A lámpa még égett, amikor meghallottam egy sikolyt. Olyan hangos sikoly volt, hogy áthatolt a csendes éjszakán. A szívem hevesen kalapált, a fülem csengni kezdett, de legyőztem a kísértést, hogy a védelem takarója alatt maradjak, és hagytam, hogy a lábam a földet érje. A padló hideg volt. Az éjszaka közepén jártunk. Az ég még mindig sötét volt, fájdalmas szomorúsággal telve. A szél süvített a nyitott ablakon. A sikoly hangja olyan fájdalmasan nyugtalanítóvá vált, hogy el kellett futnom, hogy megnézzem, mi történik. Egy pillanat alatt a sikolyok morgássá változtak. A fájdalmas visítozást egy hatalmas vadállat hangos üvöltése fogadta. Megálltam. A lábam majdnem beleesett az előttem lévő lépcsősorba. A szívem már nem kalapált. Csak a dühös ugatást, az őrült vonítást és a veszélyes vicsorgást hallottam. Sokat ismertem közülük. A hangot, amihez hozzászoktam. Felismertem. Harcoltak. Az éjszaka közepén. A lábam már nem futott, nem sietett, hogy megnézze az alatta lévő káoszt. Hesitáltam. Apró lépéseket tettem. Olyan csendes lépéseket, hogy még a saját lépteimet sem hallottam. Egyenként a sikolyok elhalkultak. A fenyegető morgás szomorúság kiáltásaivá változott. A vágy, hogy valakit megérintsek, hogy valakinek az ismerős arcát lássam, újra felgyorsított. A küszöbről kiáradó fény megvilágította a hosszú és sötét folyosót. Egy sóhaj szökött ki a számon. Mindez megvilágította azt a festményt, amelyet soha, de soha nem fogok elfelejteni az életemben. Azt az emléket, amely örökké kísérni fog. A fény tökéletes szürke szálakat rajzolt a márványpadlón. És tökéletesen ragyogott. Visszatükrözve a halál sötét és vörös színét. Az összes ismerős arc, akit annyira vágytam látni, a márványpadlón hevert. Nem lélegeztek. Minden tudatomra ébredt. Halottak voltak. Az összes családtagom halott volt. Láttam a testvéremet arccal lefelé feküdni egy vérpocsolya közepén. Úgy rogyott össze a földön, mintha semmi sem lenne. A testét feketére és kékre verték. Nem ismertem fel azt az arcot, amely korábban meleg mosolyokat adott nekem, mint a holnap ígéretét. Már nem látom egy kedves testvér lenyűgöző arcát. A szeme nyitva volt. Sárga és fekete volt. Láttam a nővéreimet egymással szemben feküdni. Az ujjuk összeért, mintha megpróbálták volna elérni egymást azelőtt, hogy a kaszás eljött és elvitte a gyönyörű lelküket. Nem mosolyogtak, nem nevettek, nem adtak meleg ölelést. Nem azok az ikertestvérek voltak, akiket ismertem, mert most az arcuk szét volt tépve, a szemük pedig becsukva. Még mindig nem értettem, mi folyik itt. Megálltam, miközben a szemem hozzászokott a magas, boltíves ablakokon beszűrődő holdfényhez. Láttam, hogy minden egyes keret eltört, az üvegszilánkok miatt a lábam begörbült. Láttam az apámat arccal lefelé feküdni. Nem láttam, milyen állapotban van. Csak azt láttam, hogy már nem lélegzik. Nem voltak lágy szerelmi suttogások. Egyetlen lélegzetvétel sem hagyta el a testét. Tudtam, hogy már nincs velem. Nem fog tudni megfélemlíteni a fenyegető testtartásával az évek során, mégis biztonságban éreztem magam mellette. Érezve, hogy tovább nem késlekedhetek, elindultam az ellenállás ösvényén, amelytől forrni kezdett a vérem. A bennem lévő tekercselés áttörést kezdett elérni. Éreztem, hogy valami ki akar ugrani, mindenre rátámadni, mindenkit és mindent elpusztítani. De vettem a lábam, és barangoltam a folyosókon. Minden lépés olyan volt, mintha a halál lebegne felettem, árnyékolva minden mozdulatomat. Egyedül voltam. Vonakodtam látni a elkerülhetetlent, de végül utat találtam a huzatos folyosó és a ködös üvegtáblák között. És amikor végre megálltam a házam előtt, megtörtént. Megrezzentem, de a szemem nem tudott elmenekülni attól a tragikus festménytől, amely hamarosan a vesztőhelyemmé válik. A szemem végigpásztázott a környezeten, keresve, megfigyelve, hogy a közvetlen veszély még a közelben van-e. Valóban egyedül voltam. Az a távoli baldachin korábban napfényben és boldogságban ragyogott. Most a halál szellemfényében ragyog. Itt volt a halál, és mindent elvett tőlem. Látom az anyámat a baldachin mellett feküdni. Az arca csúnyán be volt zúzva, vér ömlött a szájából. De legalább az anyámnak be volt csukva a szeme. Úgy nézett ki, mintha mélyen aludna, kivéve, amikor közelebbről megnéztem, hatalmas vágás volt a hasán. A testének a belseje azzal fenyegetett, hogy kijön. A remény veszélyes dolog, mert egyszer az éjszaka folyamán abban reménykedtem, hogy az anyám még életben van. A nő ruhája gyönyörű lett volna, ha nincs oldalt széttépve. Észrevettem, hogy a lépteim megváltoznak, amikor halvány mozgást láttam. Tőle. Ez egy remény volt. Remény, amely összetörte a szívemet, és egyben erőt adott. A szeme gyengén kinyílt. A térdem elgyengült, és feladta. Négykézláb másztam az anyám felé. A zokogás a torkomban akadt, nem akart kijönni. Egyetlen könnycsepp sem szökött ki, mióta felfedeztem a családom lemészárlását. A helyzet ellenére láttam, hogy az anyám haja finom és vékony. Még mindig úgy nézett ki, ahogy ma este beállította, a férjével és a gyerekeivel közös jövő reményében. Olyan meggyőzően fényes volt, mint az arcszíne, és valahogy még világosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Mindig is csodáltam a haját. A szám sarka keserűen felhúzódott. A haja még mindig elvonta a figyelmemet, még akkor is, amikor vér szivárgott le a halántékáról. "Nóra," szólított meg, halkan suttogva a nevemet szeretettel. A keze felém nyúlt, és megragadtam. Úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlna rajta. És ez igaz volt. Az anyámtól függtem. Nélküle semmi sem voltam. Csak egy gyerek voltam, hatalom és lélek nélkül. Nélküle senkim sem volt. "Örülök, hogy még egyszer láthatlak," mondta keserűen. Egy köhögés szökött ki belőle, és több vér jött ki a szájából. A hangja ezúttal mélyebb volt, nem az a szelíd szavú nő, akit ismerek. Olyan kicsinek tűnt, vékonyabbnak, mint amire emlékszem. "Nóra, gyermekem." Üresség keresett menedéket a szívemben. Bólintottam, mert ez lehet az utolsó alkalom. "Soha ne hallgass senkire," jelentette ki. Az arca fájdalmasan eltorzult. "Anya, kérlek, ne beszélj. Csak maradj így. Elmegyek segítséget kérni," könyörögtem. Fájt látni, hogy az erős anyám előttem hal meg. "Nem. Ezt el kell mondanom," ragaszkodott hozzá, olyan szorosan szorítva a kezemhez a kezét, hogy a színe elszívódott az ujjperceiből. Láttam a ráncos ereit. "Minden ajtón be kell nyomulnod. Minden akadályt át kell törned. Mindenben van igazság. Keresd meg, Nóra. Te valamire születtél. Te valaki vagy." "Én... én nem értem. Mit mondasz?" kérdeztem legyőzötten. "Mit értesz ezalatt?" tűnődtem hangosan, magamban és az anyámban is. Csak kérdéseket tudtam feltenni, képtelen voltam következtetésre jutni. Az anyám megszorította a kezem. "Semmi sem az, aminek látszik. Nem az vagy, akinek gondoltad magad. Valami megáldott téged." "De, anya, anya! Mi az... mi... anya!" Valami megakadt a torkomban. Saját szavaim fulladtam meg. A levegő elzárta a mondataimat. Ziháltam. Nyomtam. Nem működött. Az egyetlen dolog, ami elhagyta a számat, egy zokogás volt. Egy másodperc elég volt neki, de abban az egy másodpercben a szemembe nézett. "Keress, Nóra. Nem az vagy, akinek gondoltad magad." De a hatalmas vágás és az egész véglegessége végül halálos csapást mért. Az anyám a karjaimban halt meg. El kell engednem. Gondoltam. Megdermedtem, és az idő is. Minden semmi volt. A vérem jéggé változott. Lehetséges, hogy valaki él, de haldoklik? Az elmém száguldott. Ki tette ezt? Miért a családom? Mi történt? Ha a családom az áldozat, hol van az elkövető? Egy pillanatnyi őszinte fájdalom hasított a fejembe. Hányni akartam, hogy megtisztítsam mindennek a bizonyítékait. Fel akartam ébredni. Vissza akartam menni a biztonsági takaróm alá. Egy kicsit jobban hozzá voltam szokva ahhoz, mert mindig én voltam a furcsa, a gyenge, akit védeni kellett. Senki sem voltam. A kezem fenyegető ökölbe szorult. Rájöttem, hogy még mindig a halott anyám testét tartom. Azonnal elengedtem, nem undor vagy félelem miatt. Olyan gyorsan elengedtem, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy ami egyszer élt, most halott. Az anyám elesett, a sötétségbe zuhant, olyan üres és olyan messze, hogy már nem érhettem el. Leküzdöttem a hányingeremet, és egyenesen felálltam. Annyi égető kérdésem volt. Mind versengett, hogy elhagyja a fagyos nyelvemet. De egyszerűen csak csendben álltam ott. Érezve. Tántorogva. Elengedve. Mind halottak. Aki ezt tette, elment. Hagyták meghalni a családomat, és még csak nem is vették a fáradságot, hogy ott maradjanak és megnézzék a következményeket. Bármi is volt az oka, túl kétségbeesetten akarták kiirtani a családom minden tagját. A testvérem. Az ikernővéreim. Az apám. Az anyám. "Nem az vagy, akinek gondoltad magad." Ennek a kijelentésnek az igazsága nem nyugtatott meg. Nem tudhattam. Mert egész életemben azt mondták nekem, hogy semmi sem vagyok. Én egy kudarc vagyok. Az elkövető nem ölt meg, talán azért, mert bárki is az, tudta, hogy senki sem vagyok. Nincs lelkem. Nincs farkasom. Egyedül vagyok. "Keress, Nóra." Ezúttal a szavai inkább szélfuvallatként hatottak az erdőtűzre. A dolgokról alkotott elképzelésemet elhomályosította a szomorúság és a fájdalom. Léptem egyet hátra. Mit keressek, anya? Ennek a családnak a gyilkosát? Ott álltam, csak gyötrelemmel. De miért? Mintha tehetnék valamit. Mintha lenne erőm, és egy farkas lelke bennem. A távolban halk lépéseket hallottam. Olyan könnyűek. Valakit hibáztatnom kell. Valakit meg kell büntetnem ezért a pusztító veszteségért. De nem volt senki. Nem akartam mindent elismerni. Abba a reménybe akartam kapaszkodni, hogy a szeretteim még életben lehetnek. Még a holttestek ellenére is. "Senki sem vagyok." A hangom elfojtottan jött ki, alig hallhatóan a saját fülemnek. "Ez mind az én hibám, mert semmi sem vagyok." És életem sötét szegmenseiben nem vettem észre egy pár ragyogó vörös szemet, amelyek a fák fülkéi között csillogtak.