Amelia szemszögéből: – Helló, Amelia – szólal meg a bársonyos bariton a telefonban, és a szemeim azonnal elkerekednek. A pulzusom felgyorsul, ahogy az agyam szinte azonnal egy arcot társít a hanghoz. Azt az arcot, akit annyira próbáltam elfelejteni – azt az arcot, ami miatt a szívem össze-vissza ver, és a combjaim szemérmetlenül bizseregnek. Ez az egyetlen férfi képes elhomályosítani a józan eszemet, és a testem, a szívem is elárul. – Ki az? – kérdezem, képtelen elrejteni a remegést a hangomban, miközben szánalmasan úgy teszek, mintha nem ismerném fel a hangját. Megköszörülöm a torkomat, de a szívem még mindig úgy dobog, mint egy vad, megszelídítetlen állat, ami ki akar törni a mellkasomból. – Ccc-ccc-ccc. Nem ismersz fel? Milyen kár, Amelia – mondja. Hallom a csalódottságot és a halvány szórakozottságot a mély, bársonyos baritonjában. Ettől a pulzusom megugrik. Száraz a szám, pedig épp megnyalom a nyelvemmel. Ashley, a szobatársam és a legjobb barátnőm kérdő tekintettel figyel engem a szoba túlsó feléből. Elnézek tőle, és közelebb húzom a telefonom a fülemhez. – Mit akarsz, Tanner úr? – suttogom élesen. Miért hívhat engem ilyenkor este? Véletlenszerű kedd este tíz óra van. Három éve nem beszéltünk, anyám temetése óta. Semmi közöm nem akartam hozzá. Sikeresen elmenekültem, elbújtam előle, remélve, hogy nem fog tudni elérni. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy csak Lincnek szólítasz. – A hangja belém hasít, de nem tudom elhúzni a telefont a fülemtől. Vonz, mégis az agyam azt ordítja, hogy tegyem le a telefont, és tiltsam le ezt az új számot. De nem hallgatok rá, mert úgyis újra hívna. Mindig megtalál, vagy mindig hagyom, hogy megtaláljon. Ashley, érezve, hogy magánszférára van szükségem, már kiment a szobából. – Tanner úr – veszek egy mély, remegő levegőt, hogy megnyugtassam az idegeimet, nehogy egy ijedt, nyikorgó egérnek hangzzak a telefonban –, miért hív engem ilyenkor este egy idegen számról? – Nem sikerül; belevágok az alsó ajkamba elfojtott dühömben. Olyan régen hallottam a hangját, a mély baritonját, ami pillangókat küld a hasamba, a mellbimbóim kemények, mint a diók, szorosan a felsőmhöz préselődve. – Mert letiltottad az összes többi számomat, és mindenkit elvágtál – vág vissza. Bár még mindig van egy csipetnyi szórakozottság a hangjában, mintha élvezné, hogy játszik az érzelmeimmel. Tudja, mit csinál; mindig is tudta, és megesküszöm az életemre, hogy szó szerint látja, ahogy remegek tőle. – Igen, és? – kérdezem felemelt szemöldökkel, mintha látna, remélve, hogy jól csinálom, és úgy teszek, mintha nem hatna meg, és nem zavar, mintha nem maszturbáltam volna egy órával ezelőtt a közösségi média fiókjából elmentett félmeztelen képével. A pokolba is! Mondhatjátok, hogy követem is. Istenem! Ahogy megláttam félmeztelenül, a rövidnadrágja mélyen a csípője alatt lógva, tiltott érzések hullámait hozta elő, amikről nem is tudtam, hogy léteznek bennem. A puncim elázott a látványától, lüktetett és szorított, mint egy kéjes kurva. – Ames, drágám, aggódsz értem – leheli Linc Tanner, a mostohaapám a telefonba, és hő rohan az arcomra ettől az átkozott becenévtől. Ettől a becenévtől, ami az ő tiltott ajkairól hangzik el, képes arra, hogy a lábujjaim begörbüljenek, a térdeim meghajoljanak előtte, és a torkomba vegyem az egészet. – Ne hívj így! – kiáltom, félbeszakítva őt. Az arcom vörösödik. Utálom, ahogy a testem reagál rá. Minden porcikám felébred a hangja hallatán. Ez megrémít; ez izgat. – Úgy foglak hívni, ahogy akarok – válaszolja nyugodtan és veszélyesen mélyen, majd ugyanolyan nyugodt hangon folytatja, mintha nem is lihegnék és puffognék a telefonba –, három év telt el, és tudnom kellett, hogy vagy. Nem tudtam abbahagyni a gondolkodást rólad – szünetet tart, mintha átgondolná a szavait, és visszatartom a lélegzetem, nem akarok túl sokat gondolni arra, hogy épp azt mondta, nem tudta abbahagyni a gondolkodást rólam –, azon tűnődtem, hogy hogyan küzdesz meg – teszi hozzá végül. Kifújom a levegőt. A hangjában lévő hirtelen sebezhetőség éles szúrást okoz közvetlenül a szívemben. Egy pillanatig fáj, majd újra felhúzom a védőfalaimat, őrizve azt az áruló szervet, amit szívnek hívnak. – Nem a te dolgod, hogy aggódj értem. Nem vagyok a te felelősséged. Tökéletesen megvagyok egyedül – vágok vissza, de mélyen belül fokozatosan egy örömhullám árad szét bennem. Nem tudta abbahagyni a gondolkodást rólam. Ez az utolsó szó a fejembe ragadt, mélyen belevésődött az agyamba. Összeszorítom a combjaimat, remélve, hogy megnyugtatom a fájó érzést odalent. Érzem, ahogy lüktet, érte lüktet. Nyilvánvalóan nem azért hívott, hogy a hiányosságaimról beszéljünk abban, ahogyan anyám temetése után három évvel kezeltem a dolgokat. Ezért tiltottam le a számait. Tudom, hogy Linc Tanner elég gazdag ahhoz, hogy napokon belül megtaláljon, de reméltem, hogy a józan esze azt fogja mondani neki, hogy ne is fáradjon velem, és nem is tette. – Tudod, hogy ez nem igaz. Én vagyok a gyámod; természetesen a dolgom aggódni érted – mondja Linc, és bársonyos baritonja ostorként hasít belém. Elképzelem, ahogy csendes frusztrációjában végighúzza a kezét a sűrű, hullámos, éjfekete haján. Ez az egyik dolog, ami azonnal feltűnt rajta, amikor négy évvel ezelőtt bemutattak neki. Az a sűrű, éjfekete haj. A korához képest nevetséges volt, hogy még mindig ilyen fiatalosnak tűnt a haja, ilyen ínycsiklandozónak, a legszexibb férfinak, akit valaha láttam. De ez volt Linc Tanner. Egy sétáló ellentmondás.