Ashley szemszöge Lelépdeltem a lépcsőn, a fiúk hangos kiabálását hallva már tudtam, mi vár rám. Felnyögtem, és megforgattam a szemem, ahogy leértem. – De hangosak vagytok! – nyavalyogtam, a kanapén elterülő három alakhoz bandukolva. Épp focit néztek nagy beleéléssel. – A kurvaistenit, láttad ezt?! – üvöltötte Arden, miközben egy marék pattogatott kukoricát hajított a tévé felé. – Húzzatok innen! – morogta, majd újabb adagot tömött a szájába. – Mekkora egy kibaszott lúzer! – helyeselt Ryan, akinek az arca már a vörös különböző árnyalataiban játszott. Vagy dühös volt, vagy egyszerűen csak megsült a házban uralkodó hőségtől. – Ez a faszi szar! – Questo ragazzo succhia il culo! – kuncogott Blake. A többiek röhögése is csatlakozott, én meg csak értetlenül pislogtam. Vajon Arden egyáltalán tudja, mit mondott Blake? Komolyan mondom, mintha levegő lennék? Sóhajtva, ingerülten elindultam a konyha felé, otthagyva a fiúkat, hogy üvöltsenek a tévének. Ennyit arról, hogy "siessünk, készüljünk". Levettem a csuklómra tekert hajgumit, és átfésültem rajta selymes, fekete hajamat, hogy a tincsek ne lógjanak a hátamra. Egy-két kóbor szál azért a homlokomra lógott, de nem volt zavaró. – Jó reggelt, anya! – köszöntem. Épp az ebéddel foglalatoskodott, háttal állt nekem, és egy kanállal kavargatta a serpenyő tartalmát. Épp csak annyira fordult meg, hogy lássam az arcát, és egy meleg mosollyal köszöntött. – Jó reggelt, édesem, későn ébredtél. Szerencséd, hogy hagytam neked reggelit, apád meg a bátyád majdnem felfalták az egészet! – kuncogott. Leültem az egyik bárszékre, és a hideg márványpultra könyököltem. – Igazából korán keltem, csak olvastam, ennyi az egész – vallottam be zavartan. Letette a kanalat, és megfordult, hogy szembenézzen velem. A kanalat vörös szósz borította, az illatától pedig korgott a gyomrom. Közelebb jött hozzám. – Hányszor mondjam még, Ashley, hogy a gyomrod fontosabb, mint a könyvek? A könyvek várhatnak, nem akarom, hogy éhen halj! – korholt, egyre közelebb érve. Megrágtam az alsó ajkamat, és szégyenkezve lehajtottam a fejem, hirtelen újra kisgyereknek éreztem magam. – Tudom, anya. Csak ez a könyv... – kerestem a megfelelő szót a könyv leírására, amit még nem fejeztem be. – Érdekes – fejeztem be, elpirulva. Reméltem, hogy anya nem veszi észre a vöröslő arcomat. Inkább ki kellett volna engednem a hajam. Kinyújtotta a kanalat, hogy megkóstoljam a szószt. Végighúztam rajta az ujjam, és a finom szósz beborította. A számhoz emeltem, és mohón beszívtam. – Hmmm – nyögtem, miközben az ujjam szopogattam. Anya szeme elégedetten elkerekedett, és széles mosoly ült ki az arcára. A haja lazán a vállára omlott, a vége épphogy hozzáért a kék pólójához. A szeme sarkában apró ráncok jelentek meg, ahogy mosolygott. Semmit sem öregedett. Pontosan ugyanolyan gyönyörű volt, mint régen. Érthető, hogy apa miért nem tudja levenni róla a szemét. – Ízlik? – kérdezte, bár a választ már úgyis tudta. – Te mikor főztél valami ehetetlent? Oké, a tavalyi pulykát leszámítva, amit odaégettél – szúrtam oda, majd kuncogtam. Összehúzta a szemöldökét, ami pont olyan volt, mint az enyém. A szemüvegem egy kicsit lecsúszott az orromról, visszatoltam, és anyára mosolyogtam. – Most már kaphatok reggelit, anya? – kérdeztem. – Mrs. Collins, én is kaphatok reggelit? – sétált be Blake. Mögém állt, és éreztem a testéből áradó hőt. A pólója súrolta a hátamat, én pedig akaratlanul is éles levegőt szívtam. Hagyd abba, Ashley, ő a legjobb barátod! – Ley, minek együnk, mikor mindjárt megyünk Belle-hez? – nevetett, és megrángatta a copfomat. Elfordítottam a fejem, hogy ránézzek. Zöld szemek találkoztak a kékkel, és egymásba meredtünk. – Minek reggelit kérni, mikor indulunk? – vágtam vissza. Megfordultam, és vállat vontam. – Ráadásul kihagytam a reggelit, és éhen vagyok. – Ez most kinek a hibája? – hallottam a hangjában a rejtett humort. Ahogy a hangja mélyebb lett, mikor fel akart idegesíteni. – Ravent hibáztasd, amiért éhes vagy. Ha nem lettél volna elfoglalva... Hirtelen megfordultam, az arcom mindent elárult. Zavarban voltam és bosszús, hogy anyám előtt viccelődik ezzel. Az isten szerelmére, azt sem tudta, hogy ilyen könyveim vannak! Titokban vettem őket a közeli könyvtárban. Valahányszor apa adott pénzt, félretettem, hogy megvegyem őket. A titkom most már nem is volt annyira titok, mindezt annak a kék szemű fiúnak köszönhettem, aki vigyorogva nézett rám. Szórakoztatónak találta, micsoda "barát". De mostanában nem barátként gondolsz rá, igaz, Ashley? – gúnyolódott a lelkiismeretem. Leszálltam a székről, megragadtam a kezét, és magammal rántottam. – Anya, hagyjuk a reggelit, megyek Belle-hez! – kiáltottam a vállam fölött. Anya kuncogva válaszolt. Szuper, most már anyám is szórakoztatónak talált. Blake kuncogása feldühített, ezért elengedtem a kezét. Megfordultam, hogy rá meredjek, de nem hiszem, hogy túl ijesztőnek tűntem. Az ujjával a szemöldököm közötti ráncot kezdte masszírozni. – Ne ráncold a homlokod, Ley, ráncos leszel ezen a szép kis arcodon. Hátraléptem, és enyhe bizsergést éreztem ott, ahol az ujja megérintette a bőrömet. Megfordultam, és Ryanhez meg Ardenhez mentem. A szemük a tévére szegeződött, annyira belemerültek, hogy nem vették észre, ahogy a távirányítóért nyúltam. A szemükben aggodalom csillant, ahogy a képernyőre szegezték a tekintetüket. Az ujjam a kikapcsoló gomb fölött lebegett, mielőtt végül megnyomtam. A képernyő elsötétült, a fiúk szája pedig tátva maradt. – Mi a... – kezdte Arden, de gyorsan ráförmedtem. – Ha befejezed ezt a mondatot, elmondom apának, amikor hazajön a munkából – figyelmeztettem. Mormogott valamit az orra alatt, majd keresztbe tette a karját. Két évvel fiatalabb volt nálam, mégis úgy viselkedett, mintha ő lenne az idősebb. Apa ifjúkori kiadása volt. Tizenöt évesen majdnem olyan magas volt, mint Blake, és a lányok a lábai előtt hevertek. Ryan felé fordultam, aki még mindig a fekete képernyőt bámulta zavartan. – Gyerünk, Ryan, éhes vagyok – mondtam, és megfordultam, hogy a bejárati ajtó felé sétáljak. – Hová mentek? – hallottam, ahogy Arden kérdezi. – Belle-hez – válaszolta Blake. Kinyitottam a bejárati ajtót, nem érdekelve, hogy követnek-e. Megpillantottam Ryan piros Lamborghinijét, és odasétáltam. A tornacipőm puffanással ért földet. Hallottam a hangos lépteiket magam mögött. – Valaki türelmetlen, hogy Belle-hez menjen. Bár szerintem te inkább a könyvedhez vágysz vissza – ugratott Blake, amikor utolért. Figyelmen kívül hagytam, kinyitottam az autó ajtaját, és behuppantam. A rövid, szakadt farmerruha kivillantotta a combom sima, krémes bőrét. Megigazítottam magam az ülésen, hogy kényelmesebben üljek. Blake pillantása végigfutott a combomon, mielőtt gyorsan elkapta a tekintetét, és a kelleténél nagyobb erővel becsapta az ajtót. Ő és Ryan egyszerre nyitották ki az ajtót, és becsukták. Blake megfordult, és rám kacsintott. – Ne aggódj, Ley, visszaviszünk olvasni. Aztán gyakorolhatjuk, amit tanultál. Vörös pír öntötte el az arcomat. Ryan felnevetett, és valami érthetetlent motyogott. – Kuss – motyogtam, és kinéztem az ablakon. Ryan beindította az autót, és egy pillanattal később már úton voltunk Belle felé. Ahogy közeledtünk, szorongás futott végig a gerincemen. Utáltam Belle-t, túl zsúfolt volt. Tiniszag áradt mindenfelől, bár én is az voltam, nem akartam közéjük tartozni. Durvák és sznobok voltak. Csak Blake és Ryan miatt jártam oda.