Egy lány ült az egyik pultunkon, lábai széttárva, miközben Silas állt közöttük és szenvedélyesen csókolta. A szívem fájdalmasan összeszorult a mellkasomban. Vajon azért, mert a konyhánkban smároltak, vagy valami egészen más volt a háttérben? – Silas? – szóltam rá. Mindketten elváltak a csóktól és rám pillantottak. A lány, akit pillanatnyilag meglepett a hirtelen megjelenésem, gyorsan elpirult a zavartól. Silas ezzel szemben nem igazán reagált. Először vettem észre, hogy a szemeiben nincs meg az a melegség, ami mindig ott volt, amikor az enyémekkel találkozott. Gondoltam, még mindig ideges amiatt, ami tegnap este történt. – Felmehetsz előre, Tammy. Mindjárt megyek – mondta Silas. Tammy, a lány, gyorsan bólintott, lemászott a pultról, és szó nélkül elhaladt mellettem – csak egy kíváncsi pillantást vetett rám. Még köszönni sem vette a fáradságot, vagy talán Silas kérte meg rá. – Silas, ki volt ez? – kérdeztem, inkább kíváncsiságból, mint bármi másból. – Egy lány, akivel járok – válaszolta, közönyös hangon. – Tényleg? Hogyhogy még sosem hoztad el ide? Apa tud róla? – Nem akartam. – Silas… – Nem értem, miért vagy hirtelen ennyire kíváncsi, Kerina. – Kissé összevontam a szemöldököm a teljes nevem használata miatt. Silas tudta, mennyire utálom. Olyan érzésem volt, mintha provokálni akarna. Forgattam a szemem, és odasétáltam hozzá. Még mindig a pultnak támaszkodott, és emlékeztettem magam, hogy takarítsam le, mielőtt valaki más használná. – A konyhánkban smároltatok, Silas. Legalább ez megérdemel valami magyarázatot, nem? – Ez az én konyhám. – Összeszűkítette a szemét. – Nem tartozom neked magyarázattal azért, hogy mit csinálok benne. – Elment mellettem, és bár nem használt sok erőt, finom testalkata elég volt ahhoz, hogy megbillenjek. Pillanatnyilag megdöbbentem, de gyorsan összeszedtem magam, és utána szaladtam. – Silas! – Megragadtam a kezét és erősen fogtam. Nem lett volna elég ahhoz, hogy megállítsam, tekintve, hogy mennyivel erősebb volt nálam, de azért megállt. – Haragszol rám, igaz? Amiatt, amit mondtam? Nem úgy értettem. Nem tudtam, mi van velem. Túl érzelmes voltam és… – Érzem a hazugságot, Kerry. Nem vagyok hülye. – Megfordult felém, és észrevettem, hogy a szemei szinte vörös árnyalatot kaptak. Csak akkor láttam ilyennek, amikor nem táplálkozott. Még az eseményre sem emlékeztem pontosan, de a változás benne összetéveszthetetlen volt. Ösztönösen hátraléptem, de Silas morogva követett. – Mióta élünk együtt? A szüleink házasok, Kerry. Szerinted képes lennék bántani téged? – Nem, nem, persze hogy nem… – Ez még egy hazugság. Miért nem tudsz egyszer az életedben igazat mondani? Félsz, hogy megöllek? – Silas… – Válaszolj, a fenébe is! – Akkor igen! Nem csak tőled félek – minden természetfelettitől félek. De nem hibáztathatsz, ugye? Öt éve még nem is tudtam, hogy léteztek, és hirtelen anyám úgy dönt, hogy feleségül megy egy kibaszott vámpírhoz! Silas arca üressé vált, és megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, miközben a mezítlábaimra bámultam. Silas gyengéden felemelte az állam, de a tekintete valahova mellém szegeződött. A szemei visszanyerték meleg, mézbarna színüket. – Tudod, Kerry, én már azelőtt ismertelek, mielőtt a szüleink összeházasodtak. Mielőtt a vámpírok vagy bármely más természetfeletti lények többek lettek volna, mint kitalált fantázia. – Tényleg? – A hangomban hitetlenség volt. Jó a memóriám, és nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna Silasszal. Az arca sem volt különösebben felejthető. – A lány, aki szörnyektől félt az ágya alatt, félt az árnyékoktól és a szellemektől anyja esti meséiből, pedig látta őket. Soha nem voltál az a típus, aki könnyen elfogadja a dolgokat, igaz, Kerry? – Rám mosolygott. – Nem kellett volna túl magasra tennem a reményeimet. – Ezzel Silas megfordult és kiment a konyhából. Zavarodottságban maradtam. Mindaz, amit említett, olyan dolog volt, amit csak anyám tudott. És az évekkel ezelőtt volt – honnan tud Silas minderről? Vajon anyám mondta el neki? Nem tenne ilyet… Hacsak a vámpírok nem telepaták? Frusztráltan nyögtem fel. Többet kell tudnom ezekről a lényekről. Kaptam egy üveg vizet a hűtőből, és siettem a szobámba, bezárva az ajtót magam mögött. Reméltem, hogy a falak hangszigeteltek, mert nem akartam hallani semmilyen furcsa dolgot Silas és a barátnője között. Felmászva az ágyamra, benyúltam az éjjeliszekrényemhez, és kihúztam egy nagy, vastag lapú, barna borítójú könyvet. Ez egy könyv volt a vámpírok eredetéről, és alapvetően mindenről, amit tudni kell róluk. Bill ajándékozta anyámnak beköltözési ajándékként, gondolva, hogy szüksége lehet rá, ha két vámpírral él egy fedél alatt. Bárcsak tudná, hogy anya nem olvas könyveket. Még gyerekkoromban is rögtönzött nekem esti meséket. Viccesnek találta, hogy lefekvés előtt horror történeteket mesél nekem. Emlékszem, egyszer viszonoztam a szívességet. Meséltem neki Terryről, a szellemről, egy fiúról, aki balesetben halt meg az utcán a házunkkal szemben. Terry szelleme a szomszédunk házában bolyongott, ahol a családja egykor élt. Anya hetekig nem aludt egyedül azután, és soha többé nem mesélt nekem horror történetet. Anya bizonyos szempontból olyan volt, mint én – rettegett a paranormálistól, vagy bármi vallásostól. Ezért volt olyan sokkoló a Bill-lel való eljegyzése. De még Anya is bátrabb lett, szóval miért nem tudok én is az lenni? Sóhajtottam, és a tekintetem az ablakon kívülre fordítottam. A szomszéd kastélya hasonló volt a miénkhez. Bár messze volt, mindig is kiváló volt a látásom. Ki tudtam venni egy árnyékos alakot a függönyeik mögött. Az alak felemelte a kezét egy apró integetésre. Mosolyogtam, és visszaintegettem. Terry kedves volt, ezért nem féltem tőle, ártalmatlan volt, Silas is ártalmatlan volt? Vajon a vámpírok láthatták a szellemeket? Vajon így tudta, hogy lát szellemeket? Megrázom a fejem, és visszaterem a tekintetem a kezemben lévő könyvre. Az első oldalra lapoztam, és elkezdtem olvasni.