– Laura Sharpe, elvesztetted az uralmat magad felett! Hogy tehetted meg, hogy ráhajtasz a húgod vőlegényére a saját partiján? Tűnj el! Többé nem vagy Sharpe – sziszegte Laura anyja, hangja ostorként csattant. – Csak egy teher vagy! Sosem kellett volna befogadjalak. Nem hiszem el, milyen gonosz vagy – tette hozzá Laura apja, haragja visszhangzott a szobában. Laura mindig is törekedett a tökéletes lány szerepére, de abban a pillanatban, hogy a Sharpe-ék megtalálták az igazi lányukat, félredobták. Úgy érezte, minden egyes lélegzetvétele hiba. – Anya, apa, nem én voltam! Esküszöm! – Laura hangja elcsuklott, miközben könyörgött, szíve összetört. – Robert Brown az én vőlegényem. Tudjátok! Hogy nem látjátok az igazságot? Úgy tűnt, mindent, amit Olivia csinált, az helyes volt, míg Laura mindig hibázott, bármit is tett. Olivia volt az, aki ellopta Laura vőlegényét, aki ármánykodott ellene, bedrogozta, és ezt az egész zűrzavart megrendezte. De senki sem állt Laura oldalán. – Anya, apa, ne Laurát hibáztassátok. Én vagyok a hibás. Nem viselkedett volna így, ha nem lennék. – mondta Olivia, hangja álságos aggodalomtól csöpögött. – Laura, tudom, hogy szereted Robbyt, és ígérem, nem állok az utadba. Felbontom a jegyességet, és elhagyom a családot. Te és Robby boldogok lehettek. – Liv, túl jó vagy ehhez. Hogy léphetsz csak úgy le miatta? – mondta Robert, hangja fájdalmas volt. A suttogás Laura körül egyre hangosabb lett. – Laura már így is tönkrement, és még a húga pasijára is ráhajt? – Az arca is tele van sebhelyekkel, mert megpróbált elcsábítani valami rendezőt. Most meg a húga vőlegényére fáj a foga? – Laura csak féltékeny volt Oliviára. – Szegény Olivia, hogy el kell viselnie egy ilyen húgot. A vádak áradatként zúdultak Laurára, maguk alá temetve őt. A pillantások, amiket kapott, undortól voltak telítve, mintha a föld söpredéke lenne. Laura érezte a világ hideg közönyét, ahogy rázúdul. Nem bírta tovább. Hirtelen mozdulattal a tengerbe vetette magát. A jeges víz bezárult körülötte, lehúzva őt. Harcolt, de hiába. Tüdeje égett minden kétségbeesett lélegzetvétellel, mintha tűzben lenne. 'Ez lenne az? Az életem egy vicc volt. Ez annyira igazságtalan...' – gondolta Laura, elméje ködös volt. Azt hitte, hall egy hangot, vadat és heveset, visszhangozni a fülében. – Ha ő megy le, mindannyian vele mentek! Ahogy a víz megtöltötte a száját, mélyebbre húzva őt, közvetlenül azelőtt, hogy minden elsötétült, Laura egy arcot látott a vízben, egy arcot, amire sosem számított... ***** – Kisasszony? Ébren van már? – A hang Laura ködös elméjében visszhangzott. Pislogott, környezete elmosódott viktoriánus elegancia volt. Egy hálószobában volt, ami gazdagságot és ízlést sugárzott. – Hol vagyok? – motyogta, elméje száguldott. Emlékezett a hideg tengerre, a kétségbeesett ugrásra. – Valaki kihúzott? Lepillantott a ruhájára, egy pirosra, ami tükrözte azt, amit tizennyolc évesen viselt. Hideg futott végig rajta. 'Ez Olivia egyik trükkje?' – tűnődött. Ahogy a tükörbe bámult, a tükörképe sokkoló volt. Az arca hibátlan volt, sima, mint egy tinédzseré. Évekkel fiatalabbnak tűnt. Egy vad gondolat fogta el. 'Lehet, hogy... visszamentem az időben?' Könnyek gyűltek a szemében. Élt. – Kisasszony, most, hogy velünk van, intézem, hogy az autó hazavigye – szakította meg gondolatait egy hang. Laura megfordult, és Cedric Augustot látta, arcán a bizalmasság és a távolságtartás keverékével. Értette, hol van. – Látnom kell őt – mondta Laura, hangja határozott volt, annak ellenére, hogy a keze remegett. Cedric összevonta a szemöldökét. – Beütötte a fejét? Épp most utasította vissza. Miért is... – Cedric – szakította félbe, tekintete szilárd volt. – Beszélnem kell vele. Személyesen. Egy mosoly játszott Cedric ajkán, egy csipetnyi a korábbi elutasításból még mindig égett. – Lehet, hogy túlságosan előreszalad. A családi eljegyzés nélkül tényleg azt hiszi, hogy szakítana önre időt? Attól tartok, elszalasztotta a lehetőséget. Az ajtó arra van. Viszlát. Figyelmen kívül hagyva a leszerelést, Laura tudta, hogy még mindig a kastélyában van, és az idő az ő oldalán áll. Az ellenkező irányba rohant, szíve hevesen dobogott. Volt valaki, akit meg kellett találnia, szavak, amiket ki kellett mondania. Berohant egy vaskapun, a kert színpompás látványt nyújtott a fehér falak előtt. Vörös, rózsaszín és fehér árnyalatú rózsák másztak fel a villára, egy valóra vált tündérmese. És mindennek a középpontjában egy férfi állt, akinek meg kellett változtatnia a világát. Ahogy sétált, elért egy sötét folyosót. A végén egy férfi ült tolószékben, rövid haja és a szeme felett lévő fekete fátyol rejtélyes légkört kölcsönzött neki. Laura tudta, hogy ez a látvány bárki lélegzetét elállítaná. Megborzongott, rájött, hogy biztonságos érkezését az ő kimondatlan parancsának köszönheti. Bármely más behatoló sokkal rosszabb sorssal nézett volna szembe. Nem mozdult, tekintete egy rózsára szegeződött a kezében. Olyan törékeny volt, mint a lány előtte, készen arra, hogy egy érintésre összeomoljon. A hangja hideg suttogás volt. – Rossz irányba megy. Laura nem mozdult. Ehelyett közelebb lépett, tekintete az övébe zárult. A bőre sápadt volt, a napfény alig tudta felmelegíteni azt a hidegséget, ami áradni látszott belőle. Leguggolt, a keze remegett, ahogy a fátyol felé nyúlt. A múltbeli elutasítás emléke ránehezedett, ujjai tétováztak, az érzelmek kavarogtak. – Easton Ryan – mondta, hangja alig volt több, mint egy suttogás –, feleségül akarlak venni.