ARIA SZEMSZÖGÉBŐL Ádám átnyújtja a virágokat az egyik szobalánynak, megkérve, hogy tegye őket vázába, vagy valami hasonlóba. Megköszörüli a torkát, de kínos zavarát képtelen leplezni az anyja, a húga és a személyzet előtt. – Nem neked szántam a virágokat – mondja, a hangja éles, miközben egy pillanatra rám szegezi a tekintetét. Alig érzek valamit, amikor ezt hallom, mert őszintén szólva már nem érdekel. Csak ki akarok innen jutni, és soha többé nem visszatérni ebbe a házba. Nem érdekelnek a holmijaim sem, amiket még össze kell pakolnom. Egyszer s mindenkorra véget akarok vetni ennek a rettenetes életnek. Hallom, ahogy Éva kuncog. Úgy tűnik, Ádám mondani akar valamit, de meggondolja magát, és inkább az anyjához fordul. – Anya, kérlek, add vissza neki a karkötőt. Az asszony felhorkant, és makacsul megrázza a fejét. – Nem engedem, hogy elvigye. Ádám morog, jelezve, hogy kezd elveszíteni a türelmét. – Én még sosem láttam ezt a karkötőt, anya. Ariáé. Kérlek, add vissza neki. Ádám anyja nem engedelmeskedik azonnal, de amikor végül megteszi, bosszúsan oda veti nekem a karkötőt. Én elkapom, miközben ő visszasüllyed a nappaliba, ugyanabba a pozícióba, mint amikor beléptem. Térdre esem a ruháim között, amiket a szobalányok szétdobáltak, és sietve elkezdem újrarendezni őket. Minél előbb el akarok innen tűnni, hogy ne kelljen újra átélnem ezt a megaláztatást. Az, hogy Ádám csak áll ott, és nézi, ahogy feltakarítom az anyja után a szemetet, anélkül, hogy bármelyikük bocsánatot kérne, csak tovább fokozza a szégyenérzetemet. Amikor végre elkészülök, egyenesen Ádám elé állok. Ugyanazt a ruhát viseli, mint a temetőben, és eszembe jut minden ok, amiért életem legjobb döntését hozom. – Ahogy mondtam, vége köztünk. A válási papírokat és a felmondásomat hamarosan megkapod – mondom, figyelmen kívül hagyva, ahogy eltorzul az arca. – Viszlát, Ádám. Megfordulok, mielőtt meghallhatnám a válaszát. Nem akarok többé Ádámra nézni. Elindulok az ajtó felé, és megfogom a kilincset, remélve, hogy ez az utolsó alkalom. Alig lépek ki az ajtón, amikor Ádám erős keze megragadja a karomat, és visszaránt, hogy szembenézhessek vele. Hét évig dolgoztam neki, ebből négyet a titkárnőjeként, és ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, milyen ember is Adam Miller. Általában összeszedett, az arca pedig kifejezéstelen, ami azt sugallja, hogy mindent irányít. De most Ádám nem összeszedett, és nem is ura a helyzetnek. Úgy tűnik, elvesztette a kontrollt, és már nem is érdekli, mit jelentenek ezek a szavak, miközben szorosan fogja a karomat. Próbálok kiszabadulni a szorításából. – Engedj el! – sziszegem, de Ádám csak összeszűkíti a szemét, és a kék írisze mögött ott izzik a harag. – Nem mehetsz csak úgy el, Aria. – Nem mondhatod meg, mit tegyek, Ádám. Legalábbis most már nem. Engedj el! – Van ennek egyáltalán értelme számodra? – üvölti az arcomba, majd elengedi a karomat, és a hajába túr. – Nem zúdíthatsz rám csak úgy ilyen szarságot! – Ez nem hirtelen ötlet, ha mindketten tudtuk, hogy erre fogunk jutni attól a pillanattól kezdve, hogy kimondtuk az esküszavainkat, amiket te már úgyis megszegtél. Mindketten tudjuk, hogy ennek a házasságnak sosem lett volna szabad megtörténnie, szóval hagyd abba a színjátékot, és engedj el! – mondom, szinte füstölgök a dühtől, és megfordulok, hogy újra megpróbáljak elmenni. – Mi lesz a nagypapával? Képes vagy ekkora lépést tenni anélkül, hogy beszélnél az öreggel, aki az egészet elrendezte? Azzal az emberrel, aki mindig is jó volt hozzád. Visszafordulok Ádámhoz, és gyűlölöm, hogy megpróbál bűntudatot ébreszteni bennem. A gondolataim egy pillanatra a nagyapjához vándorolnak, és elképzelem, hogyan fog reagálni, amikor megtudja, hogy válást kezdeményeztem, pedig annyira szeret engem. De nem ingadozom. Nem engedem, hogy ezek a gondolatok közém és a szabadságom közé álljanak. Nem vagyok hajlandó mások boldogságát a sajátom elé helyezni. – Beszélni fogok a nagypapával. Hidd el, nincs miért aggódnod – mondom, és újra megpróbálok elmenni, de Ádám természetesen nem adja fel. – Nem fogom aláírni, Aria. Nem írom alá a kibaszott papírokat! – Mi a fene bajod van? – kiáltom kétségbeesetten. – Miért nem hagysz egyszerűen el? Makacsul rám mered, a szeme ég. – Nem fogom aláírni a papírokat, és a felmondásodat sem fogadom el. A cégnek vannak szabályai, amiket be kell tartanod, és nem mondhatsz fel csak úgy, előzetes értesítés nélkül, különösen, ha rengeteg munka van az irodában, amiért fizetlek! – Gúnyolódom, mert nem hiszem el, hogy ilyen pofátlan. Nem tudok napirendre térni önző gondolkodása és az iránt, hogy egyáltalán nem bánja meg, amit tett. – Van viszonyod Sophiával, igaz? – vágom a fejéhez, mire összevonja a szemöldökét. – Mit akarsz ezzel mondani? – Mindenki imádja Sophiát. Okos, gyönyörű, és elvégzi a munkádat helyetted. És ne felejtsd el, hogy a gyerekedet várja! Hát nem tökéletes? Ádám anyja meglepetten felugrik. Láthatóan most hallja először, hogy unokája születik. – Ádám, igaz, amit mond? Gyereked lesz? – kérdezi Éva izgatottan. Ádám arca semmit sem árul el, és még az anyjára vagy a húgára sem pillant. Továbbra is engem néz. – Aria, ami Sophiával történt, az nem volt szándékos, egyszerűen… – Ne merj kifogásokat keresni a számára! Kit érdekel, mit gondol? Te mindig is Sophiát érdemelted. Ő az egyetlen nő, aki méltó arra, hogy a menyem legyen – vág közbe Ádám anyja, és olyan csúnyán néz rám, ami már meg sem lep. Megvonom a vállam Ádám felé, jelezve, hogy igazam van. Mindenki Sophiát akarja, ő is beleértve, de ezt még beismerni sem képes. Továbbra is figyelmen kívül hagyja az anyját. – Aria, baleset volt – ismétli meg, én pedig bólintok, mintha egyetértenék vele. – Három évvel ezelőtt nem így gondoltad. Nem azt mondtad, hogy véletlenül feküdtél le velem, hanem azt, hogy még le is kábítottalak. Mi változott, Ádám? Mert én most csak egy kibaszott képmutatót és egy gyávát látok, aki inkább másokat hibáztat a saját hibáiért. Amikor ezúttal hátat fordítok neki, nem állok meg. Nem nézek vissza. – Aria! Aria, gyere vissza, amíg még kedves vagyok! Aria, az Isten szerelmére, ha kilépsz azon az ajtón, soha többé nem fogadlak vissza, még akkor sem, ha térdre ereszkedsz! Szükséged van rám, Aria. Nem tudsz megélni nélkülem! Ádám utánam kiabál, de nem állok meg, mert arrogáns szavai csak még jobban felerősítik a vágyam, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Kizárom a többi szavát, kinyitom az ajtót, és üdvözlöm a békémet és a szabadságomat. Soha többé nem térek vissza ebbe a szomorú valóságba.