Zac berángatott a lépcsőházba, arcán még mindig látszott a harag. "Mit mondtál egy gyerek előtt?" Dörzsöltem a csuklómat, amit megragadott és kipirosított, és megkérdeztem tőle: "Mi volt abban, amit mondtam, ami nem volt igaz?" "A 'feleség' részed, vagy az a rész, hogy ő okozta a gyermekem halálát?" Zac arca azonnal elsötétült. "Az a baleset volt..." - kezdte védeni magát. Nekidőltem a kórház falának, és csendben figyeltem. "Te magad elhiszed ezt?" Egy évvel ezelőtt visszarohantam egy üzleti útról, izgatottan, hogy megosszam Zac-kel a terhességem hírét. Amikor beléptem a házunkba, teljes káosz fogadott. A lépcső tele volt összetört esküvői fotókkal. Amikor felmentem a lépcsőn, hogy megnézzem, mi történt, nem számítottam rá, hogy a lépcső csúszós lesz a kiömlött tusfürdőtől. Megcsúsztam és legurultam a lépcsőn, ami a magzat elvesztéséhez vezetett. "Akkor azt mondtad, a rokonod gyereke okozott bajt a házunkban" - idéztem fel keserűen. "Ez vezetett ahhoz a balesethez. Zac Saunders, van neked egyáltalán lelkiismereted?" Próbált megszólalni, de nem találta a szavakat. Könnyek folytak le az arcomon, és összeestem. "Hogy tehetted ezt, Zac Saunders? Hogy tehetted?" - kiáltottam. A gyermek elvesztése kísértett az éjszakáimban, és nem tudtam aludni. Arról álmodtam, hogy a gyermek véresen fekszik, és engem hibáztat, amiért nem védtem meg. A felgyülemlett gyász szedte az áldozatát, és az érzelmeim elszabadultak. Magamat hibáztattam a gondatlanságomért, őt azért, mert nem takarított fel a rendetlenséget, és a rokon gyerekét. Zac, aki kezdetben szánalmat és bűntudatot érzett, fokozatosan türelmetlen lett. Megszidott, őrültnek nevezett, mondván, a gyerek túl kicsi ahhoz, hogy megértse. Azt sem sejtettem, hogy ez a gyerek valójában az övé volt.