Tíz perccel később Jean végzett az interjúval. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Bianca azonnal felpattant. – Milyen volt? – Az interjúztatók feltettek pár kemény kérdést, de semmi olyat, amivel ne tudnánk megbirkózni. – Jean nem tudta megállni, hogy gyengéden homlokon ne csókolja Biancát, majd nyugodtan hozzátette: – Összességében nem volt rossz. Bianca megkönnyebbülten felsóhajtott. – A következő: Bianca Rayne! – kiáltotta a titkárnő. Bianca sietve megigazította a ruháját, és némi szorongással a szívében belépett. A pillanatban, ahogy belépett a helyiségbe, Luke különös, kifürkészhetetlen tekintettel méregette. Bianca illedelmesen helyet foglalt, majd felemelte a fejét, és sorra felvette a szemkontaktust minden egyes vizsgáztatóval. Ezután röviden bemutatkozott. – Jó reggelt kívánok mindenkinek. Először is köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehetek ezen a meghallgatáson. A nevem Bianca Rayne. Amióta eldöntötte, hogy hazatér és itt keres munkát, számos bevezető mondatot fogalmazott meg magában. Lehet, hogy nem ez volt a legkreatívabb kezdés, de szolid volt és kifogástalan. Az interjú folytatódott. Luke hűvös tekintettel mérte fel a lányt. Talán túlságosan is átható volt a férfi pillantása. Bár Bianca minden kérdésre szakértelemmel válaszolt, egész testében feszengeni kezdett. Nem csupán olyan érzés volt, mintha valaki szúrós szemmel nézné; inkább mintha láthatatlan tövisek szurkálnák minden porcikáját. Az igazság az, hogy Bianca is rápillantott Luke-ra, amikor belépett a szobába. Mindazonáltal ez egy hivatalos interjú volt, amit komolyan kellett vennie. Bár a szívében ezernyi kérdés tolult fel, nem merte leengedni a védőfalait, sem elterelni a figyelmét. – Rayne kisasszony, férjnél van? – szakította félbe hirtelen a kérdezőbiztosokat Luke hűvös hangja, feltéve egy olyan kérdést, amelytől a profi szakemberek is elnémultak. A bizottság tagjai abbahagyták a hivatalos társalgást Biancával, és egyszerre fordultak a nagyfőnök felé. Hiszen ő is a testület része volt. – Nem, nem vagyok – felelte Bianca, miközben próbálta megőrizni a nyugalmát. A szíve azonban már hevesen vert. – Ebben az esetben van valaki, akihez hozzá kíván menni? – kérdezte újra Luke, homlokát ráncolva. Bianca egy pillanatra elhallgatott, majd bólintott, és így felelt: – Igen, van. Az interjúztatók teljesen elveszettnek érezték magukat. Miért tesz fel a főnök ilyen kérdést? Rövid párbeszédük lehetőséget adott Biancának, hogy jobban szemügyre vegye Luke lenyűgöző vonásait. Most, hogy személyesen látta, valóban nagyon hasonlított arra a felsőbb éves fiúra a szomszédos középiskolából. Ez a sikeres üzletember azonban merőben különbözött attól a fiútól, aki egykor az iskola padjait koptatta. Akár a kisugárzását, akár az arckifejezését nézte, Luke Crawford hideg és kíméletlen férfinak tűnt a szemében. … Az interjú végre véget ért. Bianca remegő térdekkel lépett ki a teremből. – Milyen volt? Mesélj! – rohant oda hozzá elsőként Nina. Bianca tanácstalan volt, ezért csak ennyit mondott: – Az interjúztató megkérdezte, hogy férjnél vagyok-e, és ha nem, van-e valaki, akihez hozzá akarok menni. Jean a hallottakra összeráncolta a homlokát. Miféle ostoba kérdés ez? Ez a magánszféra megsértése. Nina azonban így szólt: – Ó, ebben az országban ez teljesen normális. Sőt, valójában udvariasak voltak, hogy nem kérdezték meg egyenesen, van-e gyereked. – De miért kérdeznének ilyet? – értetlenkedett Bianca, miközben lefelé tartottak a lépcsőn. – Mert a gyerekek akadályozzák a karriert – felelte Nina, a bátyjára és Biancára pillantva. – A legtöbb helyi cég hátrányos megkülönböztetésben részesíti a gyermekes férjes asszonyokat. Nemrég jöttél vissza, szóval hozzá kell szoknod. … Még aznap délután. Bianca és Jean is hívást kapott, amelyben értesítették őket a két hónapos próbaidőről. Ha a következő két hónapban minden teszten átmennek, véglegesített munkatársként maradhatnak a T Vállalatnál. Másnap. Jean és Nina felvették Biancát, és együtt mentek munkába. – Tervezem, hogy veszek egy kocsit, hogy ne kelljen a húgom autóját használnunk ezután – mondta Jean Biancának, mielőtt beléptek volna a tervezési osztály területére. – Mi az, nem akarod, hogy gyertyatartó legyek? – évődött Nina, szándékosan kettejük közé lépve. Bianca elmosolyodott: – Holnaptól egyikőtöknek sem kell értem jönnie. Túl nagy kerülő nektek eljönni hozzám, nekem pedig nagyon kényelmes a metróval utazni. … Ez volt az első munkanap. Bianca természetellenesen komolyan vette a munkát. Délután Jeant hirtelen elrángatta külső helyszínre az osztály egyik vezető tervezője. Mielőtt elment volna, Jean felkapta a kizárólag munkára használt laptopját, és sietve odaszólt Biancának, mielőtt leszaladt a lépcsőn. Valójában Jean maga is meglehetősen zavart volt. Mire készül a tervezési osztály? Komolyan, terepre visznek egy zöldfülűt? Mi van, ha túl lassan dolgozik, és lerontja a csapat általános hatékonyságát? Biancának azonban nem volt ideje ezen töprengeni. Gyorsan megismerkedett a munka csínjával-bínjával. Munkaidő vége felé Nina odalépett Biancához: – Végeztél? Gyere át hozzám vacsorára. A leendő anyósod meghívása. Bianca épp kezdett hozzászokni a cég elmúlt évekbeli legjobb tervrajzaihoz. Amikor ezt meghallotta, felemelte a fejét, és félszeg hangon így szólt: – Most szóltak, hogy túlóráznom kell... Nina szeme elkerekedett, és sietve visszaszaladt a munkaállomásához, hogy ellenőrizze az e-mailjeit. A fenébe, tényleg túlóra volt! Igaz, hogy a tervezőknek gyakran kellett túlórázniuk, de Bianca és a bátyja különösen szerencsétlenek voltak itt. Az egyiket már az első napon kiküldték terepre, a másiknak pedig benn kellett maradnia. A csapat együtt rendelt vacsorát, mielőtt folytatták volna a munkába temetkezést. Éjjel fél tizenegykor. A felettes végül hazaengedte Ninát és a másik két lányt. Biancának azonban folytatnia kellett. A biológiai órája teljesen felborult, így Bianca már meglehetősen kimerült volt. Felállt, és fogta a bögréjét, hogy töltsön magának egy kis kávét. Amikor azonban visszatért a kávéval, a felettese meglátta, és rászólt: – A nagyfőnök kéri ezt a tervrajzot. Siess, vidd fel neki! Bianca azonnal letette a bögrét, felkapta a tervrajzot, és elhagyta a tervezési osztályt. Már csak hárman maradtak az osztályon: egy felügyelő, egy vezető tervező és ő, a dicsőített gyakornok. Vigye a tervrajzot a főnöknek, mi? Ahogy Bianca belépett a liftbe, lelki szemei előtt megjelentek Luke Crawford finom vonásai. A lift elindult felfelé, egészen a legfelső emeletig. Bianca körülnézett, és végül megtalálta az elnöki irodát. Bekopogott az ajtón. – Jöjjön be! – A férfi hangjából teljesen hiányzott a melegség, ám mély volt és telt. Bianca belépett, és a hideg színvilágú irodában álló hatalmas íróasztal felé indult. Letette a tervrajzot az asztalra, és így szólt: – Uram, itt a tervrajz, amit kért. Luke is a munkájába mélyedt, így csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a papírokat, majd felemelte őket, hogy áttanulmányozza. Amikor Bianca már indulni készült, a férfi hirtelen felnézett rá. Bianca nem akart udvariatlannak tűnni, ezért kénytelen volt ott maradni. Lehet, hogy az elnök akar tőle valamit? Luke tekintete hosszan elidőzött rajta. Öt év elteltével ez a nő még fehérebb bőrű, még formásabb és vonzóbb lett. A megjelenése és a kisugárzása egyaránt tökéletes volt. – Mára végezhet. Menjen haza és készüljön össze, mert holnap üzleti útra jön velem. – Luke elszakította róla a tekintetét, és visszafordult a munkájához. Bianca azt akarta mondani, hogy még nem elég kompetens ahhoz, hogy ekkora felelősséget vállaljon, de Luke olyan hidegen és mereven adta ki az utasítást, hogy a hangnem ellentmondást nem tűrt. Nem tehetett mást, bólintott és kiment a szobából. Luke ismét utána fordult. A nő háta gyönyörű volt, különösen a karcsú és hajlékony dereka. Csak jóval később tudatosult a férfiban, hogy a torkától a mellkasáig minden elzsibbadt.