Számos olyan élmény létezik, amelyet a legtöbb nő szinte egyetemesnek tekintene. Ezek közé tartozik az is, amikor sötétedés után kell eljutnunk valahová gyalog. Ez az esetek többségében kifejezetten idegtépő élmény. Az ember idegesen szorongatja a kulcsait, körbe-körbe pillant, próbál a jól megvilágított részeken maradni, és elkerülni bárkit, aki az utcán jár. A gond csak az, hogy ezen az utcán nincs senki más. Hogy ez miért gond? Nos, azért, mert ha én vagyok az egyetlen ember ezen az utcán, akkor miért hallom egy második pár láb lépteit a hátam mögött? Minden idegszálam pattanásig feszül, óvatosan körülnézek, de senkit sem látok. Szedni kezdem a lábam, kicsit gyorsítok a tempón, de futni nem akarok, nehogy az üldözésre késztessen valakit. Furcsa lenne, ha azt feltételezném, hogy a lépések tulajdonosa engem követ? Talán. De egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől. Ma munka közben a helyi óvodában párszor éreztem, hogy valaki figyel, de aztán mindig sírni kezdett egy gyerek, vagy verekedés tört ki, én pedig elfeledkeztem a dologról. Most azonban, ahogy a sötétben hazafelé tartok, mindez egyszerre tör rám. Miért, ó, miért kellett Mr. Rollinsonnak ennyit késnie, amikor a lányáért jött? Általában hazaérek, mielőtt besötétedne. Csak pár percre lakom a munkahelyemtől. De ma felhívott, hogy késésben van. Mint a legújabb és legkevésbé tapasztalt munkatárs, rám hárult a feladat, hogy megvárjam őt, hogy a gyerek hazamehessen, én pedig bezárhassak. Ennek eredményeként most a sötétben kell hazagyalogolnom. Hívnom kellett volna egy Ubert vagy valami hasonlót, de sajnáltam rá a pénzt, gondoltam, elvégre olyan rövid a séta. Mire az Uber megérkezett volna, valószínűleg már otthon is lennék! Nos, ezt a döntést most már bánom. Gyors helyzetértékelést tartok fejben. Körülbelül tíz percre vagyok otthonról. Futva talán kevesebb, de sosem voltam túl sportos, ráadásul asztmás vagyok, így a rohanásnak valószínűleg rossz vége lenne. Nem sok eszközöm van a védekezésre, csak a kulcsaim, amiket már amúgy is szorongatok, a kézitáskám és az üres uzsonnásdobozom. A cipőm legalább egy lapos sarkú fekete csizma, amiben könnyű mozogni. Kell a jó cipő, ha az ember egész nap tipegők után szaladgál. A farmerem és a babarózsaszín pólóm, rajta az óvoda színes logójával, nem éppen alkalmas a beolvadásra vagy rejtőzködésre, pedig lehet, hogy ez lenne az egyetlen esélyem. Hosszú barna hajam laza lófarokba van kötve, a végén enyhe hullámmal. Reggel, amikor elindultam otthonról, még göndör volt, de nem tartott ki egész nap. Milyen értelmetlen gondolat ez most! Mégis, legalább a hajam nincs útban, bár hirtelen elképzelem az összes lehetséges módot, ahogyan egy lófarok bajt okozhat. Vajon egy támadónak könnyebb hátrarántania a fejemet, ha fel van kötve a hajam, vagy ha ki van engedve? Tényleg úgy érzem, ez olyasmi, amit az iskolában kellett volna tanítaniuk. Talán felhívhatnék valakit segítségért, de kit? A rendőrséget? Egy örökkévalóságig tartana, mire ideérnek, futva hamarabb hazaérnék. Ráadásul mit mondjak? AZT HISZEM, LEHET, hogy van valaki más is az utcában, és FELTÉTELEZEM, hogy követ? Igen, kétlem, hogy nagyon sietnének. Megpróbálhatnám a bátyámat, Damient. Ő eljönne, ha kérném, de tűzoltó, és ma későig dolgozik. Ami azt jelenti, hogy vagy épp egy vészhelyzettel küzd, VAGY az állomáson van. Neki is pont annyi időbe telne ideérni, mint a rendőröknek. Oké, új terv. Sötét van, de MÉG NINCS olyan késő. Talán van a közelben egy nyitott bolt vagy üzlet, ahová bemenekülhetek. Egy hely emberekkel, ahol kivárhatom, amíg ez a valaki továbbáll. Vagy amíg hívhatok egy Ubert, ami hazavisz a hátralévő úton. Körbekémlelek, de körülöttem minden épület sötétnek tűnik. A francba, a francba, a francba! Gondolkodás nélkül befordulok jobbra egy mellékutcába. Már nem hazafelé tartok, de biztos vagyok benne, hogy erre van egy benzinkút vagy valami hasonló. Ezen a ponton már nem érdekel, mi az, csak legyen jól kivilágítva és legyenek ott emberek. Csak egy kicsit gyalogolok tovább, mire rájövök, hogy a kanyarodás hiba volt. Egyértelműen eltévesztettem az irányt. Az utcák valójában egyre sötétebbek, és a benzinkútnak nyoma sincs. A mögöttem dobogó léptek egyre közelednek. A szívem zakatol, és túlságosan is izzadok ehhez a hűvös éjszakához képest. Szaporázom a lépteimet, érzem, ahogy a lófarkam a vállamat csapkodja. A mellkasom szorít, vagy az asztmától, vagy a szorongástól, talán a kettő keveréke. Valószínűleg használnom kellene az inhalátoromat, de nem vagyok hajlandó megállni és a táskámban turkálni most. A léptek mögöttem olyan hangosak; megkockáztatok egy gyors pillantást hátrafelé, és végre meglátom őt. Egy magas, nyurga alak. Valahogy ápolatlannak tűnik, bozontos hajjal és egészségtelen sápadtsággal. A tekintetünk találkozik, és a szeme biztosan elkapja valahonnan a fényt, mert furcsa sárga színben villan meg. A férfi rám vigyorog, és hosszabbra nyújtja a lépteit, egyre közelebb ér. Ennyi, nincs értelme úgy tenni, mintha nem láttam volna. Futásnak eredek, a mellkasomhoz szorítva a táskámat és az uzsonnásdobozomat. Szörnyen pánikolok, nem kapok levegőt, és azt hiszem, eltévedtem. Minden sötét, és fogalmam sincs, merre menjek. Már azt fontolgatom, hogy bekopogok egy véletlenszerű ajtón és segítségért üvöltök, amikor meghallom. Jobbról, lentről zenét hallok. Nem tudom pontosan, honnan jön, de azonnal jobbra kanyarodom és elindulok felé. Ég a tüdőm, és kicsit szédülök. Azt hiszem, nem kapok elég oxigént, mégis erőt veszek magamon. A zene egyre hangosabb. Látom az épületet, ahonnan a hang jön, fények égnek az ablakokban. Odarontok, és megrángatom az ajtót, de az nem nyílik. A fenébe, az ajtó zárva van! Persze hogy zárva van, ez az épület hátsó része. Befutottam egy sikátorba anélkül, hogy megnéztem volna, az épület melyik oldalán vagyok. És most, én lángész, csapdába estem egy zsákutcában, ahonnan nincs kiút. Talán leráztam a fickót? Megfordulok, és felsikítok, amikor rájövök, hogy csupán pár méterre áll, és rendületlenül közeledik. A sárga csillogás visszatért a szemébe. Nem tudom, mit tehetnék mást, hozzávágom az uzsonnásdobozomat. Teljesen értelmetlen. Félrecsapja és rám morog. Hah? Morog? Ki a fene morog emberekre? A kulcsaimat szorongatom, fegyverként magam elé tartva őket. Egy haszontalan, értelmetlen fegyver, ami semmire sem lesz jó, mert még lélegezni sem tudok, nemhogy megküzdeni egy pasassal, aki valószínűleg jó harminc centivel magasabb nálam. Tesz még egy lépést felém, bele az épület ablakából kiszűrődő fénybe, és most már biztos vagyok benne, hogy az oxigénhiány beszél belőlem, mert itt valami nagyon nem stimmel. Amit beesett arcnak és beteges sápadtságnak hittem, valójában egy teljesen eltorzult, szürkés szőrrel csíkozott pofa. Sőt, a férfi egész testét szőrcsomók borítják, mint egy beteg kutyáét, amelyik elvesztette a bundája felét. Lefogadom, hogy bolhás, vagy valami olyasmi. Újra rám vigyorog, élvezve a rettegésemet, és most már látom a fogait, vagyis inkább az agyarait. Mi a kénköves pokol ez? Torkomszakadtából sikítani kezdek, és azzal a kezemmel, amelyikben nincsenek a kulcsok, dörömbölni kezdek a mögöttem lévő ajtón. – VALAKI ENGEDJEN BE! KÉREM, SEGÍTSENEK! KÉREM! SEGÍTSÉG KELL, BÁRMIT MEGTESZEM, KÉREM! – sikítom magamon kívül. A lény felém nyúl. A kulcsokkal felé csapok, de elkapja a csuklómat és előre ránt. Érzem, ahogy valami a csuklómba mar, és látom a karmos ujjait, ahogy kiserken a vérem. Nem kapok levegőt, ez már túl sok. A látásom elhomályosul. Itt fogok meghalni egy hátsó sikátorban, és az utolsó gondolatom az, hogy bárcsak Mr. Rollinson ne késett volna annyit.