– Ez a női mosdó. Rossz helyen jár – mondta hűvösen Cecilia, miközben tovább mosta a vért a kezéről. Edwin gúnyosan felhorkant, és hanyag mozdulattal megnyitotta a csapot, hogy ő is megmossa a kezét. – Valóban alábecsültelek. Azt hittem, még mindig belém vagy zúgva, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan találsz magadnak egy másik kuncsaftot. Cecilia szemében harag villant, de nem akarta folytatni ezt a beszélgetést. Lerázta a vizet a kezéről, és egyenesen az ajtó felé indult. Edwin azonban azonnal útját állta. Hirtelen megragadta a karját, és erőszakosan visszalökte, a falhoz szegezve a nőt. – Ki a gyerekeid apja? Mikor jöttél össze Louis Snyderrel? Bár már négy éve elváltak, Edwin még mindig úgy gondolta, hogy Cecilia az ő tulajdona. Roppant arrogánsnak tűnt, ahogy ezeket a szavakat kiejtette. Cecilia megpróbált kiszabadulni, de nem sikerült. Végül dühös tekintettel meredt Edwinre, és hideg haraggal a hangjában megszólalt: – Mr. Coleman, kérem, tanúsítson némi tiszteletet! Ha üzletről akar beszélni, fáradjon az irodába! Ha viszont személyeskedni akar, akkor nincs mondanivalóm az ön számára. Edwin ajka komor gúnyra húzódott a szavak hallatán. Egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá. Cecilia összeráncolta a homlokát, de legbelül a szíve hevesen kalapálni kezdett az idegességtől. Annak idején Edwinnek abszolút hatalma és kontrollja volt felette. Azok alatt az évek alatt mély traumákat szenvedett el. Bár eltelt négy év, a testének idegei még mindig emlékeztek a félelemre. – Engedj el, Edwin! Ez a munkahelyem. Hogy merészeled... – Mitől félsz ennyire? Félsz, hogy ribancnak neveznek, amiért a volt férjedre hajtasz a mosdóban? – Megőrültél? Figyelmeztetlek. Mutass némi tiszteletet! – Egy olyan ribanc, mint te, semmiféle tiszteletet nem érdemel. – Edwin Coleman, túl messzire mész! – kiáltotta Cecilia, és hevesen küzdeni kezdett. De hiába. Edwin a falhoz szorította a karjait, lehetetlenné téve a védekezést. Olyan magas volt és nyomasztó, hogy Cecilia alig kapott levegőt. – Nem imádod, amikor ilyeneket teszek veled? Ha, nem gondoltam volna, hogy négy év után még mindig szereted az ártatlan kislányt játszani. Ahogy ezt mondta, Edwin levette a nő fekete keretes szemüvegét, és gonosz mosollyal a szemébe nézett. – Pontosan ez az arckifejezés. Ó, fogadni mernék, hogy Louis Snyder imádja ezt, igaz? Cecilia teljesen megzavarodott. Rákiáltott: – Te pszichopata! Mit művelsz? Hagyd abba... Edwin elégedetten vigyorgott a nő pánikszerű reakcióján. Amikor még házasok voltak, szerette a legönkényesebb és legagresszívebb módszereivel büntetni, valahányszor az ágyban voltak. Most, hogy Cecilia utat talált egy másik férfi ágyába, Edwin meg akarta mutatni neki, milyen borzalmas következményei vannak, ha felingerli őt. – Ó, félsz, hogy meglátnak? Félsz, hogy Louis Snyder emiatt dobni fog? Hagyd ezt abba, Cecilia Marshall! Tedd el a mocskos kis játszmáidat! Cecilia forrt a dühtől. – Mondja hát, Mr. Coleman, miféle játszmáim lehetnének? – Nem állapodtunk meg a váláskor? Hogy örökre elhagyod Meaportot, és soha nem térsz vissza! Miért szegted meg az alkut? Csak hogy engem bosszants? Edwin felvonta a szemöldökét, arckifejezése szinte gyilkos volt. Amivel a férfi a legkevésbé tudott megbékélni, az az volt, hogy Cecilia a fiaival és egy másik férfival tért vissza. Bár elváltak, Edwin még mindig úgy érezte, megcsalták, sőt elárulták. Ő bármikor bárkit vagy bármit elhagyhatott vagy mellőzhetett! De azt nem viselte el, ha a játékszerét valaki más veszi birtokba. – A nagyapám öröksége miatt jöttem vissza. Mi közöd hozzá? Mondtam, hogy tanúsíts némi tiszteletet, és engedj el! – Én pedig megmondtam, hogy nem érdemelsz semmiféle tiszteletet, nem igaz? – gúnyolódott Edwin, miközben nagy kezei vadul kalandoztak a nő testén. – Edwin, elváltunk. Ráadásul nem tartozom neked semmivel. Úgyhogy ne sértegess így! Vedd le rólam a kezed most azonnal, vagy beperellek zaklatásért! – Te? Beperelsz engem? Ne nevettess! Meaportban mindenki tudja, hogy te voltál az, aki elkábított, és könyörgött, hogy lefeküdjek vele. Még csak négy éve történt, és máris elfelejtetted? – Utoljára mondom, nem kábítottam el senkit, főleg nem téged! Én vagyok az áldozat. Nem te. – Ha! Csak nyugtasd magad ezzel, rendben? Cecilia vett egy mély lélegzetet, és lenyugtatta magát. – Jól van, mondj, amit akarsz. Épp most jöttem rá, hogy rengeteg olyan férfi van odakint, aki sokkal különb nálad! A válás volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ez aztán végképp felbőszítette Edwint. Hirtelen lehajtotta a fejét, és dühös csókkal tapasztotta be a nő száját. A csókja mindig is tele volt agresszióval. Cecilia attól félt, hogy egészben felfalja őt. – Mm... vedd el a kezed... A következő pillanatban Edwin felemelte a fejét, szemei gúnyosan csillogtak. – Tényleg azt hiszed, hogy még egyszer hozzád érek? Ne áltasd magad! Nem fekszem le egy olyan kurvával, aki másokkal hál. Undorodom tőled. Ezzel Edwin megvetően elengedte Ceciliát, és kisétált. Cecilia levegő után kapkodott, arca feldúlva, rúzsa elkenődve. – Állj meg, Edwin Coleman! – Mi van? A nyakamba akarod vetni mag... Edwin megvetően megfordult, de csak azt látta, hogy a dühödt Cecilia, mint egy oroszlánkölyök, magas sarkú cipőjével a kezében ráveti magát. Mielőtt Edwin felfoghatta volna, mi történik, már több mint tucatszor megütötték. – Miért vagy mindig ilyen gonosz velem? Mit ártottam neked? Ha? Miért vagy mindig ilyen arrogáns és tele szemétséggel? Edwin annyira megdöbbent, hogy elfelejtett védekezni. Csak állt egyenesen, és tűrte az ütéseket. Amióta ismerte Ceciliát, mindig is olyan félénk volt, mint egy bárány. Még hangosan beszélni sem mert, nemhogy cipővel megütni valakit. De most a tűsarkújával csépelte, ami Edwin számára egyszerűen szürreális és meglepő volt.