– Vissza kell mennem dolgozni, Mr. Cromwell – mondom, próbálva megállítani. – Sehova sem mész. Én még csak most kezdtem. Miért kell ilyet mondania? Hogy tudok ellenállni neki? Ahogy az ajkai az enyémre tapadnak, az intenzívebb, mint bármi, amit valaha éreztem. A tökéletes éjszakánk emlékei kezdenek lejátszódni. Nem vagyok képes leküzdeni azt a tüzet, amit belül gyújt. – Megnézzük, mit viselsz a szoknyád alatt? – Miért kellett ma szoknyát vennem? A kezei a térdeimről felfelé kúsznak, felhúzva a szoknyát. Az ujjai olyanok, mint a tűz. Úgy érzem, mintha lángra lobbantana. Mivel nem tudja tovább tolni a szoknyát, letérdel, annyira hátradönt, hogy a fenekemet a szék szélére húzza. Ráakasztja az ujjait a tangámra, és lassan lehúzza. Az orrához viszi, megszagolja, majd a zsebébe teszi. Tudom, mit csinál, és ezt határozottan nem kéne, de nem akarom megállítani. Miért juttatja eszembe folyton a Szürke ötven árnyalatát? – Megnézzük, milyen ízed van? Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de nem jön ki hang. Elvigyorodik, és széttárja a lábaimat. Elég közel hajol, hogy a feje a lábaim közé kerüljön. – Édes méz illatod van. Fogadok, hogy pont olyan az íze is. – A kiejtése és a szavai miatt úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Nem ad esélyt arra, hogy bármit is mondjak. Átkarolja mindkét lábamat, és a szájához húz. Harapnom kell az ajkamat, mert attól tartok, hogy a nevét fogom sikítani. A szívás és a nyalás között majdnem elérem a csúcsot. – Hmmm – hümmög, miközben a csúcsra juttat. Lehunyom a szemem, élvezve az orgazmust. Lehetséges, hogy ez az orgazmus jobb, mint az összes orgazmus, amit valaha adott? És az isten tudja, hogy mennyit adott a tökéletes éjszakánkon. Továbbra is remegnek a lábaim. Befogom a fejét, próbálom megállítani, de ez csak arra ösztönzi, hogy folytassa. – Kérlek – alig tudom kimondani. Eléggé hátrál ahhoz, hogy fújjon, amitől csillagokat látok. Épp amikor azt hiszem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, mert nem tudom megtartani magam, feláll, és magához ránt, megcsókol. Érzem az ízemet az ajkain, és be kell vallanom, hogy finom ízem van. Ettől még jobban akarom. Azt akarom érezni, hogy bennem van, a magáévá tesz, mint azon az éjszakán. – Megnézzük, hogy még mindig olyan szűk vagy-e, mint amire emlékszem? – kérdezi vigyorogva. Szeretném azt mondani, hogy idegesítenek a kérdései, de ez csak még jobban akarom. – Talán megváratlak, ahogy te is megvárakoztattál engem. – Próbálom megtalálni a hangomat, de annyira le vagyok bénulva a finom orgazmustól, hogy nem találok szavakat. Odahajol. – Azt hiszem, mára ennyi elég volt. Szedd össze a holmidat, és találkozzunk a hallban. Mára végeztél. – Parancsolja, nem kérdezi. – Mr. Cromwell – kezdem. – Mr. Cromwell az apám. Tizenöt perc múlva várlak a hallban. – Súgja a fülembe, amitől megborzongok. – Visszakaphatnám a bugyimat? – Az enyém, megtarthatom. – Úgy mondja, mintha az időjárásról beszélne. – Nem hagyhatom el az irodáját nélküle. – Tizenöt perc, ketyeg az óra. – Segít lekászálódni az asztaláról, és lehúzza a szoknyámat, simogatva a lábaimat. – Készen állok a második menetre. – Elvigyorodik. Pontosan ezeket a szavakat mondtam neki azon az éjszakán. Nem erre gondoltam korábban, amikor a megbeszélésre készültem. Harminc perccel korábban… Már néhány órája dolgozom. A számok kezdenek egyformának tűnni. De a megbeszélés kevesebb, mint harminc perc múlva kezdődik. – Minden megvan? – kérdezi Jake, az irodám előtt állva. Félelmetes, hogy nem hallottam, ahogy odasétál. Bár Jake amúgy is félelmetes. – Már nyomtatok mindent. Épp indulok a kilencedik emeletre, hogy elhozzam. – Teszem hozzá, már állva. – Nagyon szűkös az idő. Ez egy fontos megbeszélés, és nem tűröm, hogy rossz színben tüntess fel engem. Szeretném azt mondani neki, hogy ezt ő maga is megteszi, de kétlem, hogy tetszene neki. Ehelyett mély levegőt veszek, és visszafogom a nyelvemet. – Ott leszek, amint tudok – mondom neki. – Komolyan mondom, Samantha. Nem engedhetek meg magamnak semmilyen hibát. Az új vezérigazgató tökéletességet vár el. A munkád forog kockán. – Értem. Most, ha megbocsátasz, visszamehetek dolgozni – mondom, néhány méterre tőle állva. Nem mozdul, és nagyon helytelenül bámul rám. Merem mondani, hogy szinte levetkőztet a szemével. – Jack – kezdem. – Fent találkozunk – mondja, végre elmozdulva. Fogalmam sincs, mit tettem azért, hogy egy olyan ember legyen a főnököm, mint Jack. Mivel egy kisvárosból származom, és az étteremben dolgozom, néha el kellett viselnem a kollégiumi fiúkat, amikor egy egész éjszakás buli után reggelizni jöttek, de soha nem éreztem magam olyan kényelmetlenül, mint Jack mellett. Kíváncsi vagyok, hogy szándékosan csinálja-e. Avery azt mondja, hogy túlzok, mert egy kisvárosból származom, de nem lehet normális, amit csinál vagy mond. Szinte olyan, mintha azt gondolná, hogy rendben van, hogy ilyen. Egy nyálas perverz, akitől távol akarok maradni. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezi Paul, amikor összefutok vele. – El kell hoznom a prezentációkat és a mappákat egy megbeszélésre. – Kell segítség? – Nem, köszi. – Biztos? – Szeretem Pault, de mostanában barátságosabb, mint szokott. – Ígérem. Mennem kell. – Oké. Szólj, ha szükséged van valamire – mondja, félreállva, hogy el tudjak menni. Gyorsan a lifthez megyek. Miközben türelmetlenül várok, az órámra nézek. Nagyon szűkös lesz az idő. A nyomtatási osztályunk általában tele van, és tíz emelettel lejjebb van, mint ahova mennem kell. Szerencsére nem kell sokat várnom a liftre, és üres. Amikor felérek az emeletre, és a liftajtó kinyílik, hallom, hogy az elemzők elég hangosan beszélgetnek. Ez azt jelzi, hogy a nyomtatás le van terhelve, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Kikerülöm az embereket, egyenesen a kötőállomáshoz megyek, ahol remélem, hogy az anyagaim vannak. – Samantha, itt – hallom Nadia hívását. – Szia – köszönök, nem hagyva figyelmen kívül azt a néhány embert, akik forgatják a szemüket. – A dolgaidnak húsz perc múlva kéne késznek lenniük. Még mindig nyomtatnak. – Az órámra nézek. Ez pont a megbeszélés kezdetére fog időzíteni. – Tudok valamit segíteni? Jake-nek megbeszélése van a felső vezetéssel. – Bárcsak megbízhatnál bennem. Ígérem, hogy olyan gyorsan megyek, amennyire csak tudok. – Bármilyen segítséget megköszönök. Elmosolyodik, és félreállok. Nincs értelme zaklatni őt. Nem fogja tőle gyorsabban csinálni. A falhoz sétálok, hogy várjak. Kiveszem a telefonomat a zsebemből, de rájövök, hogy nincs nálam. Nem jó. Ha Jake e-mailt küld, vagy ami még rosszabb, felhív, és nem válaszolok, nem lesz vége a dolognak. De ennek az emeletnek az elhagyása nem fog segíteni. Nincs más választásom, mint megvárni, amíg minden elkészül. Öt perccel a megbeszélés előtt Nadia felhívja a figyelmemet. – Sajnálom – mondja Nadia, minden lehetséges módon bocsánatot kérve. A gép leállt, és mindent manuálisan csinált. – Köszönöm. Tartozom neked – mondom neki, felkapva az összes mappát és dossziét. – Sok sikert – mondja, ahogy elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy ki fognak rúgni, tekintve, hogy a megbeszélésnek már el kellett volna kezdődnie. Rohannak a lifthez, és várok rá. Miért van az, hogy amikor siet az ember, minden lassúnak tűnik? Ami örökkévalóságnak tűnik, a lift megérkezik, és beszállok. Mivel az élet szar, esküszöm, hogy minden emeleten megáll. – Ezt nem hiszem el – mondom magamnak, amitől néhány ember a liftben úgy néz rám, mintha őrült lennék. Végre felérek az emeletre, a recepciós asztalához sétálok, aki aztán elmondja, hova menjek. Megköszönöm neki, és elindulok oda, egyensúlyozva mindent, amit viszek, és elkerülve, hogy bárkibe vagy bármibe belefussak. Ahogy közelebb érek, végre meglátom az ajtót, amin be kell mennem. Van valakinek az árnyéka, aki kinyitja nekem az ajtót. Nem is lehetnék hálásabb. Nem akarok bekopogni az ajtón. De a két bal lábammal belefutok az ajtót tartó személybe. Minden éjjel álmodoztam a hangjáról, mióta először találkoztunk. Szerintem ő is rájött, mert úgy néz rám, mintha el akarna fogyasztani. Gyorsan elkezd beszélni, mintha csak tegnap este lettünk volna együtt. Ő annyira nyugodt és összeszedett. Én viszont darabokra hullok. Ezt nem lehet kitalálni, ha akarnánk sem. Nem tudom, mi szállt belém, de mély levegőt veszek, igazítom a szoknyámat, és elhagyom az irodáját, a lift felé tartva. Úgy érzem, mintha mindenki nézne, de nem gondolkodhatok ezen. Csak arra tudok gondolni, hogy Matthew mindent megtesz velem, amit az első éjszaka, amikor találkoztunk. Jó uram, teljesen elvesztettem az eszem. Azt akarom, hogy a főnökeim főnöke újra a magáévá tegyen.