Bella szemszögéből Mélyebbre futottam az erdőbe, a jól ismert ösvényt követve, ahol az ezüstös, csillogó vízesés teljes pompájában tört elő a sziklás terepből, és hagytam, hogy a természet elemei megnyugtassanak, miközben éreztem, hogy arcom kipirul, és a könnyeim megállíthatatlanul gördülnek le. Szüleim halála után soha nem sírtam. Akkor most miért? Miért fáj ennyire? A hűvös, vizes esti szellő a