Neah – Tudod, a bátyám nagyon kedvel téged – mosolyog rám Raven, miközben egy sós teasüteményt töm a szájába. A szemem felvillan, és az asztal túlsó oldalán ülő lányra szegeződik. Ő lett megbízva a bébiszitterkedéssel, amíg Dane alfa elintézi azokat a dolgokat, amiket említett. Egyértelmű, hogy a magányosságról tett megjegyzésem meggondolásra késztette. Nem mondta meg, hova megy, és én nem kérdeztem. Nem gondoltam, hogy az én dolgom lenne. – Szebb vagy, mint az utolsó lány – motyogja Raven, elterelve a figyelmemet a gondolataimról. – Utolsó lány? – majdnem megfulladok a gyümölcslémtől. – Te vagy a szerződéses párja, ugye? Bólintok. – Tényleg azt hitted, hogy te vagy az első? Nem jutott eszembe. Sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy Dane alfa mit fog velem tenni. Nem tett semmilyen lépést, kivéve, hogy magához szorított alvás közben. Nem próbált meg a combjaim közé nyúlni. Nem erőltette, hogy meztelenül aludjak, semmi. És ez csak rontott a helyzeten. Vártam az ismeretlenre. Nem tűnt olyan embernek, aki várna. – Remélhetőleg te kitartasz – teszi hozzá, és egy újabb sós teasüteményért nyúl. – Én kitartok? – nem vagyok hozzászokva ezekhez a kifejezésekhez, sem ahhoz, ahogy ilyen lazán beszél velem. Parancsok és bántalmazás, ehhez voltam szokva. – Valószínűleg nem nekem kellene ezt elmondanom, de készülj fel – vesz egy mély levegőt. – A bátyám régóta keresi a párját. Huszonnyolc éves. Még nincs örököse. A többiek, ők nem maradnak néhány hétnél tovább, néhányan elszöknek. Néhányat megölnek – mondja vállat vonva, mintha ez normális lenne. – Mert nem szülnek neki örököst? Megrázza a fejét. – Mert elveszíti az érdeklődését. – Miért mondod ezt nekem? – suttogom. Jobban szeretném nem tudni, ha meg fognak ölni. – Van valami benned. Másképp néz rád. Láttam a kórházban. A szavai nem éppen nyugtatnak meg. Mindenki másképp nézett rám. Mindig is így volt a furcsa illatom miatt. – A legnagyobb gondod az lesz, ha megtalálja az igazi párját – motyogja. Kyle béta volt az igazi párom, és elutasított abban a pillanatban, ahogy betöltöttem a tizennyolcat. Berontott az éjszaka közepén az alagsorba, és üvöltve közölte az elutasítását. Addig vert kékre-zöldre, amíg el nem fogadtam az elutasítását. – Van párod, ugye? Látom, ahogy a szemed villant – mondja. – Volt – suttogom. – Elutasított – emlékszem a fájdalomra abból a pillanatból, és nem csak a verés miatt. Mintha a szívemet tépték volna ki a mellkasomból. És mivel éreztem a köteléket, a bátyám másodszor is megkötözött. Akkor szűnt meg a gyógyulási képességem, mint mindenki másnak. – Tudom, milyen az. Engem is elutasítottak – sóhajt. – Abban a pillanatban, hogy megtudta, melyik falkából származom, és ki a bátyám, semmi köze nem akart hozzám. Mindenesetre, ahogy mondtam, a bátyámnak úgy tűnik, tetszel, jobban, mint bármelyik másik nő. Ennek örülnöm kéne? Tudva, hogy talán csak egy kicsit tovább tartok, mint a többiek. Mert tetszem neki, talán megtart, mint egy becses tulajdont. Raven elvisz magával a kórházba. Dolgoznia kellett, és Dane alfa láthatóan megmondta neki, hogy ne engedjen a szeme elől, hacsak nem kell mosdóba mennem. Talán azt hitte, hogy olyan leszek, mint néhány másik menyasszonya, és elszököm. Mintha lenne energiám ehhez. Senki sem jön a kórházba. Raven az idő nagy részét leltározással tölti. Majdnem értelmetlennek tűnt, hogy van egy falkakórház. Senkinek sem volt rá szüksége, mindenki meg tudott gyógyulni. – Szia – mosolyog, miközben felém jön. – Még egy darabig itt leszek, ezért hoztam neked néhány ócska magazint, hogy olvasgass. Raven egy mosollyal az asztalra dobja őket, én pedig csak bámulom. Fogalmam sem volt, kik vannak a képeken, és arról sem, hogy mit írtak róluk. – Nem a te világod? – kérdezi kíváncsian. Megrázom a fejem, nem akartam bevallani egy újabb titkot. A pult másik oldaláról bámul, a szeme lassan résnyire szűkül. – Te nem tudsz olvasni, ugye? Honnan tudta? Megrázom a fejem, érzem, hogy lángol az arcom. – Gondolom, nem jártál iskolába? – Nem – annyira kínos volt bevallani. Melyik huszonkét éves nem tud írni és olvasni? – A bátyám tudja? – Nem. – Nos, legalább most van mit csinálnom a számoláson kívül – mosolyog rám, és leül mellém egy székre. Órák teltek el, és még mindig nem sikerült belejönnöm. De türelmes volt, és próbálkozott tovább. Hirtelen megragadja a papírdarabokat, összekeveri őket egy kupacba, és betuszkolja az egyik fiókba. – A bátyám visszajött. – Honnan tudod? – Falka dolog. Másodpercekkel később kinyílik az ajtó. Dane alfa felénk indul. Dühösnek tűnt. Bíbor szemei sötétebbek voltak a szokásosnál. A szemöldöke összevont, és minden figyelme rám szegeződött. – Beszélnem kell a párommal! – ripakodik Ravenre. – Persze – motyogja, és gyorsan elmenekül, egyedül hagyva engem vele. Megvárja, amíg eltűnik a szeme elől, és felém fordul. A szemem a földre szegeződik, miközben a hangja végiggördül a kórházon. – Hova tűnt Trey? – Tessék? – Meg kell ismételnem magam? Kinyitom a számat, hogy elmondjam, nem értem, de nem kapok lehetőséget a megszólalásra. – Senki sem volt ott, Neah. Senki – érzem a tekintetét magamon. Ennek semmi értelme. Hogy lehet, hogy senki sincs ott? – Az otthon üres. A falkaház üres. Hova tűntek, Neah? Összezavarodva megrázom a fejem. – Te… te elmentél meglátogatni a bátyámat? – suttogom, és nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. – Ez az egész hazugság volt? – mutat rám. – Egy csapda, hogy piszkot szerezz rólam? – annyira dühös volt. – Mit akar Trey? Becsukom a szemem, ahogy mindig. Könnyebb, ha nem látom a közeledő verést. – NEAH! – az ujjai megragadják az államat. – Azt mondtam, soha nem kell félned tőlem. De ez akkor volt, amikor azt hittem, segítek neked. Nyisd ki a kibaszott szemed, és nézz rám! Könnyek szöknek ki a csukott szememből. Raven tévedett, ez lesz a végem. Kinyitva a szemem, a bíbor szemei bámulnak rám. Lassan az arca kezd enyhülni. – Nem tudod, miről beszélek, ugye? – Nem – motyogom. Elengedi az államat. – A falka üres! – Elhagyatott? – suttogom. – Nem, semmi sem hiányzik, minden a helyén van, de sehol egy farkas sem. Mintha csak eltűntek volna, és hidd el, kerestünk. Azt mondtad, nem mennek falka futásra, de egyértelműen csinálnak valamit. – Nem tudom – nyeldekelek. – Tegnapig soha nem hagytam el a falkát. Én… soha nem mentem messzebb a kerteknél – ráncolom a homlokomat. – De néha a ház üres volt. Ha nem voltam bezárva, elloptam néhány falatot. – Milyen gyakran? – kérdezi. – Néhány havonta, azt hiszem. Ha nem lettek volna azok az idők, amikor a ház üres volt, és ellophattam ételt, valószínűleg évekkel ezelőtt éhen haltam volna. – Senki sem beszél róla? Megrázom a fejem. – Biztos vagy benne, Neah? – Lehet, csak nem akkor, amikor a közelemben vagyok. Hirtelen kinyújtja felém a kezét. – Gyere, megyünk haza. Nagy keze átfogja a kis kezem, ahogy felhúz a székről, és a mellkasához szorít. A karjai szorosan körém fonódnak, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. – Jobb, ha nem hazudsz nekem, Neah. Nem tűröm a hazugokat. – Ígérem – suttogom, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a sebem okozta fájdalmat, és ahelyett, hogy elnéznék, nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam. Még a farkasom nélkül is éreztem az erejét, és ez elsöprően bódító volt.