A Vörös Hold Fesztivál első napja. A Főváros utcái nyüzsögtek az ország minden szegletéből érkezett emberektől, akik mind a Palota közelében gyűltek össze ünnepelni. A Sárkánybirodalom számára a Vörös Hold Fesztivál az év egyik legnagyobb ünnepe volt, melyet azért tartottak, hogy fitogtassák hatalmukat és gazdagságukat a szomszédos királyságok előtt. Az országban minden tehetős ember ezt a napot várta, hogy közszemlére tehesse vagyonát, a kevésbé jómódúak pedig kreatív módokat találtak arra, hogy gazdagnak tűnjenek. Fényes páncélzatú harcosok, díszes hintókban ülő hivatalnokok, pazar ékszerekben úszó nők, sőt, még a legjobb ruhájukba öltöztetett gyermekek is. Ha valakinek volt bármi vagyona, azt büszkén kellett mutogatnia, különben szégyenében el kellett bújnia. Mert a Sárkánybirodalomban a pénz és a birtokolt javak hatalmat jelentettek, a hatalom pedig minden volt. A tömeg közepén ott voltak azok, akiket senki sem vett észre, akikkel senki sem törődött; földre szegezett tekintettel követték uraikat. Rabszolgák. Rabszolgák sorai követték gazdáik menetét szánalmas csendben. Úgy jártak, mint az árnyak, az egyetlen hang, amit hallani lehetett, láncaik és béklyóik csörömpölése volt minden lépésüknél. Köztük egy fiatal rabszolganő tekintete nem a földre szegeződött, mint a többieké. Az övé a Palota tetejének vakító aranyán csüggött. A Palota. A Mennyország földi darabkája. És bár a Főváros lakói gazdagok és hatalmasok lehettek, volt egy mindannyiuk felett álló, még magasabb hatalom: a Császár. Mindenek ura, a Császár volt a mindenható, élő istenségnek számított a halandók között. Páratlan hatalmával vasmarokkal kormányozta az országot. Bármi történt is, az ő szava törvény volt. A Császár soha nem áhítozott semmire, hiszen az országban minden az övé volt. Népe szerette és imádta, de ami a legfontosabb, tudták, hogy félniük kell tőle. Ezen a Vörös Hold Fesztiválon pedig a Birodalmi Palota Szent Kapui megnyíltak azok előtt, akiket méltónak találtak. A Palota küldötte tíz nappal korábban indult útnak, hogy kézbesítse az áhított vörös borítékokat; egy meghívót, amelyért bármelyik férfi ölni is képes lett volna. A rabszolgalány látta, ahogy a gazdája reménykedik és imádkozik, hogy ez a levél az ő ajtajához érkezzen. Főminiszter volt, de még az udvarban betöltött helye sem volt biztosítva. Annyira feszült volt, hogy a szokásosnál is rosszabbul bánt a háza népével: ágyasaival, szolgáival és különösen a rabszolgáival. A lány hátán egy friss ostornyom éktelenkedett, tanúbizonyságául a férfi nyugtalanságának. Még most is érezte az ostorcsapás maró, égető fájdalmát. Végül a levél megérkezett. Így a Vörös Hold Fesztivál első napján az idős miniszter egy drágának tűnő hintóban indult a Palotába, kísérete által övezve. Hét kedvenc ágyasa saját hintójában követte, szolgálóik társaságában, míg húsz rabszolga sétált mögöttük. A fiatal nőt nem érdekelte a körülötte zajló ünnepség. Elhaladtak az ínycsiklandó illatokat árasztó ételárusok mellett, amelyek felébresztették a rabszolgák fájdalmasan üres gyomrát. Az övé is üres volt, de ez alig zavarta. Hozzászokott a hosszan tartó éhezés tompa fájdalmához. Nem vett tudomást a boltokról, az ételekről, még a menetüket csodáló köznépről sem, és ment tovább. Ahogy az lenni szokott, a minisztert szívesen fogadták a Palotában. Kötetlenül megvitatta a fesztivál közelgő eseményeit a rangtársaival, és mutogatta fiatal és gyönyörű ágyasait. A köznép számára, akik nem léphettek be a Palotába, a fesztivált a gazdagok házaiban tartott grandiózus partikkal, valamint utcai előadásokkal és vásárokkal ünnepelték. De a kiválasztottak számára számos látványos eseményt és műsort tartottak a Palota Nagy Arénájában. A hatalmas, Kolosszeum-szerűen épült tér elég nagy volt ahhoz, hogy néhány ezer embernek helyet biztosítson. Egy részét elkerítették a többitől; egy külön, délre néző páholyt gazdagon és pazarul feldíszítettek, várva, hogy fogadhassa a Császárt, családját és kíséretüket. A rabszolgalány csak pletykákat hallott arról, mi zajlik a nagy arénában. Mennyei táncok, harciszekér-versenyek, harcosok küzdelmei, mitikus és bizarr lények bemutatói, elit előadóművészek… Bármi, aminek a köznép nem lehetett tanúja, a Császár és a Palota legmegtiszteltebb vendégei előtt került bemutatásra a fesztivál hét napja alatt. Az első három napon a gazdáját követte, és a szokásos módon az egyik ágyasát szolgálta ki. Nem látott egyetlen műsort sem, a kamrákban maradt takarítani és parancsra várni, senkihez sem szólva. A negyedik napon a miniszter ágyasa hirtelen elküldte, hogy egy hideg ketrecbe zárják, tele más rabszolgákkal. Csupán annyit mondtak nekik, hogy elvették őket uraiktól, hogy felajánlásként a Császárnak adják őket. A fiatal nő még három napig maradt ott, fogalma sem volt, mi következik. A hetedik nap reggelén minden vendég visszafojtott lélegzettel várt. A fesztivál utolsó napja volt az egyetlen, amikor a Császár mellett mind a hat Sárkányhercegnek jelen kellett lennie. Az eseményen résztvevők számára ez volt az egyetlen lehetőség minden évben, hogy együtt lássák az egész Birodalmi Családot, mivel az év többi részében nem minden herceg élt a Palotában. Senki sem tudta, melyik fiatalember követi majd a Császárt a trónon. A pletykák szerint voltak kedvencei, de még nem nevezte meg a hivatalos trónörököst. Az elsőszülöttől a legfiatalabbig bármelyik herceg uralkodhatott egy nap a Birodalom felett. Az arisztokrácia számára a legnehezebb döntés az volt, hogy melyik herceget támogassák és kinek a kedvében járjanak. Mindig jelen volt a félelem, hogy a rossz hercegre tesznek, és elveszítik pozíciójukat. A hetedik nap nagy jelentőséggel bírt, mert ez volt a fesztivál egyetlen napja, amikor a vendégek az összes Birodalmi Sárkányt láthatták. A szent fenevadaktól mindenki rettegett, ők voltak a Sárkánybirodalom hatalmának megtestesítői. Bár a Császár Arany Sárkányát időnként lehetett látni a Palotában, minden vendég az összes Birodalmi Sárkány egy helyen való összegyűlésének lenyűgöző látványára várt. Egymás után érkeztek a Nagy Arénába, minden herceget a sárkánya kísért. Hárman az égből jöttek, fenséges fenevadjaikon lovagolva. A többi herceg gyalog lépett az arénába, sárkányaik szorosan a nyomukban. A hatalmas, pikkelyes teremtmények látványa megrémisztette a tömeg nagy részét, mégis képtelenek voltak levenni róluk a szemüket. Mindegyik sárkány legalább nyolcszor akkora volt, mint egy ember, a legnagyobbak akár tizenkétszer vagy tizenháromszor is. Két sárkányt ketrecben hoztak, míg a többiek láncra voltak verve vagy szájkosarat viseltek. Mindegyik sárkány őrzésére három-tíz szolga jutott, de az utolsó sárkányt teljesen szabadon és felügyelet nélkül vezették. Csak egy lánc-nyakörvet viselt, és szorosan követte gazdáját, mint egy engedelmes kutya. A hercegek, miután az aréna közepén hagyták őket, egymás után elfoglalták helyüket egy széles emelvényen, a Császár trónja alatt. Miközben a tömeg az arénában bemutatott hat gyönyörű teremtményről csevegett, a Császár néhány fia is csatlakozott a beszélgetésekhez. Az Ötödik Herceg azzal hencegett, hogy előző nap beleszeretett egy miniszter ágyasába, és végül lefejeztette az öregembert, hogy mindet megkaphassa. – Végül hányat kaptál, fivérem? – kérdezte a Második Herceg gúnyos mosollyal. – Hetet. De nincs szükségem ennyire… Csak a legszebbet tartom meg! – Milyen nagylelkű tőled… – motyogta unottan a Negyedik Herceg. – Mi lenne, ha hagynál néhány szépséget a harmadik fivérünknek is? – tréfálkozott a Második Herceg. – Még egyetlen nőt sem vett magához. – Nem mindannyiunknak van szüksége annyi társaságra, fivérem – mordult fel a legfiatalabb herceg a bátyja védelmében. Mindannyian a harmadik fivérük válaszára vártak, de csend fogadta őket. Ő volt az, aki a szabadon hagyott sárkány hátán érkezett. A hatalmas fenevad engedelmesen mozdulatlanul állt, a herceg obszidián szemei pedig az arénára szegeződtek, teljesen figyelmen kívül hagyva testvéreit. Fivérei abbahagyták a csevegést és követték a tekintetét. Harminc méterrel alattuk egy fiatalember a soron következő műsort konferálta fel, a nap első számát: felajánlást a Birodalmi Sárkányoknak. Mögötte egy nagy csoport ember várt arra, hogy feláldozzák őket, fegyveres férfiak által körülvéve. Valahányszor valamelyikük felkiáltani merészelt, az őrök rásújtottak és megostorozták őket, mélyen a húsukba vágva. Így a csoport csendben maradt. Mindannyian halálra voltak ítélve. Bűnözők, hadifoglyok és rabszolgák – mindegyikük arra volt ítélve, hogy aznap meghaljon. A jelenlévő rabszolgák némelyike korábban egy idős miniszterhez tartozott. Mivel gazdájuk meghalt, a Palota népe egyszerűen úgy döntött, megszabadul tőlük, a többi, adományként felajánlott rabszolgával együtt. Köztük volt a fiatal, smaragdzöld szemű rabszolgalány. Múlt télen töltötte be a tizenhetet, de már egy nő tartásával és bájával rendelkezett. Gyémánt volt a szénporban, gyönyörű a portól és mocsoktól, ami beborította. A piszokréteg alatt bőre nagyon sápadt volt, és olyan sovány, hogy csontjai élesen kirajzolódtak és kiálltak a ruhája alatt. Hosszú, zilált haja a vállától a csípőjéig omlott, mint egy vízesés. Arca gyönyörű volt, gyémánt alakú, apró orral és beesett orcával. Ajkai a hidegtől halvány rózsaszín árnyalatot öltöttek, amitől reszketett is. Halántékán egy alvadt vérrel borított vágás éktelenkedett, friss zúzódásokkal körülvéve. Egy őr hagyta rajta, aki korábban meglökte, miközben az arénába terelték őket. A neve Cassandra volt.