ARIA SZEMSZÖGÉBŐL Hálás vagyok Regisnek, amiért nem faggat, míg hazavisz. Felajánlja, hogy behajt a birtokra, de visszautasítom, és csak akkor sóhajtok fel, amikor már elhajtott, és besétálok a házba. A ház nyüzsög a szobalányoktól, akik azonnal körém sereglenek, amint meghallják a nyíló ajtót, de felemelem a kezem, hogy távol tartsam őket. Már nem én vagyok a ház úrnője. Szótlanul elhaladok mellettük a szobám felé. Adam és én csak akkor osztozunk a szobán, amikor a testi vágyait akarja kielégíteni. Akkor bemászik az ágyamba, és csókokkal borítja a testemet, míg végül engedek neki. Ilyenkor érzem csak, hogy kívánatos vagyok a számára. Ahogy belépek a szobába, igyekszem nem meredni az ágyra a kelleténél tovább, mert félek, hogy az emlékképek, ahogy összegabalyodunk a lepedők között, és ő mélyen bennem van, megtörik az elhatározásomat. Márpedig most csak egyetlen elhatározásom van: örökre elhagyni Adamet. Amíg ez az elhatározás ilyen erős, azonnal csomagolni kezdek, anélkül, hogy egy pillanatra is belegondolnék, hova fogok menni. Nem bírom tovább egy napig sem ugyanazon tető alatt Adammel, tudva, milyen mély sebet ejtett a hűtlensége. Csak a legfontosabb dolgaimat pakolom össze, azzal nyugtatva magam, hogy a többiért majd visszajövök, ha már kimondták a válást. Még a csomagolás felénél sem tartok, amikor meghallom azt az ismerős hangot, ami mindig képes megbénítani, és már most érzem a rémület dermesztő markolását, ami azonnali pakolásra késztet. Adam anyja, Elodie és a húga, Éva jöttek el. Élesen kifújom a levegőt, igyekszem uralkodni a légzésemen, és távol tartani a szörnyű emlékeiket a tudatomtól. Néhány mély lélegzetvétel után végre összeszedem magam, és folytatom a csomagolást. Amikor végre befejezem, kivonszolom a nehéz bőröndöt a szobából, és bemegyek a nappaliba, ahol Elodie és Éva az egyik kanapén ülnek, lábukat egymásra vetve, mintha az övék lenne az egész hely. Elodie arcán ott a jellegzetes, savanyú kifejezés, ami még akkor sem enyhül, amikor meghajlok, hogy üdvözöljem. – Miért vagy itt? – kérdezi Elodie felállva. Zavart vagyok a kérdésétől, és amikor nem tudok válaszolni, gúnyosan felhorkant, arca a bosszúság csúf grimaszába torzul. – Már majdnem elfelejtettem, milyen buta vagy – mondja Elodie ismét. Buta. A kedvenc szava, amit kedvére vág a fejemhez, és persze most sem esik kevésbé rosszul. Sőt, most még fájdalmasabb, amikor rájövök, hogy Adam közönyössége mellett az anyja gyűlöletét és teljes tiszteletlenségét is el kellett viselnem, és mindvégig csak hallgattam, vagy bocsánatot kértem, pedig sosem érdemelte meg. – Miért nem az irodában vagy, hm? – vicsorogja, majd folytatja: – A fiam éjjel-nappal robotol, csak azért, hogy pénzt keressen egy olyan nőnek, mint te, aki élősködhet rajta. Cserébe csak annyit kér, hogy végezd a titkárnői munkádat, de még azt sem vagy képes megtenni? Azt hiszed, jogod van a pénzéhez, csak mert a felesége vagy? A szavai úgy hatnak, mint a mellkasomra mért kemény ütések, minden egyes szó, ami a mondatait alkotja, fájdalmasan érint, és áthatol rajtam. Érzem, hogy valami fortyog bennem. Mindig is ott volt, de eddig sikerült kordában tartanom. És hogy tetézze a bajt, Éva, Adam sznob húga is beszáll: – Egy szélhámos, aki becsapta a szegény, ártatlan bátyámat, és csodálkozom, hogy miért nem az irodában van! Micsoda lusta dög! Nem is értem, hogy fogadhatott be a nagypapa egy ilyen nincstelen ribancot az elit családunkba! – A nagymamám temetésén kellett lennem – válaszolom egyszerűen, remélve, hogy a homlokráncolása enyhül, de ettől még jobban elmélyül, és még egy gúnyos felhorkanással is megtoldja. Elodie és Éva nem tudták, hogy meghalt a nagymamám? – Tényleg meghalt? Vagy csak színjáték?! – meri megkérdezni Éva, mire én dühösen nézek rá. Elodie folytatja: – Persze, ez a kifogásod arra, hogy lusta aranyásó vagy. Mondd csak, a nagymamád tanított meg arra, hogy mások pénzére vadássz, ahelyett, hogy a sajátodért dolgoznál? Ekkor az a valami, ami Adam anyjának a megjelenése óta fortyogott bennem, a tetőfokára hág. A harag. Vörös, tiszta és égető, és teljesen átveszi az irányítást felettem, annyira, hogy már nem is érdekel semmi más, csak az, hogy megvédjem a nagymamám emlékét. – Ne beszélj így a nagymamámról! – kiáltom, mire Elodie meglepetten összerezzen a kitörésemtől. – Te kiabáltál velem? – kérdezi, és egy lépést tesz felém, de én nem hátrálok, hanem a szemébe nézek. Éva odalép hozzám, és rávágja: – Te kiabáltál anyámmal?!!! Éva mindig is megpróbált megalázni engem, minden lehetséges alkalommal. Megragadja a karomat, és szorosan megszorítja, mire fájdalmasan felszisszenek. Elodie mosolyog, és ahogy az lenni szokott, remekül szórakozik. A másik kezemmel ellököm Évát, aki a kanapéra zuhan. Elképedve néz, mert eddig mindig hagytam, hogy terrorizáljanak, de ezúttal visszavágok. – Elfelejtetted a helyedet? Te nem vagy más, mint egy... – Aranyásó, aki a pénzéért ment hozzá a fiadhoz, igen, értem! – csattanok fel, mert már elegem van abból, hogy folyton ezzel a jelzővel illetnek. – De emiatt már nem kell aggódnod, mert beadom a válást. Elhagyom a fiadat, nyugodtan lenyelhetitek az összes pénzét, engem nem érdekel. Megfordulok, hogy elmenjek, és dühösen vonszolom magam után a nehéz bőröndöt, de ekkor Elodie rácsapja a kezét a bőröndre, hogy megállítson. Szórakozottan nézi a bőröndöt. – Tényleg elmész! – Elodie nem is tudja leplezni a hangjában rejlő örömöt. – Igen, úgyhogy kérlek, engedj el. – Nem olyan gyorsan! – rázza a fejét. – Nem mehetsz el csak úgy. – Aztán int a két szobalánynak, akik eddig csak álltak, és figyelték az egész jelenetet. – Keressétek át! – parancsolja, amikor azok közelebb lépnek. A lányok tétováznak, mire Elodie dühösen néz rájuk. – Nem hallottátok? Már nem ő a ház úrnője. Keressétek át azonnal! Túl sokkolt vagyok ahhoz, hogy reagáljak, amikor a szobalányok végre elkapják a bőröndömet. Éva megpróbál visszatartani, nehogy visszaszerezzem a táskámat. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezem remegő hangon. – Nem engedhetlek csak úgy elmenni. Ki tudja, milyen értékeket loptál el a fiamtól abban a koszos táskádban. A szavaira többször is kinyílik és becsukódik a szám, mert nem találok egyetlen szót sem, amit mondhatnék. Csak nézem, ahogy a dolgaim a földre hullanak a durva motozás során. A megaláztatás könnyei égetnek a szememben. Nem küzdök tovább Éva szorításával, aki diadalmasan bámul rám. – Mi ez? Add ide! – szólal meg Adam anyja, amikor az egyik szobalány megtalál egy arany karkötőt, amit a bőröndömbe rejtettem. A nagymamám karkötője, az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle. – Ne! – előrerohanok, hogy megakadályozzam, hogy átadja, de már késő. Adam anyja már a kezében tartja, és vizsgálgatja a karkötőt. – Hú, anya, végre találtál valamit, amit ellopott Adamtől! – kiáltja Éva lelkesen. Ezek után a szavak után megragad, és a márványpadlóra lök. Beütöm az orromat, és amikor megérintem, vérzik. Gyorsan megtörlöm, és felpattanok. – Tudtam! Elloptál valamit. A fiam vette neked? Mi jogod van azt hinned, hogy a válás után elvihetsz valamit, amit ő vett neked? – csattan fel Elodie. – Nem a fiadé! Az enyém, és hálás lennék, ha visszaadná – mondom. Erre ő épp az ellenkezőjét teszi, és továbbra is azzal vádol, hogy tolvaj vagyok, mígnem kinyílik az ajtó, és Adam belép. Nem érzek megkönnyebbülést a jelenlétében, ahogy az korábban szoktam, amikor az anyja így viselkedett velem, hanem csak gyűlöletet érzek iránta. Legszívesebben a képébe ordítanám, mennyire utálom. Az arca zavartan torzul, amikor meglátja a helyzetet. – Mi folyik itt? – kérdezi, és beljebb sétál a házba, miközben az anyjára és rám néz. – Hála istennek, hogy megjöttél, fiam. Ez a pióca épp el akart menni valamivel, ami egyértelműen nem az övé – válaszolja az anyja. – És megütött!!! – teszi hozzá Éva szinte sírva, és panaszkodik Adamnek. Adam most túlságosan le van döbbenve ahhoz, hogy megkérdezze, miért ütöttem meg a drága húgát. Azt hittem, mint a múltban, most is bocsánatkérésre fog kényszeríteni, de ezúttal nem tesz semmit. Vajon miért? Valamiért könnyezni kezd a szemem, és nem értem, Adam megjelenése miért váltotta ki ezt, de a könnyeim között is mosolygok. – Adam, megmondanád az anyádnak, hogy soha nem kaptam tőled ajándékot? Adam megtorpan, és egy pillanatra mintha elnémulna, miközben a kezeit bámulja. Én is lenézek a kezeire, és végre megértem, miért csíp a szemem a könnytől, és miért szipogok, miközben egy tüsszentésre készülök, ami megrázza az egész testemet. Liliomok. Allergiás vagyok rájuk. Annak ellenére, hogy könnyek folynak le az arcomon, nevetni kezdek. Hangosan nevetek, figyelmen kívül hagyva a jelenlévők égető tekintetét, akik valószínűleg azt hiszik, megőrültem. A nevetések között tüsszögök, mégsem hagyom abba a nevetést, miközben Adam anyjához fordulok. – Három éve vagyok a fiad felesége, és még azt sem tudja, hogy allergiás vagyok a liliomra, mégis azt hiszi, hogy képes lenne karkötőt venni nekem? Megrázom a fejem a szomorú valóságomtól.