Grace elviselte a pofont, a feje enyhén oldalra billent. A szeméből kihalt a fény. Alice gyorsan Carmen mellé lépett, nyugtatva őt. "Anya, tényleg jól vagyok. Csak egy millió dollár van a kártyámhoz kötve. Féltem, hogy ha túl sokat adok neki, úgy fogja pazarolni, mint régen, ezért nem tettem rá sokat arra a számlára." Grace torka égett a fájdalomtól. Hirtelen kinyitotta a közeli taxi ajtaját. "Kérem, vigyen el…" De az elméje üres volt – semmi hely nem jutott eszébe. Az autó ablakán keresztül nézte, ahogy négyen együtt beléptek a házba. A taxisofőr rápillantott és sóhajtott. "Ők a családod, vagy az ellenségeid? Egy szót sem szóltál, és csak úgy felpofoznak. Felejtsd el a száz dollárt. Szállj ki." Grace visszatartott könnyei végre kicsordultak. Ugyanezt akarta kérdezni – tényleg a családja, vagy az ellenségei? Nem messze onnan Alice Yancey kezét szorongatta. Egy győzelmes pillantás suhant át a szemén. "Anya, Yancey, szerintetek Grace tényleg elvesztette az emlékezetét? Talán vissza kéne hívnunk." Carmen arckifejezése elsötétült. Már a Grace említése is undorral töltötte el. "Ha tényleg amnéziája lenne, nem találta volna meg ide az utat!" Aztán Yancey felé fordult, és azt mondta: "Yancey, minél hamarabb fel kellene bontanod vele a jegyességet. Ne hagyd, hogy Alice szenvedjen. Ő már így is elég nehézségeket élt át odakint. Anyaként nem bírom elviselni, hogy még több fájdalmon menjen keresztül." "Ne aggódjon, Lambert asszony. Én gondoskodni fogok Alice-ről egész életemben." Ami Grace-t illeti? Persze, együtt nőttek fel, de ő már régen belefáradt. Ráadásul, amikor Grace és Alice évekkel ezelőtt együtt mentek ki, Alice-t rabolták el. Amikor Alice-t végre megtalálták öt évvel ezelőtt, mindannyian megtudták az igazságot – Alice megvédte Grace-t, és azt mondta neki, hogy fusson segítségért. Grace futott, de semmit sem tett – a saját húgát hagyta elrabolni. Ő már kezdettől fogva romlott volt. Miután Alice-t hazahozták, Grace állandóan zaklatta őt, mert azt hitte, hogy Alice ellopta a helyét a családban. Valahányszor Yancey megvédte Alice-t, Grace hisztérikus rohamot kapott. Minden, ami most történik vele, az – saját maga idézte elő. … Grace egyedül ült az út szélén, még mindig a kórházi köntösét viselte. Gyengének és törékenynek tűnt. Egy autó állt meg mellette. "Grace?" Egy fiatal nő hangja szólalt meg. Grace felnézett, és az arc ismerősnek tűnt, de nem emlékezett, ki ő. "Mi ez? Megint összevesztél Yancey-vel? Legalább öltözz át, mielőtt legközelebb elszöksz otthonról." "Ki vagy te?" Joanne Sylvester arca eltorzult, majd kinyitotta az utasoldali ajtót. "Szállj be. Őszintén, nem hibáztatom az embereket, amiért belefáradnak beléd. Túl sokszor csinálod ugyanazt a mutatványt. Azt sem értem, miért állítod Yancey-t ilyen magas piedesztálra." Grace beszállt az autóba, és csendben ült. Joanne visszahajtott a lakónegyedébe. "Maradj nálam ma éjjel. Nem mintha számítana. Valószínűleg holnap reggel visszaszöksz hozzá." Grace követte őt befelé, udvariasan papucsot váltott a bejáratnál. A hely ismerősnek tűnt – úgy tűnt, ez a személy valószínűleg a barátja. Leült a kanapéra, miközben Joanna egy pohár meleg vizet töltött neki. A kezében tartva a poharat, Grace végre érezte, hogy egy kis melegség visszatér a testébe. Joanne, láthatóan kimerülten, ásított. "Én most zuhanyozni megyek. Ugyanabban a szobában aludhatsz, mint mindig. És reggel ne felejtsd el elvinni a ruhákat, amiket legutóbb itt hagytál." Aztán motyogta: "Őszintén, azt kívánom, hogy nőjön gerinced, és ne add meg magad ilyen gyorsan Yancey-nek. Valahányszor elszöksz, soha nem tart tovább három napnál. "Abban a pillanatban, hogy csettint az ujjával, te rögtön visszamászol, hagyva, hogy tapossanak rajtad. Nem csoda, hogy ő és a barátai lenéznek rád. Komolyan, Grace, ha valaha is tényleg elveszítenéd az emlékezetedet, tűzijátékot gyújtanék, hogy megünnepeljem."