Végre vége lett a hosszú iskolai napnak, és hazamehettem. A „haza” szót használtam rá, de valahogy sosem éreztem annak. Borzalmas élmény volt természetfeletti lényekkel teli iskolába járni, de még rosszabb volt visszatérni egy velük teli házba. Nem voltam elég idős ahhoz, hogy saját autóm legyen, és visszautasítottam a mostohaapám ajánlatát, hogy sofőrt fogadjon nekem, ezért általában taxival jártam iskolába. Húsz perc volt az út az iskolától a kastélyszerű házig, ahol laktam, és hamarosan meg is érkeztem. Levettem a cipőmet, és felmentem a lépcsőn. Tudtam, hogy anya ilyenkor még nincs otthon, a mostohaapám pedig valószínűleg dolgozik, ami azt jelentette, hogy csak én és Silas leszünk. Silas, akivel reméltem, hogy nem futok össze. Lelassítottam a lépteimet, abban reménykedve, hogy alig hallatszik, nehogy felhívjam magamra a figyelmét. Sajnos a vámpíroknak nagyon jó a hallásuk, és mielőtt még az ajtómhoz értem volna, a mellettem lévő ajtó kinyílt. Ingatlan Silas állt előttem. – Szia, kölyök, milyen volt a suli? – kérdezte a mostohatestvérem egy félmosollyal, ami tökéletes fehér fogait és éles agyarait mutatta. Silas több mint száznyolcvan centi magas volt, és a leglenyűgözőbb mézbarna szeme volt, amit valaha láttam. Sötétbarna haja olyan rendetlen volt, mintha épp most ébredt volna fel egy szunyókálásból, csak én jobban tudtam ennél. A vámpírok nem alszanak. – Ne hívj így – morogtam. – Valaki morcos. Mi történt? Valami rossz a suliban? – Miért nem hagysz egyszerűen békén? – Komolyan mondom, ez a hozzáállás egyáltalán nem jó. – Figyelmen kívül hagytam, és az ajtóm kinyitására koncentráltam. Ez volt a szobám, és itt voltak az összes privát dolgaim, amikbe nem akartam, hogy Silas beleüsse az orrát. Tettem volna fokhagymát az ajtómra, de az talán túlzás lett volna, hiszen ez inkább Silas háza, mint az enyém valaha is lesz. Érezte a rossz hangulatomat, és úgy döntött, hogy békén hagy. Bezártam az ajtót, és egyenesen a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. A meleg víz nyugtatóan hatott a bőrömre, és nem tudtam megállni, hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülve. Hála Istennek, holnap hétvége volt; a napot alvással tölthettem. Miután tisztára súroltam magam, törölközőbe bugyoláltam magam, és megszárítottam a hajam. Felvettem egy rövidnadrágot és egy bő pólót. Nem gondoltam, hogy lesz energiám később átöltözni, ezért jobb volt valami kényelmeset viselni. Épp az ágyban helyezkedtem el a telefonommal a kezemben, amikor a gyomrom korgott, emlékeztetve arra, hogy ebédre egy almán kívül semmit sem ettem. Forgattam a szemem, és feltápászkodtam, mielőtt kimentem volna a szobából a konyha felé. Kutattam a hűtőben és a szekrényekben valami ennivaló után, de rájöttem, hogy anya már régóta nem vásárolt be. Csak maradék elviteles ételeket, kólákat és egy teli borosüveget láttam, amiről tudtam, hogy olyan dolgokat tartalmaz, amiktől émelyegni fogok. Libabőr futott végig a bőrömön, csak a gondolattól is. Lépteket hallottam magam mögött, és a vállam fölött visszanéztem, hogy lássam Silast az ajtónak támaszkodva. – Éhes vagy? Bólintottam. – Gyere, elviszlek enni. – Megfordult, és intett, hogy kövessem, és én megtettem. Silas elvette az autókulcsait a pultról, és készülődni kezdtünk, hogy elmenjünk. Megdermedt a lépcsőn, közvetlenül azután, hogy kilépett a házból. A vállam fölött rám pillantott, összevont szemöldökkel. – Így nem mehetsz ki. – Miért ne? – Lenéztem magamra. A póló majdnem a térdemig ért, és nem láttam semmi illetlent abban, amit viselek. Ráadásul egyszerűen nem akartam visszamenni a szobámba átöltözni. Ez is megteszi. – Nem túl rövid, ugye? – De az. Menj átöltözni. – Ha felmegyek a szobámba, nem jövök vissza. Ha történetesen éhen halok, az a te sara lesz. Válaszul nyögött. Silas beszállt az autóba, én pedig melléültem. Az autó tisztának, édeskésnek illatozott, pont, mint ő. Bekötöttem a biztonsági övemet, Silas pedig beindította az autót, és kihajtott a parkolóból. Felkapcsolt valami zenét, aminek megkönnyebbültem. A legtöbb napon csak megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem. Ezért választottam azt, hogy taxival járok iskolába minden nap. Egy kotnyeles volt – egy kotnyeles vámpír. Behajtottunk abba az étterembe, ahová Bill (a mostohaapám) minden hétvégén elvitt minket. Az étel itt halálosan finom volt, akárcsak a véres hurka, amit felszolgáltak. De Bill abbahagyta annak rendelését, miután legutóbb hányni kezdtem, miközben néztem, ahogy eszi. A normális embereket megbántotta volna a viselkedésem, de Billt nem. Bill minden alkalommal inkább bort (ami kitalálhatod, hogy vér volt) ivott, csak hogy ne érezzem magam kényelmetlenül. Silas soha nem vett semmit, amikor jöttünk; csak ott ült, és nézett, ahogy eszem. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon mit gondol, miért bámul rám olyan vágyakozással a szemében. Talán a vámpírok megérzik a vér áramlását az ember ereiben; ez volt az egyetlen magyarázat, amire gondolni tudtam. Silas a fülkéhez vezetett, ahová általában ültünk, amikor idejöttünk. Az étterem csak félig volt tele, és azt hiszem, a legtöbb ember itt randevúzó pár volt. Volt egy pár két fülkével arrébb tőlünk; azt hiszem, a srác vámpír volt, de tudtam, hogy a lány ember. Szerelmes tekintettel néztek egymásra. Ez... furcsa volt. Mármint, miért választaná valaki, hogy egy vámpírral legyen, amikor a saját fajtájával is lehetne? Ez rasszistának hangzik? – Szerinted aranyosak? – kérdezte Silas mosolyogva, észrevéve a bámulásomat. Visszanéztem a kezeimre. – Szerintem nem fogják sokáig bírni. – Hmm. – Akart még mondani valamit; láttam a tekintetében. De valamiért meggondolta magát, és azon tűnődtem, hogy mondtam-e valami rosszat. Nem volt túl kedves dolog megjósolni valaki más kapcsolatát, bármit is gondoltam. – Úgy értem, furcsa párosítás, de ha szeretik egymást, akkor sikerülni fog nekik. – Úgy mondod, mintha helytelen lenne olyasvalakit szeretni, aki nem olyan, mint te. Ez igazságtalan, de nem mi választjuk meg, hogy kibe szeretünk bele, Kerry. – Mérgesnek hangzol. – Figyelmesen néztem. A szám mosolyra húzódott. – Lehet, hogy te is szeretsz valakit, aki nem vámpír? – Mondhatni. – Silas még csak meg sem próbálta tagadni. Érdekelni kezdett a dolog. Tudtam, hogy Silas egy távoli magánfőiskolára jár a városon kívül, ezért nem tudtam sokat a társasági életéről. Megérteném, ha lenne egy titkos barátnője, akiről nem szólt a szüleinknek. – Valaki a főiskoláról? – Nem. – Akkor valaki apád cégétől? – Kerry. – Elmondhatod nekem, nem mondom el senkinek. – Pincér! Végül Silas semmit sem mondott nekem a titkos szerelméről. De nem igazán zavart; éreztem, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül. --- Segítettem anyának elkészíteni a vacsorát aznap este. Nem voltam oda a főzésért, de ugyanakkor szerettem a házias ételeket, szóval ez van. Anya azt mondta, hogy ma néhány olasz receptet próbál ki, szóval valami újat ehetek. Bill és Silas már az asztalnál ültek. Bill egy pohár bort (vért) szopogatott, Silas pedig a telefonját görgette. Csak akkor nézett fel, amikor leültem vele szemben, és tömtem a fejemet étellel. Megint az a vágyakozó tekintet – miért csak akkor néz így, amikor azt hiszi, hogy nem nézem? – Kerry, lassíts, meg fogsz fulladni – figyelmeztetett anyám. – Semmi baj, Stella. Biztosan hosszú napja volt Kerrynek. – Kissé összevontam a szemöldökömet Billre. Nem szerettem, amikor valaki kimondja a teljes nevemet, és ő tudta ezt. Húzzál már! – Nemrég jöttünk vissza egy étteremből – árulta el Silas, egy ugrató mosollyal az arcomon. Még nagyobb húzzál már! – Számít ez egyáltalán? Miért nem hagytok békén enni? – Aranyos vagy, amikor mérges leszel, kölyök. – Ne hívj így, Silas. – Silas szórakozottan megrázta a fejét, én pedig visszatértem a fejem töméséhez. De persze Billnek megint megszólalnia kellett. – Egyébként, drágám, anyád és én szerettünk volna veled beszélni valamiről. – Miről? – Nos, mivel már csak egy éved van hátra a középiskolából, kíváncsiak voltunk, melyik főiskolára szeretnél jelentkezni. Én azt ajánlanám, ahová Silas jár; ez az egyik legjobb az országban, és anyád megnyugodna, ha közelebb lennél a családhoz. – Nem akarok. – Kerry, még csak meg sem gondoltad. – Nincs mit gondolkodni, anya. Én Hawaiira költözöm a középiskola után. – Hawaiira? Komolyan? Amikor ezt egy éve mondtad, nevettem, mert azt hittem, viccelsz. Miért a fenébe akarsz Hawaiira költözni? – Láttam a mérges vonalakat anyám homlokán, és tudtam, hogy nem fog visszavonulni a témában. Én sem. Ma nem. – Nem látok semmi rosszat abban, hogy Hawaiira akarok költözni. Jó az idő, gyönyörűek a strandok, és a iskolák is jók (és ami a legfontosabb, nincsenek természetfeletti lények). Szerintem elég idős vagyok ahhoz, hogy saját döntéseket hozzak, anya. – De Bill azt akarja, hogy magánfőiskolára menj. Jobb terveket szőhetnél az életedre, Kerry. – Nos, talán nem akarom többé Bill segítségét! Nem akarok neki többel tartozni, mint amennyivel már tartozom! – Kerry, nem tartozol nekem semmivel... – Figyelj, Bill, köszönök mindent, amit anyáért és értem tettél. Nem vagyok hálátlan, de nem akarom többé adósnak érezni magam neked. Eszem az ételed, a házadban lakom, és a pénzedtől függök, de félek tőled! Nem tehetek róla, de azt gondolom, hogy elveszítheted az irányítást, és megölhetsz minket egy napon. Nem érzem jól magam! Nem ezt az életet akartam! Anya... Anya, hogyan mehettél hozzá?! Még csak nem is tudtad, hogy a fajtája létezik öt évvel ezelőtt. Te... nem akarok többé itt maradni. – Felálltam az asztaltól, és a szobámba siettem. – Kerry! Rázártam az ajtót, és az arcomat a párnába fúrtam. Zokogás rázta a testemet, és a mellkasom szorított. Miért? Miért mondtam ilyen bántó dolgokat? Bill nem érdemelte meg, és Silas sem. Miért nem lehetek olyan, mint anyám? Miért nem lehetek elfogadó? Nem tudom, mennyi ideig maradtam így. Alig kaptam levegőt a párnával az arcomon, de nem akartam mozdulni. Érzéketlen voltam – minden érzéketlen volt. Kíváncsi voltam, hogyan fognak reagálni holnap. Lesz egyáltalán bátorságom szembenézni velük? Teljesen kimerültnek éreztem magam, és mielőtt észrevettem volna, mélyen elaludtam, anélkül, hogy tudtam volna arról az alakról, amelyik aznap éjjel belopózott a szobámba.