ÁRIA nézőpontja A következő másodpercekben néma vagyok, szavai úgy csapnak arcon, mint egy mozdony. Várok. Arra várok, hogy kemény tekintete megenyhüljön, hogy bűntudat ül ki rá a szívtelen szavak miatt, de nem történik meg. Dühösen mered rám, orrcimpái remegnek. – Ádám, hogy… hogy mondhattál ilyet? – kérdezem, tekintetemmel Sophiát keresve, aki most magas, izmos alakja mögé rejtőzik. – Előtte? – Mert ez az igazság! – kiáltja ismét, amitől egy apró, tehetetlen nyögés hagyja el a számat. Ádám soha nem kiabált velem. És bár fáj beismernem, hogy amit mond, az igaz, soha nem vágta a fejemhez, és soha nem is gondoltam volna, hogy képes lenne rá. Mindig is tudtam, mégis szívszorító tőle hallani. Mintha ezer tű szúrná a szívem, és vérzek, elvérzek a fájdalomtól. Frusztráltan beletúr a hajába. Mintha legszívesebben elkerülné ezt a beszélgetést. És amikor azt hiszem, vége, folytatja, és még jobban összetör. – Nem voltál több egy egyszerű titkárnőnél, aki beférkőzött az életembe. Ha nem erőszakoltad volna rám magad azon az éjszakán, semmi sem történt volna! Ez a házasság soha nem jött volna létre, te is tudod. A múltat hozza fel. A mi múltunkat. Azt az éjszakát, ami nekem mindent jelentett, neki pedig láthatóan semmit. Szüntelenül nyeldekelek, míg a torkom és a szám teljesen ki nem szárad. Nem sírhatok. Nem, nem mutathatom a gyengeség jeleit. Nem Ádám előtt, és főleg nem Sophia előtt, ezért visszatartom a könnyeimet, könyörgök nekik, hogy vonuljanak vissza, mielőtt végiggurulnának az arcomon. – Én soha nem erőszakoltam rád magam, Ádám. Miért nem hiszed el? – sikerül kinyögnöm, de felemeli a kezét, hogy hallgattasson, én pedig összeszorítom a számat. – Ne állj itt, és próbálj ártatlannak tűnni, Ária, mert ez nagyon messze áll attól, aki valójában vagy. Csak kimondtam az igazságot, és nem érdekel, ha nem bírod elviselni. – mondja, és áthatóan a szemembe néz. – Ne engedd, hogy a mai megismétlődjön. Tudjad a helyed, és nem lesz okom így beszélni veled. Érted? Minden egyes szavára hangsúlyt fektet, amivel figyelmeztet, majd hátat fordít, mielőtt egyáltalán kinyithatnám a szám, hogy válaszoljak. – Jól vagy? – Nem hiszem el, milyen gyorsan vált a hangja keményből gyengédbe, ahogy Sophiával törődik. Sophia olyan arcot vág, hogy ökölbe szorul a kezem. Egy arcot, ami egyértelműen azt üzeni, hogy nincs jól. – A kávé forró volt, és szerintem be kell mennem a kórházba, nehogy heg maradjon utána. – mondja halkan. Lenyúlok, és megnézem a saját testemet, ami szintén csuromvizes ugyanattól a kávétól. A kávé nem volt elég forró ahhoz, hogy megégjen, de Ádám azonnal elhiszi neki. Átöleli, és a zavar hulláma önt el, mint egy jeges vödör. – Én vezetek. Várj itt, mindjárt hozom a kulcsaimat. – mondja, elhúzódik, és az asztalához siet, hogy felkapja a slusszkulcsot, mielőtt visszatérne hozzá. Elveszi a táskáját, és kivezeti. Annyira elvesznek egymásban, hogy teljesen megfeledkeznek rólam, magamra hagyva a szoba közepén. Csend ereszkedik rám, és a gondolataimmal maradok, nyalogatom a sebeket, amiket a szavai ejtettek. Soha nem sikerült meggyőznöm Ádámot, hogy nem erőszakoltam rá magam, a mai napig azt hiszi, hogy bedrogoztam azon az éjszakán, amikor három évvel ezelőtt a családjával vacsoráztunk. Soha nem fogom elfelejteni a tiszta undort és megdöbbenést az arcán, amikor másnap reggel egymás karjaiban ébredtünk. Akkor tudtam, hogy Ádám soha nem fog szeretni, mégis reménykedtem. Ahogy telnek az évek, a remény egyre halványul, egyedül a nagypapája támogat. Sóhajtva visszatérek az irodámba, és felveszem a telefonomat. Tágra nyílik a szemem, amikor látom, hogy egy szám többször is hívott, amíg Ádám irodájában voltam. A rettegés, ami hatalmába kerít, abból fakad, hogy felismerem a kórház számát. Azonnal visszahívom, a szívem vadul kalapál. A második csengésre felveszik. – Miller asszony, egész délután próbáltuk elérni! – mondja egy női hang. – Miért? Valami történt? A nagymamám jól van? – kérdezem kapkodva, ahogy a pánik és a félelem eluralkodik rajtam. – Kérem, jöjjön be a kórházba, a nagymamája… Nem várom meg, hogy befejezze a mondatot. Kirohanok a szobából, és hívok egy taxit, hogy elvigyen a kórházba. Egyenesen a kórterembe sietek, de az ágy már meg van vetve, a lepedők és takarók gondosan elrendezve. Még nagyobb pánik. Még több félelem. – Hol van a nagymamám? – kérdezem. – Hol van? Az ápolónő, aki a szobát takarítja, szánalmasan néz rám, amitől émelygek. – Sajnálom, Miller asszony, de a nagymamája tíz perce elhunyt, és átszállították a kórházi hullakamrába. Sajnálom. – mondja. A világ megáll körülöttem, és nem tudom, hogy bírok-e lábra állni, és elmenni a hullakamrába, ahová az ápolónő vezet. Megáll az ajtóban, és a nagymamámra mutat, aki egy asztalon fekszik, testét tetőtől talpig fehér lepel takarja. Remegő lábakkal odatántorgok az ágyhoz, és abban a pillanatban, ahogy lehúzom a leplet, és megpillantom sápadt arcát, hangos zokogásban török ki, és azt kívánom, bárcsak visszamehetnék egy hónapot, hogy megakadályozzam azt a balesetet, ami idáig vezetett. A balesetet, ami elvette az egyetlen élő rokont az életemből. – Nagyi… – szólítom meg megtört hangon, és a keze után nyúlok. Jéghideg, élettelen, és a könnyeim patakokban kezdenek folyni, ahogy eszembe jut, milyen melegek voltak ezek a kezek, amikor az arcomat simogatták. – Sajnálom… annyira sajnálom. – sírom, és szorosan fogom a kezét, miközben gyűlölöm magam, amiért nem voltam ott az utolsó pillanataiban. Ott kellett volna lennem vele, de túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy a férjem életében elfoglalt helyem miatt aggódjak. Az ápolónő belép a szobába, és azt mondja: – Azt kérte, adjuk át ezt önnek. Letörlöm a könnyeimet, és szipogva átveszem a kulcstartót. Nem tudom, miért pont egy kulcstartó lenne a nagymamám búcsúajándéka, de most nem is érdekel. A hideg kezei szembesítettek a valósággal. A nagymamám meghalt. Letérdelek az ágy mellé, és sírok, motyogok, és azt kérem, hogy térjen vissza hozzám. – Ária. – hallom Ádám hangját a hátam mögül. Meglepődöm és megkönnyebbülök, hogy ott van. Biztosan a kórház értesítette őt is, és beugrott, hiszen úgyis Sophiával voltak. Sophia is a szobában áll, de nem törődöm vele. Ádámra koncentrálok, mert szükségem van rá. Szükségem van valakire, aki átölel, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. – Ádám. – sírom, odamegyek hozzá, és gondolkodás nélkül átölelem, a könnyeim újra patakokban folynak. A teste megfeszül az érintésemetől, de nem engedem el. Szükségem van a melegségére. Szükségem van rá, mert ő az egyetlenem, aki maradt, és nem bírom elviselni, hogy őt is elveszítsem. Arra számítok, hogy ellök magától, de nem teszi. Ő sem ölel vissza, de nem érdekel, csak zokogok megállíthatatlanul. A könnyeim csillapodnak, többször szipogok, és lassan elengedem. Megköszörüli a torkát, és előveszi a telefonját. – Felhívom a temetkezési vállalatot, hogy elkezdjék a szervezést. – Megfordul, hogy elmenjen, Sophia követi őt, de nem bírom elviselni, hogy hátat fordít, és elmegy. Megfogom a kezét. – Maradj. – A hangom gyenge és kétségbeesett, de nem érdekel. – Kérlek, ne menj el. Maradj velem. – könyörgöm. Ádám kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de egy éles sikoly mindkettőnket megbénít. Egyszerre fordulunk a hang irányába, és látjuk, hogy Sophia összegörnyedve tartja a hasát, fájdalmas arccal. Ádám egy szempillantás alatt Sophia mellé siet, és a szívem még mélyebbre süllyed. – Sophia, jól vagy? – kérdezi, hangjában őszinte aggodalommal. Megrázza a fejét. – Van valami, amit el akartam mondani, de nem tudtam, hogyan. – mondja, a hasát fogva, és egyenesen rám néz. – Mi az? – kérdezi Ádám, még mindig aggódva. – Ádám… én… terhes vagyok.