A kis Rainie határtalanul boldog volt, hogy apja háta mögött titokban sült csirkét csent. A szoba felé menet Rainie szorosan Bianca mellé tapadt, és úgy csimpaszkodott a lábába, mint egy kis koala a fába. Biancának meglehetősen nehéz volt járnia a lábán lógó kislánnyal. Egészen az emeleti szobáig bicegve kellett megtennie az utat. – Későre jár. Visszakísérlek titeket a szobátokba, hogy aludhassatok. – A felnőtt és a két gyermek egy ideig még mesét nézett a szobában, majd Bianca a testvérpár felé fordult. A bátyja felnézett rá, és közölte: – Nincs nálunk a szobakártya. Rainie közben pufók kis kezével Bianca karját ölelte, szemei pedig már szorosan le voltak hunyva. Majdnem teljesen elaludt. De hogyan juthatnának be kártya nélkül? Bianca tanácstalan volt. Fogalma sem volt, mikor végez az elnök a napi munkával, és tér vissza a szállodába. – Felhívom Mr. Doyle-t. – Bianca a már félálomban lévő Rainie-re pillantott. Mivel mozdulni sem tudott tőle, megkérte Lanie-t, hogy adja oda a telefonját. Lanie felvette a készüléket, és átnyújtotta Biancának. Bianca felhívta a kollégáját, és elkérte Jason Doyle munkaszámát. Jason hamar felvette, de a hírek nem voltak biztatóak: – Elnézést a zavarásért, Rayne kisasszony, de Crawford úr éppen néhány tartományi vezetővel vacsorázik. Nem hiszem, hogy egyhamar el tud szabadulni. Mit szólna ehhez: nem aludhatna a két gyerek ma éjjel önnél? Bianca: „…” Már elmúlt este tíz óra, mire Biancának sikerült elaltatnia a gyerekeket. Lanie a nagy franciaágy bal oldalán, Rainie pedig a jobbon foglalt helyet. Mélyen aludtak. Bianca a lehető leghalkabban rendet rakott a fürdőszobában, majd összehajtogatta a gyerekek ruháit, és takarosan a kanapéra helyezte őket. Végül betakargatta Rainie-t, mielőtt ő maga is óvatosan az ágyba bújt volna. Hála az égnek, az ágy elég nagy volt. Bőven jutott hely egy felnőttnek és két gyereknek, hogy kényelmesen elférjenek. Alig öt perccel azután, hogy lefeküdt, Bianca szemei már le is ragadtak. … Valamikor hajnalban. Bianca telefonja megrezdült a párnája alatt. Olyan álmos volt, hogy fájt a szeme, és csak nehezen, kábán tudta kinyitni. Kissé feltápászkodott, és a telefonjáért nyúlt. Ismeretlen szám világított a kijelzőn. 139-0909-9999. Zaklató hívás az éjszaka közepén, bár maga a szám elég szép volt! Bianca felvette, és nyersen, kissé udvariatlanul beleszólt: – Ki az? – Nyisd ki az ajtót, én vagyok. – Mély és rekedtes hang volt, amely az éjszaka csendjében különösen igézőnek hatott. – Nyissam ki? Ki beszél? A lány még mindig kába volt az álmosságtól. A vonal túlsó végén csend honolt. Csak a férfi légzését hallotta. Biancának kellett néhány másodperc, mire kitisztult a feje, majd megpillantotta a holdfényben alvó két gyermeket az ágyon. Lanie, Rainie… – Mr… Mr. Crawford? – kérdezte bizonytalanul. – Nyisd ki az ajtót! – A férfi hangja egyre mélyült. Bianca annyira megriadt, hogy a szíve is kihagyott egy ütemet. Sietve kikecmergett az ágyból, és mielőtt ajtót nyitott volna, gyorsan megigazította a hálóruháját, hogy vállalhatóan nézzen ki. A főnöke itt volt a gyerekeiért, ő pedig mélyen aludt, és ennyi ideig várakoztatta. A fenébe is! Bianca frusztráltan szidta magát. A két gyermek mélyen aludt az ágyon. Jelét sem mutatták az ébredésnek. Bianca kinyitotta az ajtót. Luke teljes magasságában állt az ajtó előtt, szemei csukva, egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott. Másik kezében a kabátját és a fekete telefont tartotta, amiről hívta. Látszott rajta, hogy már jó ideje ott várakozott. – M-Mr. Crawford… – szólította meg Bianca, alig merve közeledni hozzá. Luke hirtelen felkapta a fejét; arcára volt írva a kimerültség, ahogy a lányra ráncolta homlokát. Még így is, hogy áradt belőle az alkoholszag, a férfiból sugárzott a magabiztosság és a dominancia. A környezet semmit sem tudott elrejteni a zsigereiből áradó nemesi kisugárzásból. Luke rávetett egy pillantást, de az a pillantás mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Egyikük sem szólt semmit. Bianca oldalra lépett, utat engedve neki, hogy bejöhessen a gyerekekért. Amikor a férfi elhaladt mellette, tisztán érezte rajta az alkohol szagát, amely a nikotin erős, bódító illatával keveredett. Bianca az ajtóban állt, moccanni vagy bámulni sem mert. A folyosó fényei nagyon élesek voltak. Most már teljesen ébren volt, és nyitott ajtónál állt, mint valami őrzőisten, várva, hogy a főnöke kivigye a gyerekeit a szobából. Teltek a percek. Bianca nem hallotta, hogy a két gyerek felébredt volna. Értetlenül halkan becsukta az ajtót, és visszalopakodott a hálószobába. A szobát csak egyetlen éjjeli lámpa világította meg. Közel sem volt olyan vakítóan világos, mint kint. A félhomályos látvány hihetetlenül szívmelengető volt. A hatalmas ágyat, amelyet neki szántak, teljesen elfoglalta a háromtagú család. A hosszú munkanap után végre visszatért apa némán aludt a fia és a lánya mellett. Felkeltse, vagy sem? Ha felkelti, vajon a főnöke dühében kirúgja? Ha nem, hol aludjon ő? Végiggondolta a dolgot, és végül úgy döntött, nem ébresztheti fel a tévedésből ott alvó részeget, hogy kizavarja. Ha megtenné, annak valószínűleg nagyon súlyos következményei lennének. Így hát felkapott egy kabátot, magára vette, és elhagyta a szobát. Szobakártyájával a kezében felhívta a kolléganőjét, aki vele együtt érkezett. – Sajnáljuk, a hívott szám nem elérhető… – mondta egy gépies hang a telefonban. Bianca kimerülten dőlt neki a folyosó falának. Elfelejtette elkérni a kolléganője szobaszámát. Rövid gondolkodás után inkább Jason Doyle-t hívta. Hosszú ideig hallgatta a kicsengést, de senki sem vette fel. Valószínűleg ő is részeg volt! Biancának nem volt más választása, mint lemenni a recepcióra, és kérni egy másik szobát. A recepciós azonban így felelt: – Sajnálom, Rayne kisasszony, de a szálloda teltházas. Itt legalább egy héttel előre kell foglalni. – Ó, értem. Köszönöm. – Bianca visszament az emeletre, gondolatai kavarogtak. Most egész éjszaka az ajtó előtt kellene állnia? Valamivel hajnali egy óra után kinyílt a liftajtó. Egy férfi és két nő lépett ki rajta. A két nő erősen sminkelt volt, a férfi farmerruhát viselt, fejét ijesztő hegek borították. Megcsókolta a két nőt, akiket átölelt, miközben nevetgélve beszélgettek. Amikor meglátta Biancát, a férfi szeme azonnal felcsillant. Elengedte a két nőt, és közeledett felé: – Ó, találtam egy csinos kis bajbajutott hölgyet! Hová valósi vagy? Gyere, akarsz velem szórakozni egy kicsit? Garantálom, hogy jó lesz! – Maga őrült! – kiáltotta ösztönösen Bianca. Annyira megijedt, hogy azonnal kinyitotta a szobaajtót a kártyájával, és beiszkolt, mint egy kis nyuszi. Ezután nekitámaszkodott az ajtónak, és kapkodta a levegőt. Úgy hangzott, mintha valaki kopogna kintről. Nem túl erősen, de nem is túl halkan. A félelem minden más gondolatot kiűzött Bianca fejéből, és mivel kopogtak rajta, nem mert tovább az ajtónak támaszkodni. Helyette megfordult, és a fürdőszoba ajtaja felé indult. Mindig is elég félénk volt, most pedig annyira rettegett, hogy a szíve majd kiugrott a helyéből. Ám mielőtt még feldolgozhatta volna a kinti találkozást, érezte, hogy egy pár nagy, meleg kéz nyúl be hátulról a kabátja alá. Végigsimítottak a testén, és felfelé haladtak. Rémülten fordult meg. Nem tudta mikor, de a háta mögött lévő fa fürdőszobaajtót lassan kinyitották. Elveszítette az egyensúlyát, és egy férfi kemény ölelésébe zuhant. – Ah… – kiáltott fel halkan meglepetésében, de a szavai többi része elakadt. Csak egy félreérthető nyögés hagyta el a torkát… Koromsötét volt a fürdőszobában, és érezte, ahogy nedves lehelet csapja meg az arcát. Csak egyetlen felnőtt férfi volt ebben a hotelszobában, mégpedig a nagyfőnök, Luke Crawford. Így hát nyilvánvaló volt, ki öleli őt. Bianca a homlokát ráncolta, és megpróbálta ellökni magától, de a férfi meg sem moccant. Cseberből vederbe. Meg volt rémülve, de a száját lezárták, így teljesen tehetetlen volt. A férfi megcsókolta a sötét, árnyas éjszakában. Bianca visszatartotta a lélegzetét, tiltakozó szavai pedig elmosódott nyüszítéssé olvadtak.