Ashley szemszögéből Nem nézi sokáig, hanem rögtön Blake-re szegezi a tekintetét. Ő nem lepődött meg, hogy itt látja. Én sem, de szerintem egyikünk sem. Lehuppan a combjára, az egyik kezével átkarolja a fejét, és magához húzza. Fényes, rikító vörös körmei gúnyosan villannak, ahogy gyengéden megérinti az állát. Egy pillanattal később az ajkuk összeforr, és hirtelen féltékenység áraszt el. Megcsavarodik a gyomrom a látványtól, és gyorsan elkapom a tekintetem. Érzem, ahogy szúr a bőröm, mintha apró tűk szurkálnák. Vagy gyűlöletből van, vagy szégyenből. Szégyellem, hogy féltékeny vagyok. Nem kellene, nincs rá jogom, elvégre ő a barátnője. Utálom, hogy nem tudom irányítani. Azon kapom magam, hogy azzal mentegetőzöm, hogy kimegyek a mosdóba. Milyen kifogások. A lelkiismeretem kinevet. Úgy tűnik, észre sem vesznek, bár nem mintha érdekelne. Vagy talán mégis, mert szíven üt, ahogy Blake továbbra is falja az arcát. Ennek normálisnak kellene lennie, láttam már őket eleget. Meg kellett volna már szoknom. De sosem tudom megszokni. Talán ezért is kattantam rá az erotikus regényekre, az én életemből ugyanis nagyon hiányzik a romantika. Feltolom a széket, miközben felállok. Blake csak akkor szakad el tőle, amikor a szék megcsikordul. Az ajkai nyersek, vörösek és duzzadtak. Összeszorul a szívem a látványtól. Elfordítom a tekintetem, elviselhetetlen nézni, ahogy élvezi az ölelését. Összevonja a szemöldökét, miközben végigmér. – Hová mész? Legszívesebben elrohantam volna onnan, nehezemre esik tovább itt maradni. De az csak gyanút keltene. Nem akarom, hogy azt higgye, bajom van a barátnőjével. De van. A kis hang a fejemben megint belém köt. – Mosdóba megyek – mondom másodszor. Ha nem lennél annyira elfoglalva azzal, hogy szívod az arcát, akkor már először is meghallottál volna. Gúnyosan akartam odavetni, istenem, de mennyire. De visszafogom magam, nincs okom bunkónak lenni vele. Nem az ő hibája, hanem az enyém, amiért úgy szeretem, ahogy nem kéne. Bólint, Stacy pedig megforgatja a szemét, mielőtt újra az övéhez tapasztaná az ajkait. Ryanre nézek, és olyan hangot ad ki, mintha hányna, amitől kuncogni kezdek. – Rendelsz nekem? Tudod, mit szeretek. – Ryannek mondom. De nem az ő hangja válaszol. – Persze, hot dogot és sült krumplit ketchuppal, mert utálod a krumplin. – mondja Blake, miközben elválik Stacy ajkától. Érzem, hogy bosszús, de nem tudom elnyomni az izgalmat, amiatt, hogy sikerült felidegesítenem. Elmosolyodom, és tökéletesen ívelt szemöldökömet felhúzom. – Valami hiányzik. Megforgatja a szemét. – Ja, hogy is felejthettem volna ki egy nagy banános-csokis turmixot. Felnevetek, és elindulok a mosdóba. Amint egyedül vagyok a fülkében, a könnyeim, amiket kétségbeesetten próbáltam visszatartani, végiggördülnek az arcomon. Felszívom az orrom, és leülök a lecsukott vécéülőkére. A mellettem lévő vécépapírért nyúlok, és megtörlöm vele a szemem. Miért ilyen nehéz ez? Blake a legjobb barátom, nem kéne féltékenynek lennem, amiért van barátnője. De az vagyok, és egyre nehezebb elrejteni. Mindig is tetszett, az a fiú, aki az első barátom volt. A fiú, aki nem félt szembeszállni a zaklatóimmal kilencedikben, amikor Ryan nem volt ott, hogy segítsen neki. A fiú, aki akaratlanul is ellopta a szívem, és soha nem adta vissza. De most, ahogy jobban belegondolok, ez nem csak egy egyszerű tetszés, hanem valami több. – Láttad őt? – kuncog egy lány, ahogy a mosdó ajtaja bevágódik. Egy pillanattal később sarkak kopognak a csempézett padlón, közeledve a fülkémhez. Megmerevedem, és felhúzom a lábam a vécéülőkére. – Igen, mekkora égés. – kuncog egy másik női hang. A szemem a csempézett padlóra szegeződik, és nézem, ahogy az árnyékuk eltűnik. Megkönnyebbülten sóhajtanék fel, ha tényleg elhagyták volna a mosdót, és hagytak volna elmerülni az önsajnálatomban. – Annyira figyeleméhes, láttad, hogy Blake hogy fogdossa? A csaj konkrétan úgy viselkedik, mint egy szerencsétlen liba, csak hogy az ujjai köré csavarhassa őket. – horkant fel az egyik. A hangok közel vannak. – Ja, annyira gáz, hogy rá akar mászni egy pasira, aki már foglalt. Milyen szívás, hogy Blake csak a legjobb barátját látja benne. Jéggé dermedek. Rólam beszélnek. A másik lány kuncog, a hangja idegesítő. – Mekkora lúzer. Biztos vagyok benne, hogy Blake-nek és Ryannek elege van abból, hogy folyton a nyomukban lohol. – horkant fel az egyik, majd nevetés következik. Homályosodni kezd a látásom, és elhessegetem a feltörő könnyeket. – És ronda is ezzel a hülye szemüvegével. Én szégyellnék vele mutatkozni. – kuncog az egyik. A szavaik pofonként csattannak, kegyetlenek és megbocsáthatatlanok. Lenyelem a keserű dühöt. Pár áruló könnycsepp azért kiszabadul, ezért dühösen letörlöm a szemem alatti bőrt. Utálom a gyengeséget mutatni. Halkan lejövök a vécéről, nehogy észrevegyék, hogy valaki van itt. Bár egy kis részem tudja, hogy valószínűleg tisztában vannak vele, hogy itt vagyok. Karcsú ujjaimmal megérintem a fülke falát, és bekukucskálok a résen. Megpillantok egy szőkét, a másikat alig látom. A szőke éppen szájfényt ken a már amúgy is ragacsos és fényes ajkaira. Sóhajtok, és felkészülök az interakció elkerülhetetlen kimenetelére, amikor kijövök a fülkéből. Kinyitom az ajtót, és látom a tettetett döbbent arcukat. Biztosan tudták, hogy bent vagyok. Az a barna, akit az előbb nem láttam rendesen, rám néz a barna szemeivel. Vörösre festett ajkain alattomos mosoly játszik. – Ó, Ashley, te vagy az? Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett. – az ajka duzzog, és a szőke barátnője kuncog. Összeszűkítem a szemem. Ismerem őket, a matek szakra járnak. Soha nem beszéltünk, sőt, azt hittem, láthatatlan vagyok számukra. Senkit nem érdekel, hogy megismerjen. Mindenki csak Blake és Ryan legjobb barátjának tart, aki folyton a nyomukban lohol. Bosszúsan kifújom a levegőt. – Ne játsszátok a hamis álszentséget, mindketten tudtátok, hogy itt vagyok. – mondom, leleplezve a hazugságaikat.