Bianca elment. Luke hirtelen letette a tervrajzot, amit a kezében tartott. Felállt, elhagyta a munkaállomását, és inkább a borszekrénye felé indult. Kivett egy poharat, félig töltötte borral, majd szemöldökét ráncolva egy hajtásra kiitta az egészet. Ez az átkozott vágy! Már későre járt, amikor Bianca eljött a cégtől, de szerencsére elcsípte az utolsó metrót, amely hazavitte. Hazaérve az első dolga az volt, hogy válaszoljon Jean üzeneteire a WeChaten. Ezután elővette a bőröndjét, és elkezdte összekészíteni a holmikat a másnapi utazásra. Épp ekkor megcsörrent a telefonja. A kijelző Jeant jelezte. – Még nem alszol? Azt hiszem, mondtam, hogy inkább pihenj le korán, ahelyett, hogy engem hívogatnál – mondta Bianca aggodalmasan, amikor felvette. – Még nem végeztem a munkával, ezért visszavittem a cuccokat a hotelszobába, hogy folytassam a túlórázást. – Jean így folytatta: – Láttam az előbbi üzenetedet. Te miért mész kiküldetésbe? Kivel mész? – Még nem tudom pontosan, kivel. Majd csak holnap reggel derül ki – felelte Bianca. – Ha férfiak is mennek veled, ne felejts el távolságot tartani tőlük – figyelmeztette Jean. – Végül is, csak most kezdtünk dolgozni, még nem ismered őket eléggé. – Rendben, értettem – mondta Bianca. Közvetlenül ezután hirtelen dörömbölést hallott a vonal másik végén. Úgy hangzott, mintha valaki kopogna az ajtón. Nem, ez nem is kopogás volt, inkább úgy hangzott, mintha valaki be akarná törni az ajtót! – Mi a baj? – kérdezte Bianca idegesen. – S-semmi. – Jean hirtelen dadogni kezdett, majd gyorsan hozzátette: – Beszéljünk később! Megnézem, mi történik odakint, aztán jelentkezem. Letette, még mielőtt Bianca szólhatott volna neki, hogy vigyázzon magára. A lány lehajtotta a fejét, a bőröndjére nézett, majd a kezében tartott telefonra, amelynek képernyője a hívás után elsötétült. Bianca aggódott most már; félt, hogy Jean is bajba kerül odakint, ismeretlen emberek között, ismeretlen helyen. Azon az éjszakán nem történt semmi. Másnap. Bianca kora reggel hívást kapott a kollégájától. A lakópark előtt várta a kollégáját, arcán látszott a fáradtság. Tegnap késő éjszakáig fennmaradt, várta Jean hívását, hogy megnyugtassa, minden rendben van, de a fiú nem telefonált. Próbálta hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Több mint tíz perccel később egy fekete Bentley állt meg előtte. Egy férfi és egy nő szállt ki belőle. Bemutatkoztak és megismerkedtek egymással. Ezután mindhárman visszaültek az autóba. Hétórás autóút vezetett a kirendelt városba. Mivel ott szükségük lesz autóra, a vezetőség a kényelem kedvéért úgy intézte, hogy egy férfi kolléga vezesse oda a cég egyik Bentley-jét. Bianca útközben beszélgetett a kollégáival. Jól kijöttek egymással, nevettek és viccelődtek. Már délután volt, mire H városába értek. Amikor bejelentkeztek a szállodába, női kollégája, Sue így szólt Biancához: – Menjünk fel a szobáinkba, öltözzünk át és pihenjünk egyet. Vacsoraidőben majd újra keressük egymást. – Rendben – bólintott Bianca. Bianca felvitte közepes méretű bőröndjét az emeletre, és bement a szobájába. Lezuhanyozott és hálóruhába öltözött, majd elővette a munkához szükséges ruháit, és gondosan kivasalta őket. Miután végzett, előre felakasztotta a ruhákat. Miután minden előkészülettel végzett, az órára pillantott. Pontosan négy óra volt. Jean tegnap este óta egészen mostanáig egyszer sem hívta. Egyetlen üzenetet sem küldött. Most, hogy végre volt ideje, felhívta Jeant. A telefonja ezúttal be volt kapcsolva. A tárcsahang azonban sokáig szólt anélkül, hogy bárki felvette volna. Bianca még jobban aggódott, ezért újra hívta. Ezúttal a hívást kinyomták. „Bocs, most nem érek rá, nem tudom felvenni. Hívlak, ha szabad leszek.” Hamarosan sms-t kapott Jeantól a WeChaten. Bianca lehajtotta a fejét, és válaszolt: „Rendben, hagyom, hogy dolgozz.” Úgy tűnt, a fiú legalábbis biztonságban van. A tegnap éjszakai dörömbölő talán csak egy részeg lehetett, aki rossz hotelszobát tévesztett el. Miután válaszolt az üzenetre, Bianca letette a telefont, és valami más elfoglaltság után nézett. Ám alighogy megfordult, a készülék ismét rezgett. Alig fordult el, máris vissza kellett fordulnia, hogy megnézze az üzenetet a telefonján. WeChat-üzenet volt, de teljesen zagyva. „Hahahaha kitaláltad szálas háló elkezdtem a belépődíjat iFeng...” A feladó Jean volt, aki elvileg épp „elfoglalt” volt. Bianca összeráncolta a homlokát. „?” Küldött neki egy kérdőjelet. Több mint egy perc múlva Jean végre válaszolt. „Rajzoltam valamit, és a karom véletlenül hozzáért a képernyőhöz.” Ezért küldött neki ilyen véletlenszerű szavakat. Bianca nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. – Dú-dú... Dú-dú... Valaki megnyomta a szobája csengőjét. – Ki az? – kérdezte Bianca nagyon óvatosan, mivel ismeretlen helyen, ismeretlen városban volt. Egy középkorú férfi hangja szűrődött be kintről. – Rayne kisasszony, Jason Doyle vagyok, Mr. Crawford különleges asszisztense. Attól tartok, meg kell kérnem, hogy nyissa ki az ajtót. Luke Crawford legbizalmasabb különleges asszisztense, Jason Doyle meglehetősen ismert volt. A cégnél szinte mindenki tudott róla, beleértve Biancát, az újoncot is. Kinyitotta az ajtót. – Örülök, hogy találkoztunk. – Bianca alig köszönt, amikor lehajtotta a fejét, és látta, hogy két apró gyerek is áll az ajtóban. Egy kisfiú és egy kislány volt, szemük ragyogott, fogaik még ragyogóbbak voltak. Úgy néztek ki, mint két tökéletes játékbaba. Jason Doyle öltönyben állt, gerince egyenes, mint a nyíl. Bosszúsan így szólt: – Ők Mr. Crawford gyermekei. Az apjuk elfoglalt a munkával, és nem tud vigyázni rájuk, szóval... Biancának rossz előérzete támadt. Nem volt különösebben ellenére, hogy mások gyerekeire vigyázzon, de a helyzetet nagyon furcsának találta. Végtére is dolgozni jött ide, nem bébiszitternek. A másik fő ok, amiért nem igazán akart vigyázni a gyerekekre, az volt, hogy attól félt, mások gyerekeinek látványa a sajátjaira emlékeztetné. – J-Jó kislány leszek, ígérem – mondta halkan a kislány. Felnézett Biancára, és ártatlan, fekete szemével pislogott. – Bátyus... – A kislány látta, hogy a testvére, a kisfiú nem szól semmit, ezért dühösen duzzogva megrángatta a bátyja ruháját, próbálva szóra bírni. Bianca a fiúra nézett. A bátyja valamivel magasabb volt a húgánál, és bár hűvös arckifejezést vágott, látszott rajta, hogy szereti a testvérét. Ezért emelte fel a fejét, és mondta Biancának, aki az ajtóban állt: – Én is jófiú leszek. Jason az órájára pillantott, és így szólt: – Önre bízom a gyerekeket, Rayne kisasszony. Más dolgom is van, úgyhogy most távozom. Biancának nem volt lehetősége visszautasítani. Jason gyorsan távozott, Bianca pedig lenézett a két gyerekre, és így szólt: – Gyertek be mindketten. A kishúg kinyújtotta rövid kis kezét, hogy megfogja a bátyjáét, majd együtt besétáltak a szobába. – Kértek valamit inni? – Bianca nem tudta, hogyan bánjon a gyerekekkel, különösen az ilyen különleges státuszúakkal. – Tejet kérek – mondta a kislány, és illedelmesen leült a kanapéra. Bianca sietve előkeresett egy kis tejet. A hotelszobában lévő tej rendkívül drága volt; ugyanazt a tejet, amit a boltban 3,50 jüanért árultak, itt 89-ért adták. Bianca felszisszent, amikor meglátta az árcédulát, majd kinyitotta a dobozt, talált két poharat, és töltött mindkét gyereknek egy-egy pohárral. A gőgös és hűvös arcú báty nem ivott belőle. A kishúg a kanapén ült, lábait lóbálva megitta a pohár felét, majd az egészet, sőt, még a száját is megnyalta, hogy biztosan minden cseppet megkapjon... Bianca sután ült a széken, nézte a kis drágaságokat, és próbált valami témát találni. – Ti ikrek vagytok? – Hát persze – felelte a gőgös báty. Még a szemét is forgatta, tekintete tele volt megvetéssel Bianca iránt. „Hülye” – mintha ezt akarta volna mondani –, „a húgom és én annyira hasonlítunk. Persze, hogy ikrek vagyunk!”