– Minden rendben, kiscica? – kérdezte Damian halkan. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is vettem észre, hogy a beszélgetés elsikkadt a háttérben, és ő észrevette, hogy nem válaszoltam a szokásos szarkasztikus megjegyzésemmel. A "kiscica" egy becenév volt, amivel gyerekkorunkban hívott, mert állítólag olyan temperamentumos és heves személyiségem volt, ami nem illett a méretemhez. Csak tizennégy éves koromban ugrottam meg, így a becenév rajtam ragadt. – Igen, jól vagyok – sóhajtottam. – Minden rendben lesz, bármi is történik, sosem felejtelek el – üzente gondolatban, nem akarta, hogy mások meghallják. A fejemet fordítottam, és szomorúan elmosolyodtam rá. Ezt mindig mondta, de tudtam, hogy amikor megtalálja a párját, csak rá fog gondolni, és nem fogja akarni, hogy olyan közel legyünk egymáshoz, mint most. Értettem, de ez nem jelenti azt, hogy ne fájna, mint a fene. Nem tudod, ki lesz a párod, amíg mindketten tizennyolc évesek nem vagytok, így bár Damian tizenkilenc, csak jövő pénteken fogjuk megtudni. – JEEEEEEE, itt vagyunk! – sikoltotta Holly, kizökkentve Damiant és engem a beszélgetésünkből. Gyorsan újra izgatott lettem. Hat üzlettel később egy lenyűgöző selyem, mélyvörös ruhában bukkantam fel. Szív alakú nyakkivágása volt, egy fűzővel a tetején, ami átölelte a csípőmet és a fenekemet, és lefelé omlott. Magas slicce volt, ami tökéletesen megmutatta a tónusos combomat. Hallva a döbbeneteket, felnéztem, és mindenki tátott szájjal bámult. Nem voltam hülye; tudtam, hogy milyen jól nézek ki, és hogyan kell nyilatkozni. Ez a ruha maga volt a nyilatkozat. Damian tért magához először, és mélyen morgott. Mindenki azonnal befogta a száját, és elfordította a fejét. – Atyaég, Nina. Ez a ruha neked készült – mondta Holly, miután végre ő is előbukkant. Egy rövid, combközépig érő, királykék szatén ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy istennő ruha, ahogy körbetekerte őt újra és újra, napokra kölcsönözve neki íveket és lábakat, és ezüst, nyitott orrú sarkú cipőket viselt. – Köszi – sugároztam. – Neked is fantasztikusan áll! – Nos, ez többet takar, mint amire számítottam – morogta Trevor, még mindig nem volt megelégedve azzal, hogy milyen rövid. – Oké, fiúk. Ideje fizetni és találni nektek szmokingokat! – mondtam. Hirtelen meghallottam Damian hangját a fejemben, ahogy éppen vetkőztem. – Kiscica, remélem, nem szereted túlságosan azt a ruhát, mert még ha nem is én vagyok a párod, szombat este le fogom tépni rólad. Elmosolyodtam. Az arcom elvörösödött, és a bugyim azonnal nedves lett. – És ki mondta, hogy hagyni fogom? – válaszoltam neki ugratva. – Oda fogok menni mögéd, a falhoz foglak szorítani, és itt foglak megkapni, te nő – válaszolt vissza ugratva. – Az egész üzlet érezni fogja a gerjedelmemet, akarod ezt? – suttogtam, próbálva összeszedni magam. Nem hallottam semmit, csak kuncogott. – Gyertek, fiúk. Kezdjünk neki a szmokingoknak – mondta Damian hangosan. – Siessetek, lányok. Az üzlet másik oldalán leszünk! – Seggfej – üzente gondolatban erőlködés nélkül. Miután átöltöztünk, Hollyval megtaláltuk a fiúkat, és ők már végeztek, így hazaindultunk. Zach, Holly és Trevor hátul azon vitatkoztak, hogy ki a jobb táncos, én pedig azon kaptam magam, hogy kinézek az ablakon, és elkalandozom. Úgy éreztem, hogy az életem meg fog változni egy hét múlva, és nem tudtam, miért. Egyszerűen csak rossz érzésem volt. Mindig is volt érzékem a dolgokhoz. Például, ha valami rossz fog történni, vagy ha valaki hazudik. Talán csak összhangban voltam a természettel vagy akármivel, de sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, amikor futhattam vagy az erdőben lehettem. Talán ezért éreztem egy baljós érzést. El kellett mennem sétálni a falkánk körüli erdőbe. Végre hazaértünk, és gyorsan elmondtam az embereknek, hogy fáradt vagyok, és hogy mára befejezem. Szerencsére a szüleim még nem voltak otthon, így elrejtettem a ruhámat, és elmentem sétálni. Kezdett sötétedni, és imádtam ezt a napszakot. A szürkület olyan gyönyörű volt a vörösekkel és narancsokkal, amik az eget festették. Április vége volt, és kezdett melegedni, de mégis szerettem volna vinni egy kabátot. Utáltam fázni, és az áprilisi szürkület még mindig kicsit hűvös volt. Körülbelül fél mérföldre a házamtól volt egy kis rét, amit imádtam. Szerettem ott feküdni és felnézni a csillagokra. Volt egy kis nyílás a lombkoronában, ami lehetővé tette, hogy a nap vagy a hold sugarai lepillantsanak. Bár a csillagok még nem voltak egészen kint, mégis ott feküdtem, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Ez addig tartott, amíg meg nem hallottam egy ág roppanását, és a kókuszdió és az esővíz illata nem töltötte meg az orromat. Damian. – Tudtam, hogy valami baj van veled. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ó, tényleg, ide szaladsz el, amikor stresszes vagy valami miatt, szóval beszélj velem, kiscica. Sóhajtottam. Túl jól ismert. – Egyszerűen csak van egy ilyen érzésem. Mintha valami rossz fog történni jövő szombaton. Körülbelül ötszáz gyerek lesz itt mindenfelől a bálra. A dolgok meg fognak változni. Csak nem tudom, hogy jóra-e. Damian tudta a "megérzésemről". Többször is a megérzéseim sosem tévedtek, és egyszer-kétszer meg is mentettek minket. Lefeküdt mellém, és egy ideig csendben volt. A csillagok kint voltak már, és gyönyörűek voltak. – Mindig is kedveltelek és csodáltalak. Tökéletes Luna lennél, és büszke lennék rá, hogy a párod lehetek. Még ha nem is vagyunk párok, jó egyensúlyt fogunk találni. Féltékeny leszek minden olyan párodra, aki nem én vagyok, de amíg boldog vagy… – Bárcsak ilyen egyszerű lenne – mondtam halkan. Tudtam, hogy erről már többször beszéltünk, és játszottunk is egymással, de összetörne a szívem, ha nem lennénk párok. Titokban azt akartam, hogy ő legyen a párom, amióta kicsik voltunk. – Úgy érzed, hogy valami más fog történni? – Egyszerűen nem tudom. – Kiscica…