ARIA SZEMSZÖGÉBŐL A nagymama temetését egy szürke, bánatos napon tartják, ami nem éppen az én ízlésem szerint való. Figyeltem az időjárás-jelentést, hogy a lehető legtökéletesebb napot válasszam ki a temetéshez, és az előrejelzés szerint ragyogó napsütésnek kellett volna lennie, pont, mint amilyen a nagymama volt. Most viszont átverve érzem magam, ahogy a nagymama sírja mellett állok, miközben az eget vastag, sötét felhők takarják, csak tovább mélyítve azt a baljós, nyomasztó érzést, ami a halála óta gyökeret vert bennem. Annyit sírtam már, hogy egyetlen könnycsepp sem maradt, amit a nagymama sírjára hullathatnék, és most sötét napszemüveget kell viselnem, nem azért, hogy a gyászruhámhoz passzoljon, hanem hogy elrejtsem a vörös, duzzadt szemeimet. A temetőben más sírok körül is lézeng néhány ember, hogy lerója kegyeletét a szerettei előtt, és minden sírnál legalább ketten állnak; párok kapaszkodnak egymásba, családok vigasztalják egymást, és még egyházi körmenet is van. Én pedig egyedül vagyok, senki sincs, aki megvigasztaljon, mert a nagymamám temetésére senki más nem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön. Ahogy elment, most szembesülök vele igazán, mennyire magányos is vagyok valójában, és ez a gondolat újabb tőrdöfést mér a már amúgy is összetört szívembe. Kétségbeesetten próbálom elhessegetni az elmúlt napok szívszorító eseményeit a gondolataim közül, és amikor végre sikerül, a nagymamámra összpontosítok. Mosolyog a sírkövére helyezett keretbe foglalt képen, és én is egy mosolyt erőltetek az arcomra, ahogy egy kedves emlék hasít belém. „Aria, édes gyermekem, nem ráncolhatod folyton a homlokod, mert még azelőtt olyan ráncos leszel, mint én, hogy elérnéd a koromat!” – szokta mondani, aztán az ujjaival mosolyt csal az arcomra. A nagymama egy életvidám lélek volt, aki folyton mesélt nekem, leginkább a születésemről, és hogy már az első pillanattól kezdve tudta, ahogy rám nézett, hogy egy gyönyörű és csodálatos gyermek leszek. Mindent megosztottam vele, és a házasságomról is beszélgettem vele, ami elviselhetőbbé tette az egészet. Nem tudom, mit csinálnék a nagymamám nélkül. Újra könnyek gyűlnek a szememben, leveszem a napszemüvegemet, hogy letöröljem őket, mielőtt elkezdenének patakokban folyni. Megígértem magamnak, hogy nem sírok többet; a nagymama nem akarná ezt. Szipogva elkezdem elhelyezni a dolgokat, amiket hoztam neki a sírjához; tulipánokat, amik a kedvenc virágai voltak; őszibarackot, a kedvenc gyümölcsét, és végül egy kis édességet, mert a nagymama hatalmas édesszájú volt, és sosem hallgatott rám, amikor mondtam neki, hogy ez nem tesz jót az egészségének a korában. „Az égben nincsenek édességek, Aria. Illik, hogy annyit egyek, amennyit csak tudok, mielőtt a nagy Ő felhív oda.” – mondta volna, miközben kicsomagol egy újabb cukorkát, és a szájába tömi. Órákig tudott volna beszélni a „nagy Ő”-ről és az „oda föntről”, mintha mindig is készült volna a halála napjára. Már nem tudom tovább visszatartani, sírva fakadok, és letérdelek a sírja elé, ahogy teljesen tudatosul bennem, hogy ő tényleg elment. „Meg kellett volna engednem, hogy megegyél az összes cukorkát a világon. Ott kellett volna lennem veled, amikor meghalsz. Meg kellett volna fognom a kezed, és azt kellett volna mondanom, hogy minden rendben lesz. Én…” – A hangom elcsuklik, a mély megbánás és a könnyek fojtogatnak, és elveszítem a fonalat. Már semmit sem tudok mondani, csak sírok, és úgy zokogok, hogy az egész testem remeg. Magabiztos lépteket hallok közeledni felém, és érzem a jelenlétet mögöttem, amitől a zokogásom elhalkul. A szívem hevesen ver, és remény ébred bennem, ahogy valaki a vállamra teszi a kezét. Megfordulok, arra számítva, hogy Ádámot látom, de a reményem hamar szertefoszlik, amikor meglátom, hogy Ádám nagybátyja, Regis az. – Regis. – mondom, szipogva és gyorsan letörlöm a könnyeimet. – Tessék. – nyújtja felém a zsebkendőjét, a kezembe nyomja, és az ujjaim köré szorítja a tenyeremet, mielőtt még visszautasíthatnám. Alig hallhatóan megköszönöm, mielőtt a könnyeimet törölgetem a zsebkendővel, ami az ő illatát árasztja. – Amint meghallottam, jöttem is, sajnálom a nagymamádat, Aria. – mondja őszinte és kedves hangon. Regis mindig is kedves volt hozzám, még akkor is, amikor még csak titkárnő voltam. Valahányszor meglátogatta az unokaöccsét az irodában, megállt, hogy köszönjön, és egy mosollyal az arcán átnyújtott egy dobozos kávét. Az esküvőnk előtt pár nappal azonban elhagyta az országot, hogy tanuljon, és csak nemrég tért vissza. Most látom őt először a hazatérése óta, és a kedves pillantása megnyugtat, hogy ha itt lett volna velem, lett volna még valaki, aki szurkol nekem, ahogy Ádám nagyapja tette. – Nem kellett volna. – mondom halkan, próbálva eltitkolni, mennyit is jelent nekem valójában, hogy legalább egy ember törődik annyira, hogy itt legyen velem. Regis körülnéz, mintha valamit keresne, majd összevonja a szemöldökét, amikor a tekintetünk újra találkozik. – Egyedül vagy? Hol a francban van Ádám? – kérdezi a hangja kissé keményen. Zavaromban elpirulok. Regis csak most jött vissza, és valószínűleg még semmit sem tud. Én sem akarok beszélni. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, és elkezdem összepakolni a felesleges dolgokat, amiket a nagymamám temetésére vettem. Regis szó nélkül segít nekem, és én hálásan sóhajtok fel, amiért nem faggat tovább. Mielőtt tiltakozhatnék, mindent kivesz a kezemből. – Te vezettél ide? – kérdezi, én pedig megrázom a fejem. Taxival jöttem. – Gyere, az én autómmal megyünk. – mondja, és elindul előttem. Nincs más választásom, követnem kell őt. Épp kiértünk a temetőből, amikor egy autó beparkol a Regis kocsija melletti helyre. Az autó ismerős, és nem tudom eldönteni, kié lehet, míg Ádám ki nem száll belőle. Az első dolog, ami feltűnik, az a királykék öltönye, és érzem, ahogy lassan forrni kezd bennem a harag. Hogy vehette ezt fel? Ez olyan, mintha nyíltan tiszteletlen lenne a nagymamámmal, és nem bírom nézni, ahogy még a halála után is így bánnak vele. Egyértelmű, hogy az irodából jött; nem is csodálkozom, és jobb lett volna, ha egyáltalán nem jön el, mert most már látom, hogy a puszta látványa is felbosszant. Sikerült elkerülnie engem az elmúlt három napban a kórházi eset óta. Három nap telt el azóta, hogy Szófia bejelentette, hogy terhes, és a világom a feje tetejére állt. Nem kellett senki, hogy megmondja, kié a gyerek, és ahogy most felém sétál, nem érzek mást, csak gyűlöletet iránta. – Már vége? A francba, biztosan elvesztettem az időérzékemet. – mondja, mielőtt a nagybátyjához fordulna, és egy erőltetett mosolyt villant fel, amitől émelygek. – Köszönöm, hogy itt voltál vele, bácsi. Regis csak keresztbe teszi a karját, és az unokaöccsére mered. – Meg tudnád magyarázni, hogy miért csak most jössz? – kérdezi Regis, én pedig Ádám felé fordulok, és karba teszem a kezem. – Igen, Ádám. Mondd el, mi volt fontosabb, mint a nagymamám temetésén lenni. – Már tudom a választ, de mégis várom, hogy kimondja, és még több okom legyen gyűlölni őt. – Nagyon szerettem volna itt lenni, Aria, de tudod… – Elhallgat, és beletúr a hajába –, Szófiával kellett lennem. A nevének a hallatán szakad el bennem valami; ugyanaz a nő, aki miatt nem lehettem ott a nagymamám halálos ágyánál. – Tényleg azért jöttél ide, hogy elmondd, hogy egy másik nővel voltál, akivel lefeküdtél, és teherbe ejtetted? – Mi? – Regis kérdezi, a hangjában döbbenettel, ahogy ide-oda néz közöttem és Ádám között. Ádám szokásos kifejezéstelen arca nem változik, mintha nem hatnának rá a szavaim és a fájdalom, amit okozott nekem. – Ne itt csináljuk ezt, Aria. Tudod, hogy nem hagyhatom őt magára. Felháborodottan felnevetek. – Soha nem akadályoztalak meg. Tudod mit? Soha nem kellett volna idejönnöd. Vele kellett volna maradnod, mert most már ő a fontos neked, és én már nem számítok. Ádám összevonja a szemöldökét, közelebb lép, és a magasságával és az izmos testével megpróbál megfélemlíteni. – Mit jelent ez? Te a feleségem vagy. – Exfeleség. – mondom ki a szavakat gondolkodás nélkül. Nem gondoltam végig, de nem is érdekel, mert az egész lényem azt súgja, hogy ez a legjobb nekem. – Válni akarok, Ádám. A szeme elkerekedik, nem tudja elrejteni a szavaim okozta sokkot, és büszke vagyok magamra, hogy végre kiváltottam belőle egy reakciót, ami nem harag vagy közöny. – A válási papírokat és a felmondásomat is hamarosan megkapod. – teszem hozzá, mielőtt magához térhetne a döbbenetből, és nem várom meg a válaszát, ehelyett a hasonlóan megdöbbent Regishez fordulok. – Vigyél haza, Regis.