**Violet** Szívem a torkomban dobogott az izgalom és a félelem furcsa elegyétől, ahogy bőröndjeimmel a kezemben átsétáltam a Csillagfény Akadémia kampuszán. Amióta az eszemet tudtam, ez volt az álmom: a legjobb alakváltók közé tartozni. Az akadémiára bejutni pokolian nehéz volt, de valahogy mégis sikerült. A mai nap életem új fejezetének kezdete, és az égvilágon semmi sem ronthatja el. – Tűnés az útból, négyszemű! Majdnem semmi. Felsikoltottam, amikor valaki úgy meglökött, hogy a földre zuhantam, magammal rántva a bőröndjeimet is. A szemüvegem lecsúszott az arcomról, és elöntött a pánik. – Ne, ne! – suttogtam, és lehunyt szemmel, kétségbeesetten tapogatóztam utána. Mindig rajtam kellett lennie. Nyolcéves korom óta viseltem, és csak annyit tudtam, hogy hideg és magányos éjszaka vár rám, ha nincs az orromon. A rémálmok, a látomások... – Megvan! – lélegeztem fel, ahogy ujjaim súrolták az ismerős keretet. Megkönnyebbülten, gyorsan visszatoltam az orromra. Még elkaptam a srác hátát, aki fellökött, ahogy a baráti társaságával továbbsétált. – Seggfej! – morogtuk egyszerre a farkasommal, Lumiával. Az egyik srác a csoportból, aki kék kapucnis pulcsit viselt, visszanézett, és mintha együttérzés csillant volna a szemében. Tekintetünk találkozott, majd megfordult, és egyenesen felém sprintel. Zavarba jöttem, ahogy láttam, hogy felkapja a bőröndjeimet a földről, majd felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen. – Jól vagy? – Igen, köszi – fogadtam el a segítségét, és feltápászkodtam, így már szemtől szemben álltunk. Az ajkam önkéntelenül is mosolyra húzódott az előttem álló jóképű szőke srác láttán; szeme mézszínű volt, haja árnyalatnyival világosabb az enyémnél. – Bocsánatot kérek a herceg nevében – mondta. – Nem gondolta komolyan, csak kicsit nyűgös ma. Összehúztam a szemöldököm. – A herceg? A srác furcsán méregetett. – A Lik... mindegy. Első nap? – Igen. – Segítsek a bőröndökkel? – Igen, persze. Megragadta a két bőröndömet, és elindultunk. Rövid lábaimmal alig bírtam tartani vele a lépést, mivel majdnem kétszer akkora volt, mint én. – Épp a kulcsaidért mentél? – Igen. – Csak azt tudod mondani, hogy igen? – Ig... vagyis nem – ráztam meg a fejem, kicsit szégyenkezve. A srác felnevetett. – Nate vagyok, a Diáktanács tagja. – Violet – válaszoltam. Nate rám pillantott, majd a tekintete végigmért. A nézése olyan intenzív volt, hogy elpirultam. – Hadd találgassak – szólalt meg. – Tizenhét, kis és szerény falka, az Alfa lánya, a gyógyító ismerőse? Megdöbbenve néztem rá, és meglepetten felnevettem. – Majdnem eltaláltad. Tizennyolc. És ott volt az a másik dolog is. Az Alfa a nagybátyám volt, aki felnevelt, de ez nem olyasmi volt, amiről szívesen beszéltem. Nyolcéves voltam, amikor a szüleim meghaltak egy támadásban, és a nagybátyám azóta gondoskodott rólam. Ő volt a Vérrózsa falka Alfája, egy kis keleti falkáé. – Szóval a gyógyítónak tanulsz? A szüleid biztos büszkék rád – mondta Nate. – Igen, és ők... – válaszoltam, de a szavak elhaltak. Fergus Alfa próbált lányaként kezelni, de a férfi túlságosan esetlen volt a gyerekneveléshez. Soha nem volt sokat jelen, és a Lunánk, Sonya, bár mindent megtett, egyszerűen nem volt meg köztünk az az anya-lánya kapocs. A sebre sót hintett Dylan, az unokatestvérem, akivel együtt nőttem fel. A bátyámnak hívtam, mindenki így hívta. Egész életemben utált, sosem adott rá okot, de sosem jöttünk ki jól. Másodéves volt a Csillagfény Akadémián, és nagyon világossá tette, hogy e falakon belül nem vagyunk család, és tartsam távol magam tőle. A pontos szavai ezek voltak: „Ne hozz szégyent rám, te csodabogár.” – Büszkék – sóhajtottam. Ahogy követtem Nate-et, észrevettem, hogy rengeteg lány verseng a figyelméért. Néha biccentett valamelyiküknek, amit visítozás fogadott. Ilyen arccal nem volt nehéz kitalálni, hogy népszerű. Ráadásul úgy tűnt, a szíve is a helyén van. Rajtakapott, hogy bámulom, mire kuncogva a földre sütöttem a szemem. – Itt is vagyunk – mondta Nate. Felnéztem, és rájöttem, hogy már meg is érkeztünk a nagyteremhez. – Gyere – vezetett be, és a hely éppolyan lenyűgöző volt, mint ahogy a tájékoztatóról emlékeztem: hatalmas, nyitott tér, magas mennyezettel és fényűző megjelenéssel. Nagy volt a nyüzsgés, a terület tele volt diákokkal és bőröndökkel. – Hűha – hüledeztem, ámulattal nézve körbe. Nate mutatott az irányt. – Az ott a recepció. Ott kérhetsz információt és veheted át a kulcsaidat – majd felém nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismertelek. Isten hozott, és remélem, jó éved lesz... Violet. Egy pillanatig néztem a kezét, mielőtt elfogadtam volna. – Köszönöm. Rám kacsintott, és a mellkasomban valami megremegett. Egy másodperccel tovább tartottam a kezét a szükségesnél, és amikor lágy mosollyal nézte összefonódott ujjainkat, köhintettem egyet, és hátraléptem. – Köszönöm – ismételtem meg, nem tudva, mit mondhatnék még. – És köszönöm, hogy visszajöttél segíteni. – Semmi gond – felelte Nate. – Csak a munkámat végzem. Persze, hiszen a Diáktanács tagja. – Nate, gyerünk! – kiáltotta egy hangos hang. Nate válla felett átnézve kerestem a hang forrását. Egy srác volt az, aki az egyik oszlopnak dőlt, barátokkal körülvéve, háttal nekünk. Ugyanaz a srác volt, aki négyszeműnek hívott. Azonnal felismertem a hangját. Nate hercegként hivatkozott rá, és elgondolkodtam, vajon tényleg királyi származású-e, vagy csak a pökhendi viselkedése miatt hívják így. Nate azonban egy másodpercig sem habozott, és azonnal elindult a barátjához. – Következő! – kiáltotta a nő az információs pult mögött, visszarángatva a valóságba. Arckifejezése maga volt a megtestesült unalom. – Ó, igen, az én lennék! – mondtam, még saját magam számára is esetlenül hangozva, ahogy a pult felé küzdöttem a bőröndjeimet. – Név, osztály és szak – követelte, hangja monoton volt. – Violet Hastings, elsőéves a gyógyító szakról? A nő hümmögött, és átlapozott egy köteg papírt. Közben a gondolataim a három új szobatársam körül forogtak, remélve, hogy legalább elviselhetőbbek lesznek, mint az a alak, aki négyszeműnek nevezett. – K-kell mondanom, nagyon megtisztelő, hogy egyike lehetek annak a kiválasztott kétszáznak, akik a legjobb gyógyítóktól tanulhatnak, és anyukám valójában itt végzett, szóval igazán izgatott vagyok, hogy... A nő félbeszakított, felém dobva egy kulcscsomót, amit épphogy el tudtam kapni. – Hold csarnok, második épület balra, második emelet, 102-es szoba. Következő! – Oké? – pislogtam, megdöbbenve a bunkóságán. Mielőtt reagálhattam volna, valaki félrelökött, és majdnem megbotlottam, de szerencsére épp időben visszanyertem az egyensúlyomat. A bunkó nő útbaigazítását követve a kollégium épületéhez eljutni szerencsére nem volt túl nagy macera. A második emeletre már nagy küzdelmek árán jutottam fel, teljesen kifulladva és valószínűleg izzadtan – de ott voltam, és csak ez számított. A folyosó tele volt diákokkal, akik beszélgettek, cipelték a cuccaikat, és így tovább. A zajtól és a tömegtől elboradva néztem körül, nem tudva, hol kezdjem. – Melyik szobában vagy? – kérdezte egy hang mögülem. Ahogy elfordítottam a fejem, egy nő hangosan felszisszent az arcomba. – Adelaide? – tágra nyíltak feltűnő zöld szemei. Ránéztem a nőre, próbálva rájönni, ismerem-e, de nem ismertem fel. – K-Kicsoda? – hebegtem. A nőnek világosszürke haja volt, kontyba fogva, szemüveg az orrán, és feltűnő zöld szeme. Intenzív, szinte reménykedő kifejezéssel bámult rám, miközben én furcsán méregettem, azt gondolva, biztos összetévesztett valakivel. – Jaj, elnézést – szabadkozott –, csak annyira hasonlítasz valakire, akit egykor ismertem. Melegen rámosolyogtam. – Semmi baj. – A nevem Esther, és én vagyok ennek a részlegnek a vezetője. És te vagy... – kezdte, szeme a kulcstartómon lévő névre tévedt. – Violet Hastings a 102-es szobából... az a szoba épp a folyosó végén van – mondta. – Köszönöm – sóhajtottam, hálásan a segítségért. Egy utolsó mosolyt küldve neki, továbbmentem a bőröndjeimmel a szobám felé. Minden egyes lépéssel egyre idegesebb lettem a szobatársaim miatt. Milyenek lesznek? Kedvelni fogom őket? Ők kedvelni fognak engem? Még a Vérrózsa falkában is rájöttem, hogy sosem voltak igazán barátaim. Persze voltak emberek, akikhez közelebb álltam, de barátok? Elértem a 102-es szoba ajtaját, és a szívem majd kiugrott a helyéből. Vettem egy mély levegőt, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd benyitottam. A szoba közepén két lány állt, akik azonnal elhallgattak és rám néztek. Az egyik lánynak festett világos rózsaszín haja volt, a másiknak sötét fürtjei. Ruháik stílusosak és drágának tűntek, amitől bizonytalannak és oda nem illőnek éreztem magam. Valószínűleg magas státuszú családokból, nagyobb falkákból jöttek, nem úgy, mint én. – Zavarok? – kérdeztem, hangom bizonytalanul csengett. A rózsaszín hajú lány felém sietett. – Nem – hadarta. – Amy vagyok, ő Trinity... és te vagy ő? Kylan exe? Zavartan ráncoltam a homlokom. – Kicsoda? És ki a fene az a Kylan? – A szobatársunk, Chrystal? A Likán Herceg exe? – magyarázta Amy. – Úgy hallottam, meg kell ismételnie az első évet, és a mi szobatársunk lesz... te vagy ő?