is? Azt gondoltam: "azt akarod, hogy én akarjam." Enyhén elmosolyodtam. – Minden tőlem telhetőt megteszek, asszonyom. – Jó, jó. Nos, érezzük jól magunkat ma este! Egészségünkre! Semmi szórakozás, utálom ezt. A vacsora idegesítően élénk volt. Folyamatosan kérdeztek a nevekről, amelyeket esetleg adnék a gyermekemnek, de vajon tudták-e, hogy nem adnám az általuk ajánlott neveket? A lábamat, ha valaha is megtenném. A megerőltető vacsora után mindenki elment, és megmondtam a sofőrömnek, hogy menjen haza, mert egyedül akarok lenni. Turkáltam a válltáskámban, elővettem a szivaromat, meggyújtottam és kifújtam. Egy fárasztó vacsora megérdemli ezt az egész szivart. – Pihenni akarok – motyogtam, és hirtelen egy kéz kitépte a szivart a számból, rátaposott, és zavartan bámult rám. Ránéztem az egyetlen férjemre, Dalzonra, aki morcosan nézett rám. Még volt képe jönni és menni, ahogy tetszett neki, mintha nem miatta kellett volna egyedül szembenéznem a szüleinkkel. – Mit csinálsz itt egyedül, és még dohányzol is? Tényleg nincs esélyed engedelmeskedni nekem? Rámeredtem. – TE mit csinálsz, és KI VAGY te, hogy megmondd, mit ne vagy mit dohányozzak? Honnan tudta egyáltalán, hogy itt vagyok? Letörölte a kezét, elővett egy mentolos cukorkát, és a számba tette, annak ellenére, hogy ellenkeztem. Cserébe kiköptem a cukorkát, és kiegyenesítettem a testtartásomat. Nem akartam a kegyelemében lenni csak azért, mert házasok vagyunk. – Nem vagyok gyerek. – Nem dohányozhatsz – mondta közömbösen. – Hülyeség – fordultam el, a kocsimhoz akartam menni, hogy vezessek. – Meilyn. – Hagyj békén, Dalzon. Mióta beszéltem a szüleinkkel, jogom van visszautasítani, hogy időt töltsek veled. Kirántottam a csuklómat a szorításából, gúnyosan elmosolyodtam, és továbbmentem. Miután visszatértem haza, pokol volt látni, hogy már az étkezőasztalnál ül, összekulcsolt kézzel. Milyen gyors volt a sofőrje, hogy hamarabb hazaért, mint én? Utálom. Utálom őt és a szüleit. De legfőképpen utálom magam, amiért feleségül vettem. És mindenek felett utálok mindent! – Gyere ide, és vacsorázzunk. Összehúztam a szemöldököm. – Nem kell. Tele vagyok. – Apád mondta, hogy nem sokat ettél. Gúnyosan elmosolyodtam, és keresztbe tettem a karomat. – Az én testem, az én szabályaim. Akkor és ott eszem, ahol akarok. – Ne légy engedetlen, és gyere ide – Megragadta a csuklómat, mielőtt elmenekülhettem volna. Maga mellé húzott, miközben nemtetszésemet fejeztem ki a velem szembeni büszke hozzáállása miatt. Felnyögtem, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de hiába, nem mozdult. – Dalzon, te… engedj el! Ő azonban csak kifújta a levegőt, még mindig a két csuklómat tartva egy kézzel. Érzelmek nélkül nézett rám. – Ne légy engedetlen, és egyél. A nevelőnő mondta, hogy egész nap nem ettél. Gúnyosan elmosolyodtam. – Szóval mindent tudsz rólam. Ironikus, nem igaz? Ugyanez a személy mondta nekem, hogy elutaztál az üzleti útra. Miért nem veszed feleségül a nevelőnőt? – Elég bátor voltam ahhoz, hogy ezt megkérdezzem tőle, de ez azért volt, mert hat hónap múlva elválunk egymástól. Ránéztem a kezére, amely egy kanál párolt sertéshúst és rizst adott nekem. Bár be kell vallanom, hogy az étel finom volt, a vele való együttlét miatt rossz íze lett. – Aludtál korábban. Mondtad, hogy ne ébresszelek fel, és most mérges vagy? Eleget küzdöttem ahhoz, hogy minden kísérletem kudarcot valljon. Miért olyan erős egyáltalán?! Csak akkor teszi ezt, amikor senki sincs itt, hogy tanúja legyen annak, milyen kegyetlen és öntelt. Azt akarta, hogy vele egyek, amikor nyilvánvalóan nincs étvágyam. És amikor ezt teszi, mindig meghitté válunk, amit most nem szeretek csinálni. – E-engedj el! – Minden erőmmel kirántottam a csuklómat a kezéből, és rámeredtem. – Már eleget kaptál?! Ránézett a tálra. – Öt falat. Szerinted ez elég ahhoz, hogy táplálja a tested? – És akkor mi van? Azt csinálok, amit akarok! Megmért a tekintetével. – Fogytál. Egyél többet. – Mondtam, hogy nem akarok. Miért vagy ilyen kitartó? – Mert nem akarom, hogy a nőm lefogyjon. Megrezzentem a szavaira. A nőm? Mikor lettem az ő nője? Irányít engem, és egyre rosszabb lesz. Ez az ördög! Átkozom őt! Felnyögtem, erővel engedve, hogy elengedjen. Amikor végre sikerült, puffogtam, és bosszús voltam, hogy a csuklóim pirosak. – Mérges vagy rám? – Hallottam, ahogy kérdezi, ami miatt gúnyosan elmosolyodtam. – Nem elég nyilvánvaló már? Hátrahajtotta a fejét a tenyerére. – Mondd meg, mit tegyek, hogy megnyugtassalak. Gúnyosan elmosolyodtam rá. – Hagyj békén sokáig, Dalzon. Szólalt meg. – Úgy hiszem, még hat hónap van a szerződésünkben. Forgattam a szemem. – És akkor mi van? Nem érdekel. Váljunk el a lehető leghamarabb. Ez a legjobb mindkettőnknek. – Sóhajtottam, dörzsölve a csuklómat, hogy csökkentsem a fájdalmat. – Miért vagy biztos benne, hogy elválunk, hmm? – Soha nem estem teherbe tőled. És kétlem, hogy egy életet akarsz velem tölteni, mert én komolyan nem akarok veled. Így bámultunk egymásra egy darabig, mielőtt még mérgesebb lettem, és elfordultam. Azt hittem, üldözni fog, ahogy szokta, de ő a széken maradt ülve. Amikor végre lehuppantam az ágyamra a mosakodás után, fájdalmat éreztem mindkét csuklómban, és láttam, hogy pirosak. – Szégyentelen – bámultam az ajtóra, feltételezve, hogy ma este megsérti a magánéletemet, és azt fog csinálni, amit akar, de két óra eltelt, és elaludtam, mielőtt észrevettem volna. Ma este nem jött el szeretkezni velem. Milyen meglepő.