Ashley szemszögéből A nap rég lebukott, a holdfény elárasztotta a nyitott ablakot. Késő volt, nagyon késő. Magamban imádkoztam, hogy anya és apa mélyen aludjanak; ha rajtakapnak, nagy bajban leszek. És azt nem akartam. Apa túlságosan is védelmező volt. Meglepett, hogy egyáltalán megengedte, hogy Ryan és Blake a barátaim legyenek. Nem bízott egyetlen srácban sem, aki nem Blake, és a közelembe merészkedett. Bosszantó volt, és teljesen felesleges, hiszen – kínos módon – csak egyetlen srác figyelmére vágytam. Felsóhajtottam. Összegömbölyödve feküdtem az ágyon. A ruháimat elrejtette a vastag takaró, ami melegével körülölelt. Nem akartam, hogy anya vagy apa berontson az ajtómon, és meglássa, mit viselek. Biztosan tudták volna, hogy valami készül. Enyhe, hideg szellő simogatta lágyan az arcom. Kibámultam a nyitott ablakon, számolva a kis fehér pöttyöket, amiket csillagoknak hívtunk. Idegroncs voltam. Soha nem lett volna szabad beleegyeznem, hogy elmegyek ma este. Otthon kellett volna maradnom, és olvasnom. Raven biztosan jó társaság lett volna. Egy kavics koppant a fapadlón. A szívem hevesen kalapálni kezdett, tudtam, hogy az egyik fiú jött értem. Néhány másodpercig tétováztam, hallgatva az éjjeliszekrényen álló régi órám ketyegését. Viszketett a kezem, hogy felkapjam, és kihajítsam az ablakon. Talán eltalálná a fejüket, és lenne mentségem, hogy ne menjek el. – Ley! – sziszegte egy halk hang odakintről. Némán felnyögtem Blake hangját hallva. Tényleg, Ryan, őt küldted? Utáltam, hogy mindig kényelmetlenül éreztem magam vele, miután más lányokkal is volt dolga. Lányokkal, akik nem én voltam. Amikor láttam őt és Stacy-t csókolózni, rájöttem, hogy sosem fogok felérni hozzá, sem a többi lányhoz. – Ley! – Újabb sziszegés, ezúttal türelmetlenül. Megrágtam az ajkam, majd nyögve lerúgtam magamról a takarót, felfedve a ruhákat, amiket kiválasztottam. Felkeltem az ágyról, odamentem a nyitott ablakhoz, és lenéztem Blake-re. Alig láttam, mit visel, de a hold lágy fényt vetett az arcára, amitől elállt a lélegzetem. – Fogd be, azt akarod, hogy meghallják a szüleim? – sziszegtem halkan, kidugva a fejem az ablakon, és a kezeimet az ablakpárkányra támasztva. Vállat vont, és elvigyorodott. – Nem lenne olyan rossz, ha egy kis bajba keverednél, Ley. Raven büszke lenne rád. Összeszorítottam a fogam. Vajon mindig ezzel fog ugratni? Elfordítottam a tekintetem róla, és Ryan autóját kezdtem bámulni. Összehúztam a szemöldököm, és ismét felé fordultam. – Egyedül vagy? Hol van Ryan? – Ryan már a buliban van, azt mondta, hogy menjek érted – válaszolta, mintha nem is tudná, hogy már az a pár másodperc is, amit kettesben töltök vele, teljesen felkavarja az agyam, és idiótán kezdek viselkedni. – Szóval egyedül vagy? – kérdeztem újra, érezve, ahogy a gyomromban fortyogni kezdenek az idegek, szinte megfojtva. Éreztem a zavarodottságát, láttam, hogy nem érti, mit tesz velem. – Ja – motyogta, bizonytalanság bujkált a hangjában. Sóhajtottam, és bólintottam. – Várj egy percet – mondtam halkan, és visszahúzódtam a szobába. Lenéztem a ruhámra: a kockás szoknya a combom közepéig ért. Úgy döntöttem, hogy egy fehér top-pal és egy farmerdzsekivel veszem fel, és a fehér vászoncipőimmel fejeztem be. De még ebben a megfelelő hosszúságú szoknyában is hirtelen meztelennek éreztem magam. Körülnéztem, és megpillantottam a fekete leggingsemet, amit a nyitott szekrény közelébe dobtam. Magamban bólogatva odamentem, és felvettem. Éreztem a vékony anyagot a hüvelykujjam és a mutatóujjam között, megcsípve azt, miközben azon gondolkodtam, hogy felvegyem-e. – Ley, siess már! – sziszegte Blake. Felnyögtem, végül döntésre jutottam, és felvettem a leggingset. Végre valamennyivel kényelmesebben éreztem magam. De kire is próbáltam egyáltalán hatni? Odamentem az ablakhoz, úgy éreztem magam, mint egy bűnöző. Kihúztam magam az ablakon, és óvatos léptekkel haladtam a tetőn. Lenéztem Blake-re. Nem volt olyan magas, de hányingerem lett, csak arra gondolva, hogy eleshetek. Mi van, ha eltöröm a seggem? Egyáltalán lehetséges ilyesmi? Közeledtem a széléhez, és kerestem a létrát, amit apa ott szokott hagyni, de nem találtam. Riadtan néztem Blake-re. – Nincs itt a létra! – szinte sikoltottam, érezve, ahogy a szorongás kúszni kezd a testemben. Vajon apa tudott a terveimről? – Csak ugorj le, Ley, elkaplak – sürgette Blake, és felkészült, hogy elkapjon. Végigmértem a testét. Igen, voltak izmai, és biztosan meg is tudna tartani különösebb erőfeszítés nélkül, de ez most teljesen más volt. Meg is halhatnék. Hevesen megráztam a fejem, hátráltam. – Nem, ez talán nem nekem való. Érezd jól magad a bulin! – rohantam be. – Jaj, ne hátrálj meg most, bambina. – Félek – vallottam be, a pázsitot nézve. Olyan messzinek tűnt. Túl magasan voltam. A kék szemébe néztem, a hold fénye megmutatta, milyen kékek is valójában. Még innen fentről is nehéz volt nem észrevenni. A szeme meglágyult. Jól megnéztem, mit visel, és észrevettem, hogy nagyon szeret feketébe öltözni. Fekete kabát, fekete farmer, fekete póló, fekete vászoncipő. Valakinek ez a szín talán ijesztőnek tűnhetett, de nem volt az, ez egyszerűen Blake volt. – Ne félj, Ley, soha nem engedném, hogy lezuhanj, mindig elkaplak. Bízz bennem – mondta halkan, a szeme pedig valami olyasmit árult el, amit nem igazán tudtam megfejteni. – Álljatok már le, srácok! A kurva életbe, Ashley, csak ugrj már, nem fogsz meghalni! Csak pár kibaszott láb! – csattant fel egy hang. Megfordultam, és megláttam Ardent a nyitott ablakán keresztül. A szobája az enyém mellett volt. A lámpái le voltak kapcsolva, de a hold fénye elég volt ahhoz, hogy észrevegyem. Pislogtam. Banánt evett? – Nem kéne aludnod? – kérdeztem, nagytestvér üzemmódba kapcsolva. Felvonta a szemöldökét, mielőtt beleharapott a banánba. – Ugyanezt mondhatnám rád is, nagynővér. Ne aggódj, nem fogom elmondani apának, hogy kiszöksz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de rögtön megmerevedtem, amikor folytatta. – Csak ha… – húzta el, a szeme, ami pont olyan volt, mint apáé, huncutságtól csillogott. – Adsz nekem ötven dollárt. Összeráncoltam a homlokom. – Én azt arra tartogattam, hogy megvegyem a könyveimet. Megvonta a vállát, és harapott még egyet a banánból. – Ötven dollár, vagy nincs üzlet. Tétováztam. Odaadom neki az ötven dolláromat, és nem lesznek könyveim? Nem, az nem fog menni. Ez egy jó ürügy, hogy ne menjek el… – Jó, holnap odaadom az ötven dollárt – egyezett bele Blake, kiragadva ebből a szinte örömteli pillanatból. – Megvan a dolog – vigyorgott Arden. – Most ugorj már, Ashley, ne légy már gyáva. – Vigyázz a szádra, Arden, még mindig idősebb vagyok, és elmondhatom apának! – sziszegtem, és keresztbe fontam a karom. – És nem vagyok macska – duzzogtam. Sóhajtottam, majd Blake-re néztem. Bíztam benne, és ez arra késztetett, hogy odasétáljak a széléhez. Nagy levegőt véve csendben imádkoztam. – Kész vagy? – kérdeztem tőle idegesen, miközben néztem, ahogy kitárja a karjait, hogy elkapjon. Eltökélt arccal bólintott. Szorosan lehunyva a szemem vártam pár másodpercet, hagytam, hogy a szél átfújja a hosszú tincseimet, majd ugrottam. A lélegzetem elakadt a torkomban, ahogy éreztem, hogy zuhanok. Vajon ilyen érzés meghalni? Éreztem, ahogy karok fonódnak a testem köré, és egy erős mellkashoz húznak. – Hupp – lélegeztem ki. – Már kinyithatod a szemed, Ley – szakított ki a gondolataimból Blake szórakozott hangja. Kinyitottam az egyik szemem, majd a másikat is. Átható kék szemei azonnal transzba ejtettek, és éreztem, hogy másodszor is éles levegőt veszek. – Mondtam, hogy elkaplak – mosolygott.