"Gyere ide," mondta Easton, a hangja mély és hívogató volt. "Oké." Laura lépése ruganyos volt, ahogy megpillantotta, és egy vigyorral csúszott a mellette lévő ülésre. Lent a műsor teljes gőzzel zajlott. Egy hófehér selyem ruha, csipkés fűzővel és részletes hímzéssel, a nagy képernyőn volt a középpontban. Olivia szemei csillogtak az örömtől; oda volt a fehér ruhákért. "Anya, ez nagyon tetszik!" - kiáltotta. "Ha tetszik, szerezzük meg," válaszolta Emma, és felkapta a kezét. "Ötszázezer." A Easton melletti ülésről Laura figyelte a licitháborút. Emlékezett, hogy Olivia ezzel a ruhával kérkedett korábban. "Meg akarod venni?" - kérdezte Easton, a tekintete a képernyőn maradt. "Nem," válaszolta Laura, elutasítóan integetve a kezével. A ruha olyasmi volt, amivel a nővére korábban felvágott, és ez kizáró ok volt. Halkan hozzátette: "Bár azt sem akarom, hogy az övé legyen." "Tízmillió," hangzott egy mély férfihang a második emeleti VIP szekcióból, ami kollektív döbbenetet váltott ki a teremben. Az ugrás félmillióról tízmillióra példátlan volt. Emma fontolóra vette, hogy emelje az ajánlatát. A lányának ritkán tetszett valami, és a pénz Lauraé volt. Az elszántsága megerősödött. "Anya, hagyd. Menjünk tovább a következőkre. Ez a pasi csak henceg. Nincs értelme versenyezni; a következő ruha ugyanolyan jó lesz," tanácsolta Olivia, aki már a közelgő tételeket tervezte. A ruha végül a második emeleti szobába került. Laura kellemetlenül érezte magát. "Nem kellett volna ennyit költened," mondta Eastonnak. "Azt akarom, hogy boldog legyél. Csak ez számít," válaszolta Easton egy laza vállrándítással. Ruha ruha után követte ugyanazt a mintát. Valahányszor Emma licitált, egy hang fentről az egekbe emelte az árat, mintha szándékosan provokálná őt. Egy óra elteltével Emma üres kézzel maradt. Ahogy az utolsó, lélegzetelállító ruhát készült bemutatni, Emma összeszorította a fogát, és megígérte Oliviának: "Ne aggódj, ezúttal, nem számít, mit kínál az a pasi, én megszerzem neked ezt." A végső ruha nem egy modellen volt látható, hanem egy próbababára volt terítve, és eleganciája uralta a termet. Lenyűgöző volt - egy királyi vörös ruha, kifinomult és részletes, több mint ezer ritka vörös gyémánttal, amely mindenki figyelmét felkeltette. A tervező izgalma tapintható volt, miközben kiemelte a ruha jellemzőit, és a közeli felvétel egy olyan csillogást mutatott, ami mindenkinek elállította a lélegzetét. A kikiáltási árat hárommillióra állították be. Robert tekintete a ruhára esett, és azonnal elképzelte Laurát benne, lenyűgözően vörösben. Olivia osztotta az érzést. A ruha mintha Laurának készült volna. Bár a vörös nem az ő színe volt, elhatározta, hogy elhappolja a nővére elől. Percek alatt a licit elérte a 25 milliót. "Harmincmillió!" - szólt közbe Emma, magabiztosan emelve az ajánlatot ötmillióval. A 700 millióval a rendelkezésére ez csak csepp a tengerben. A második emelet már öt ruhát zsebelt be több mint 30 millióért; most már ki kellene szállniuk. Hacsak Robert nem dönt úgy, hogy visszaszól, a ruha szinte az övé. De Robert, emlékezve a 17 milliós nyakláncra, összeszorította a fogát, és visszavágott: "Harminchárom millió." Olivia haragos pillantást vetett rá, gondolva: "Miért akar mindenki Laurát? Egy napon megfordítom a helyzetet, és elérem, hogy mind engem keressenek." "Harminchétmillió!" - emelte ismét az ajánlatot Emma, elszántsága szilárd volt. Laura biztos volt benne, hogy a Sharpe-ék nem mennek el 33 millióig egy ruháért, hacsak... hacsak nem a kártyáját használják. Egy hideg futott végig a hátán a gondolattól. A licitháború a tetőpontjához közeledett, amikor Easton nyugodt hangja áttörte a feszültséget. "Milyen színű az a ruha?" "Vörös," válaszolta Cedric. Hirtelen a második emeleti hang ismét megszólalt, és a "Háromszázharmincmillió" ajánlata sokkhullámot küldött végig a teremben. Laura feje megpördült, és hebegve mondta: "Easton, elment az eszed?" A válasza laza volt. "Azt mondják, jól áll neked a vörös."