– Godfrey kisasszony? – Olivia mosolya lefagyott. – Itt senki sincs ilyen néven. A futár megforgatta a szemét. – Laura Godfrey kisasszony itt van? Olivia és Emma értetlenül összenézett. David mindig is Oliviát preferálta, szóval kizárt, hogy a nyaklánc Laurának szóljon. A Godfrey kisasszonnyal kapcsolatos tévedés egyértelműen hiba volt. – Én vagyok az – mondta Laura, előrelépve egy laza mosollyal. – Már elfelejtetted, anya? A biológiai apám vezetékneve Godfrey volt. Erre Emma arca beborult. – Godfrey kisasszony, aláírná ezt? – kérdezte a futár. Olivia nem volt hajlandó engedni. Édes mosollyal villant. – Ööö... nem a Sharpe családnak kellett volna mennie a nyakláncnak? Biztos, hogy nem Sharpe kisasszonynak szól? A személyzet hamar rájött Olivia játékára. – A cím Sharpe, de a címzett Laura Godfrey kisasszony. Emma ragaszkodott hozzá: – Tévedés történt. Olivia Sharpe-nak kellene szólnia! A személyzet udvarias mosollyal válaszolt: – Nyugodjon meg, asszonyom. Nem szoktunk hibázni ilyen értékes dolgokkal. Emma félrehúzódott, hogy felhívja Davidet. – Mi? Nem vettél semmit? Ha nem tőled van, akkor ki vette? – A hívás befejezése után savanyú volt a képe. – Ki küldte? – kérdezte a futártól. – Sajnálom, de nem adhatunk ki ügyfélinformációkat. De ennek a darabnak romantikus jelentősége van. – Akkor Robby lehet – következtetett Emma, csalódottság hullámával. Végül is nem Oliviának szánták. Megígérte, hogy egyenlően bánik mindkét lányával, de nem ez a helyzet. Laura össze volt zavarodva. Kíváncsi volt, hogy David meggondolta-e magát. Kinyitotta a kártyát, ami ezt írta: [Ray, egyetlen igaz szerelmem.] Tudta, hogy kitől van. Senki más nem ajándékozna neki ilyen extravagáns dolgot. Olivia féltékenysége fellángolt, miközben a üzenetet bámulta. Nem lehet Laurának. De akkor eszébe jutott valami. 'Robby mindig "Launak" hívta Laurát, nem "Raynek". A szokások nem változnak szeszélyből.' Olivia elgondolkodott: 'Lehet, hogy nem Robby? Laurának van valakije? Ez a nyaklánc túlzás, de nem közvetlenül tőle van. Úgy tűnik, Laurának titkai vannak az új pasijával.' Emma a csillogó drágakőre nézett, Olivia iránta érzett szeretetére gondolva. Igazságtalanságot érzett. – Lau, neked rengeteg ékszered van, de a húgodnak soha nem volt ilyenje. Nem adnád kölcsön neki? Laura magában gúnyolódott, gondolva: 'Kölcsön? Olivia már "kölcsönzött" tőlem, és soha nem adta vissza.' – Anya, ez nem csak egy darab; ez a szeretet jele. Nem lehet kölcsönadni. Mit gondolnának az emberek? Ki udvarol, én vagy Olivia? – mondta szarkasztikus mosollyal. Emma arca lesápadt. – Értem, de a húgod nagyon szereti. Nem tudnál neki egy kis szeretetet mutatni? Laura mosolya kiszélesedett. – Szóval, ha a húgomnak tetszik, akkor fel kell adnom? Az én érzéseim nem számítanak? Mi lenne, ha tetszik neki a ruhám, a szobám, a barátom – csak oda kell adnom mindent? Anya, azt akarod, hogy elkényeztessem a húgomat, de mi van velem? Olivia szíve lesüllyedt, és szomorú arcot vágott. – Laura, miért gondolod ezt? Én soha nem akartam a dolgaidat. Laura nevetett. – Soha nem akartad? Valószínűleg arról álmodozol, hogy elveszed mindenem! – Anya, soha nem gondolok így... – Olivia Emma felé fordult, hangja szánalmas volt. Laura olyan volt, mint egy kihúzott penge. Mielőtt Emma válaszolhatott volna, Laura tovább tüzelte. – Anya, te mondtad, hogy túl sok kiegészítőm van, de őszintén szólva, az összes ékszerem együttvéve nem éri el a legkisebb gyémántot ezen a nyakláncon. Mivel te és apa azt mondjátok, hogy igazságosságot akartok, a felnőtté válási ajándékomnak körülbelül ugyanennyit kellene érnie, nem? Emma kényelmetlenebbül nézett ki, mint valaha. Az ajándék, amit Laurának szánt, csak egy karkötő volt, körülbelül 10 ezer értékben. Laura mindig is a kötelességtudó lány volt, soha nem kért sokat. Minden ünnepen elég volt egy kis ajándék, és 10 ezer már nagy dolog volt. Nem lehetett összehasonlítani a nyaklánc 17 milliós árával. – Persze, ez csak igazságos – dadogta Emma, láthatóan nyugtalanul. – Akkor várom a felnőtté válási ajándékomat, anya – mondta Laura, teljesen tisztában azzal, amit készítettek. – Mi a helyzet ezzel a nyaklánccal? – folytatta Emma. – Oliviának nagyon tetszik. Odaadod neki? Tudom, hogy te vagy a leggondoskodóbb a családban. Laura enyhén mosolygott. – Nem fog megtörténni. – Ezzel felkapta az ékszerdobozt, és elégedett léptekkel elment. Emma nézte, ahogy elmegy, dühösen. Ez volt az első alkalom, hogy Laura nyíltan szembeszállt vele. – Micsoda hálátlan kölyök! – Ne mérgelődj, anya. Nem éri meg – mondta Olivia, Emma ujját húzva. – Bárcsak annyira törődne, mint te – válaszolta Emma. Olivia sóhajtott. – Talán nem bírja, hogy itt vagyok. Ha tudtam volna, hogy ilyen lesz, nem jöttem volna vissza. – Ne mondj ilyen butaságokat! Te vagy a lányom. Ne aggódj azon a 17 milliós nyakláncon. Elmegyek a bemutatóterembe, és veszek neked egy gyönyörű ruhát – mondta Emma, miközben a dühe forrongott. A múltban Laura hallgatott Emma minden szavára, de most nyilvánosan megalázta őt. Miután Laura felnevelte ezeket az éveket, Emma nem hagyja, hogy elvegye azt a 700 milliót.