József nem próbált megakadályozni a távozásomban. Nem vagyok benne biztos, mit gondolt. Csak bámult rám egyfajta döbbent arccal, miközben összeszedtem a méltóságomat és otthagytam őt. Igazságtalannak éreztem magam. Felhatalmazottnak. Majdnem mintha bármit megtehetnék. Talán még egyedül is felnevelhetem ezt a gyereket. Szerettem volna, ha ez a jó érzés folytatódik. Még nem voltam kész hazamenni és egyedül szembenézni a világ valóságával. Ráadásul megígértem Ashernek, hogy elmegyek a bulijába, hogy lássam, mielőtt elmegyek. Így visszamentem a földszintre, majd fel a folyosón, követve a zenét oda, ahol a diákszoba volt. Bent egy csomó sportos diák ivott és beszélgetett. Egy DJ asztalt állított fel a szoba túlsó végében. Bár az emberek a zene ütemére bólogattak, még senki sem táncolt. Azhert azonnal kiszúrtam. Nemcsak hogy az egyik legmagasabb volt a szobában, de egy tömeg is vette körül. Figyelt valakit, miközben az beszélt hozzá, de nem tűnt sietősnek válaszolni. Az illetőt ez nem zavarta, szinte mintha Asher figyelme ugyanolyan jó lett volna, mint bármi más. Én jobban tudtam. A hangját érdemes volt hallani. A szoba bejáratánál várakoztam, nem tudva, hol a helyem ebben a kavalkádban. Felismertem néhány embert, de valószínűleg nem ismertek engem, egy újonc pompomlányt. De aztán Asher visszanézett rám, és a tekintetem a kék óceánjába esett. Átszelte a szobát, mesterien átszövve magát a körülötte lévő tömegen, és közeledett hozzám. Amikor megállt előttem, végigmérte, mintha meg akarna győződni arról, hogy jól vagyok-e. Aztán a szemembe nézett. Úgy tűnt, vár valamire. Azt akarta, hogy kimondjam, hogy jól vagyok? Mit is mondhatnék? Ehelyett csak bólintottam, és ez elégnek tűnt neki. Visszabólintott. Aztán kinyújtotta a kezét. "Táncolj velem." Megdöntöttem a fejem, zavartan. Ő akart... Asher soha nem ajánlkozott táncolni. Ez közismert volt az egyetemen. Meglepődtem, de egy ilyen ajánlatot nem utasíthattam vissza. A kezébe helyeztem a kezem, és hagytam, hogy a táncparkettre vezessen. A DJ-nek látnia kellett, hogy jövünk, mert hirtelen a gyors tempójú dal véget ért, és egy lassabb kezdődött. Asher közelebb húzott, és én készségesen mentem, hozzásimulva az erős mellkasához. Az egyik karja a derekam köré csúszott. A másik kezével fogta a kezem, a szíve fölött tartva. Aztán elkezdtünk mozogni, lassan körbe-körbe ringatózva. Néhány lány körülöttünk irigy szemekkel bámult ránk. Nem értettem a haragjukat. Én nem voltam semmi Ashernek – csak a barátja idegesítő húga. Mégis hihetetlen gyengédséggel tartott engem, mintha valaki lennék, akit érdemes megvédeni. Nem tudtam nem biztonságban érezni magam a karjaiban. Vele itt becsuktam a szemem, és ellazultam az érzésben. A mai este az érzelmek forgataga volt, de ez egy nyugtató tér volt. Újraszervezhettem magam. Feltöltődhettem. Túl hamar véget ért a dal, és kicsúsztam Asher szorításából. Azonnal fáztam, még a kabátjába burkolózva is. Maga a férfi olyan volt, mint egy kemence. "Hazakísérlek," mondta. Megráztam a fejem. "Köszönöm, de... egyedül akarok lenni." Úgy tűnt, vívódik, de végül bólintott. Nagy sajnálattal hátráltam el tőle. Amikor kijutottam, már nem esett az eső. A kollégiumi szobám biztonságában a vizes ruháimat egy sarokba dobtam, és puha pizsamába bújtam. Halkan sírtam, de nem engedtem meg magamnak, hogy teljesen összetörjek. A látottak ellenére is beszélnem kellett Józseffel a terhességről. Nem érdemelt sokat, de tudnia kell az igazságot. József, terhes vagyok. De eszem ágában sincs visszaengedni az életembe. Ezzel az üzenettel némi elégedettséget éreztem. De minél tovább ültem ott a csendben, egyedül, annál kevésbé voltam biztos benne, mit tegyek tovább. Még mindig akartam valakivel beszélni. Gondolataim visszatértek a családomhoz. Nem beszélhettem anyával, a nővéremmel vagy Dylannel. Vadul Asherre is gondoltam, de... hogyan terhelhetném őt ezzel? Nancy unokatestvérem ápolónő volt a szülészeti kórházban. Ha valaki tudná, mit kell tenni, ő tudná. És bár nem voltunk éppen legjobb barátok, elég közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy elhiggyem, megőrzi a titkomat. Tárcsáztam a számát. "Cynthia?" Nancy kedves hangja jött a telefonból, és megkönnyebbülten lélegeztem fel. "Mi a baj?" A titok súlya egész nap dagadt bennem, és most feltört, átszakítva a gátat, amelyet építettem, hogy visszatartsam. Mindent elmondtam Nancynak Józsefről és a terhességről. Így fejeztem be: "Kérlek, kérlek, ne mondd el senkinek. Ne mondd el anyának." A családunk nem értené meg. "Nem fogom," ígérte Nancy. Ugyanúgy tudta, mint én, mennyire konzervatív a családunk a terhességgel kapcsolatban. Ha megtudnák, hogy teherbe estem, soha nem bocsátanának meg. "És ez a srác... József," mondta Nancy. "Egy seggfej," mondtam. "Nem hajlandó felnőni." "Ebben az esetben koncentráljunk arra, amit te akarsz," mondta Nancy. "Vannak lehetőségeid." A kezem remegett a telefon körül. Nem tudtam, mit akarok. Amikor a jövőre gondoltam, amit elképzeltem magamnak, egy baba ilyen fiatalon nem igazán illett bele. Magabiztos voltam, amikor Józsefhez beszéltem, de egyedül... nem tudtam. "Talán nem kellene megtartanom." A hangom olyan halk volt, hogy alig ismertem fel magam. Nancy hangja gyengéd volt. "Nem ritka, hogy a diákanyák abortuszt választanak." Másnap reggel a szülészeti kórház sebészeti szárnyának várójában ültem, arra várva, hogy a számomat szólítsák. Ha nem lesz gyerekem, az életem többé-kevésbé visszatérhet a régi kerékvágásba. Teljesen a táncnak és a pompomlánykodásnak szentelhetem magam. Nem kellene a nehéz bizonytalanság alatt élnem, hogy mit fogok kezdeni az életemmel. Ha megtartom ezt a gyereket, mindent elveszítek. A szüleim nem akarnának velem semmit sem kezdeni. Fekete folt lennék a családon. Kétségtelenül megtagadnák a drága iskolai költségeim további fizetését, és ki kellene iratkoznom. Nem engedhettem meg, hogy ez megtörténjen. Végig kellett csinálnom az abortuszt. Belemerültem a székembe, próbálva kitisztítani a fejem. Ha túl sokat gondolkodom rajta, repedések keletkeznek az elhatározásomban, és nem engedhetek meg több kétséget. Hirtelen egy ajtó kinyílt, és egy nőt egy ápolónő kísért a folyosóra. Könnyek csíkozták a nő arcát. Tartott egy zsebkendőt, de nem használta. Lassan mozgott, mintha transzban lenne. Az ápolónő a neonatális szülőszoba mellett vezette el, és a nő majdnem a térdére esett. A zokogása most hangos volt, szinte üvöltésszerű. Az ápolónő segítséget kért. Valaki felajánlott a nőnek egy nyugtatót. Nancy figyelmeztetett erre. A telefonbeszélgetésünk során óvatosan megkérdezte, hogy éreztem-e már kötődést a babához. "Ha az anyában lakozó farkas már elkezdett kötődést érezni, az eljárás veszélyes lehet," magyarázta Nancy. "A farkas számára nehéz lehet megérteni." A nő elfogadta a nyugtatót. Az ápolónők segítettek neki egy tolószékbe, és továbbgördítették a folyosón. Végigsimítottam a hasamon. A gyomrom még többnyire lapos maradt, de most észrevettem, hogy a súlyom valahogy másképp ül, mint korábban. Szinte úgy tűnt, mintha túl sokat ettem volna, de tudtam az igazságot. Kezdett látszani. Egy baba volt ott bent. Majdnem... éreztem őket. Egy kis melegség virágzott a mellkasomban. Egy baba. Az én babám. Egy ápolónő a bejelentkező pultnál egy számot szólított. Ránéztem a kezemben lévő cédulára. Az enyém volt a szám.