A tükör előtt állva Stephanie Giovanni a tükörképét tanulmányozta, ajkai lágy mosolyra húzódtak. – Lenyűgöző – suttogta, hangja alig hallatszott. A ruha átölelte karcsú derekát, szoknyája pedig egyenesen egy tündérmeséből valóra emlékeztette. Arca, még smink nélkül, ugyanolyan törékenynek és elbűvölőnek tűnt a természetes fényben. Az üzletvezető éppen a ruha redőit igazgatta. Nem tudta megállni, hogy megjegyezze: – Miért nincs itt Ashford úr önnel? A férfiaknak és a nőknek más az ízlésük, tudja. Stephanie ajkai sarkában halvány mosoly bujkált. Vállat vonva pillantott az üzletvezetőre. – Tudja, milyenek a férfiak. El vannak foglalva a munkával. Nem tudnak elszabadulni. Épp ekkor megremegett a telefonja a közeli pulton. Stephanie rápillantott a hívóazonosítóra, mielőtt felvette: – Ella. A vonal túlsó végén Ella Turner hangja gyorsan, szinte lélegzetvisszafojtva hallatszott. – Stefi, láttam Oliviát és Christ! Abban a pillanatban, hogy meghallotta ezeket a neveket, Stephanie ujjai megszorították a telefont, ökölcsontjai kifehéredtek. A mosoly, amely az arcán időzött, lassan elhalványult, helyét hidegség vette át a szemében. Chris Ashford – a vőlegénye – éppen egy hét múlva vette volna feleségül. És Olivia Hart, már a nevének hallatán is undor fogta el Stephanie-t. Stephanie az üzletvezetőre nézett, aki azonnal értően bólintott. Egy néma gesztussal az üzletvezető kiküldte a személyzetet a szobából. Miután a szoba kiürült, Stephanie tökéletesen manikűrözött körmeire szegezte a tekintetét. – Hol láttad őket? – kérdezte közönyösen. Ella hangja sürgetően csattant. – A kórházban. A szülészeti és nőgyógyászati ​​osztályon. Stephanie felvonta a szemöldökét, és halkan felnevetett. – Micsoda különleges hely – motyogta, arckifejezése vékonyan leplezett szarkazmusba fordult. Egy férfi és egy nő a szülészeti és nőgyógyászati ​​osztályon? Stephanie-nak nem kellett kétszer gondolkodnia, hogy miért. Ella, még mindig zavartan, folytatta. – Az az Olivia egy számító ribanc, Chris pedig egy idióta. Nem szabad hozzámenned! Míg Stephanie nyugodtnak tűnt, Ella forrt a dühtől. Stephanie kortyolt a vizespohárból az asztalon, nem hatotta meg. – Minden alkalommal, amikor számol, a baj engem ér. Miért vagy ennyire felhúzva? Amikor két éve elment, Olivia könnyek között könyörgött Stephanie bocsánatáért. És most visszajött, és újra Chrisre vetette magát. 'Talán egy papucs vagyok? Vagy csak túl kedves?' – gondolta Stephanie magában. Ella nem hagyta abba. – A tökéletes időpontot választja – éppen mielőtt te és Chris összeházasodtok. Egyértelműen készül valamire. Stephanie szemei ​​kiélesedtek, és szorítása a telefonon megszigorította. – Leteszem – mondta ridegen. Ella hangja kétségbeesett volt. – Mit fogsz csinálni? Stephanie ajkai vékony mosolyra húzódtak. – Valaki rosszul számolt. Megtanítom neki, hogyan kell a matekot. Aztán bontotta a vonalat, a csend pedig súlyként telepedett rá. A tükörképét bámulva Stephanie felnyúlt, hogy megérintse a ruha mellrészét. Egy hirtelen, éles szakítással kettétépte a ruhát, a darabjait a földre dobva. A szövet szakadásának hangja visszhangzott a csendes szobában. Az eladónők döbbenten felszisszentek, szemük elkerekedett. De amikor meglátták a hideg dühöt Stephanie arcán, egyikük sem merészelt mozdulni vagy megszólalni. Miután visszavette a saját ruháit, a telefonja újra megremegett. Rápillantott a képernyőre – Chris neve. Szó nélkül felvette, és a hangja azonnal megszólalt, határozottan és kurtán. – Ha végeztél a próbával, gyere az irodába. Az elmúlt két évben Chris mindig gyengéd és figyelmes volt. Most, hogy Olivia visszatért, hirtelen hideggé vált. Ez a hirtelen hangnemváltás még hidegebbé tette az amúgy is hideg szobát. Szarkasztikus pillantás villant Stephanie szemében. Nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Habozás nélkül letette. ***** Fél órával később... Stephanie belépett Chris irodájába. Az padlótól a mennyezetig érő ablakoknál állt, telefonon beszélt. A napfényben fürödve a kifinomultság és a gyengédség képét mutatta. Tökéletesen megformált profilját nehéz volt figyelmen kívül hagyni, az a fajta arc volt, amely lehetetlenné tette, hogy eltekintsenek tőle. A megjelenése olyan ritka és hibátlan volt, hogy úgy tűnt, a legtöbb ember Long Harbor Cityben csak álmodhat róla. Észrevéve a jelenlétét, Chris gyorsan belemormogta a telefonba: – Ma nem tudok veletek ebédelni. Sajnálom. Viszlát. Letette a telefont, és a közeli bőrkanapéhoz sétált, és belehuppant a párnák lágy nyikorgásával. A telefonhívás melegsége egy pillanat alatt eltűnt, helyét egy jeges hidegség vette át, amely elsötétítette az arckifejezését. A szeme Stephanie-ra szegeződött, és a hangja kurtán szólt, miközben parancsolta: – Gyere ide. Stephanie tartotta a tekintetét, egy centit sem mozdult. A feszültség köztük sűrű volt, nehezen lógott a levegőben. A szokásos rutintól eltérően nem ült mellé. Ehelyett úgy döntött, hogy vele szemben ül, megtartva azt a távolságot, amely tükrözte a köztük lévő hidegséget. Chris szeme összeszűkült, és a hidegség elmélyült. Kattanás – egy öngyújtó hangja visszhangzott a csendben. Benzin enyhe szaga terjengett a levegőben. Stephanie bosszúsan legyintett a kezével, hogy elhessegesse, orra enyhén ráncolódott az illattól. Chris nem hatódott meg, szívott egyet a cigarettából, lassan kifújva a füstöt. Aztán némi vonakodással megszólalt. – Olivia visszatért. Egy pillanatra bűntudat villant a szemében, de szinte olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött. Aztán jöttek a szavak, amelyek megfagyasztották. – Az esküvőnket... el kell halasztani. Stephanie már látta ezt jönni az Ella-val folytatott hívás után. A hangja hideg volt, amikor megkérdezte: – Hogy érted ezt? Az esküvőjüknek semmi köze nem lehetett Oliviához. Chris újabb füstfelhőt fújt ki, a hangja egyenletes volt, amikor elmagyarázta: – Beteg. Szörnyű. Miközben beszélt, átadott neki egy aktát, hozzátéve: – A felvételi levelet a Szent Péter Egyetemről. Tanulnod kellene ott. A hangjában szinte leereszkedő él volt, mintha parancsot adott volna. Stephanie rápillantott a kezében lévő aktára, de nem nyúlt érte. Egy apró, szinte játékos mosoly húzódott ajkai sarkában. – Külföldre küldesz? Elpakolsz az utamból? – kérdezte, hangja szarkazmustól csöpögött. Chris arca elsötétült, az álla megfeszült. – Nem ez az az iskola, ahová mindig is akartál járni? Most megkaptad a lehetőséget... – Chris Ashford! – szakította félbe élesen, hangja úgy vágott át a feszültségen, mint egy kés. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy befejezze, Stephanie előrenyúlt, elkapta a kezéből a borítékot, és széttépte. A boríték darabjai szétszóródtak a padlón, és az utolsó foszlány a kezére ragadt. Gondolkodás nélkül egyenesen Chris arcába vágta. Az arckifejezése megváltozott, a melegség eltűnt a szeméből. Stephanie nem vetett rá több pillantást. – Elhalasztani az esküvőt? Ne fáradj. Lemondva. Hagyta, hogy a szavak a levegőben lógjanak, véglegességük átvágott a szobán. Elhalasztani? Nem tudta rávenni magát, hogy fontolóra vegye. Lemondani könnyebb lenne.