ÁDÁM SZEMSZÖGÉBŐL Válni akarok. Ezek a szavak szüntelenül cikáznak a fejemben. Azok után a sok szarság után, amit életemben hallottam – és higgyétek el, vezérigazgatóként rengeteg hülyeséget hallok –, az, hogy Aria a semmiből válást követel, mind közül a legrosszabb. Az az ember vagyok, aki büszke az erejére és arra, hogy képes kezelni a helyzeteket, bármilyen váratlanok is. Ez velejárója a munkámnak, mégis, valamiért egyetlen szót sem tudok kinyögni, és meg sem tudok mozdulni, míg be nem száll az autóba a nagybátyámmal. Mire észhez térek, már rég elment, engem pedig magamra hagyott, hogy megfulladjak az általa keltett sokk hullámaiban. Megdöbbent a szemtelensége; ahogy a szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat a fejemhez vágta. Aria jéghideg, mogyoróbarna szemei teljesen meghazudtolták azt a szelíd és félénk természetet, amiért eddig ismertem. De legalább ennyire megdöbbentem magamon is, amiért egyáltalán hatással volt rám, mikor egy szempillám sem kellett volna rezdülnie, hiszen sosem akartam feleségül venni. Az Ariával töltött három év olyan volt, mintha egy rabságban sínylődnék, amit az ő ármánykodása és a nagyapám zsarnoki természete teremtett. Sosem törődtem Ariával, mégis, a válás gondolata teljesen lebénított, képtelen voltam tisztán gondolkodni, míg ki nem nyílt az autóm ajtaja, emlékeztetve, hogy még mindig a temető előtt állok. A személyi asszisztensem kiszáll a kocsiból, és megszólal: – Uram, a Taylor Enterprises-zel megbeszélt találkozója harminc perc múlva esedékes. Több mint egy óra autóútra van innen, indulnunk kellene, ha… – Mégsem – vágom rá, miközben a kocsi felé indulok, képtelen bármit is felfogni, még egy olyan találkozót sem, aminek a kimenetele dollármilliókat hozhatna. Az asszisztensem sietve követ, láthatóan zavartan. – De uram, ez nem az egyetlen találkozója mára. Ott van még… – Elkezdi sorolni a teendőimet, miközben végre beülök az autóba. – Törölj mindent! – mondom, miközben belesüppedek a bőrülésbe, és meglazítom a nyakkendőmet, mert úgy érzem, lassan kezdem elveszíteni a lélegzetemet. – Szállj be, és kapcsold be a kurva klímát! – parancsolom rá, képtelen elnyomni a dühömet és az ingerültségemet, ami hallható a hangomon. Végre észreveszi a belőlem áradó negatív energiákat, ezért motyog valamit, mielőtt a vezetőülésbe pattan, és kihajt a temető parkolójából. Kiérünk az autópályára, és a klíma ontja magából a hideg levegőt, de én mégis azt érzem, hogy belülről izzom, és az sem segít, hogy kigomboltam a felső gombokat az ingemen. Csak Aria és az átkozott válás jár a fejemben. A sokk elmúlt, most már csak a düh emészt, ami a dühtől már csak egy hajszál választ el. Ki a francnak képzeli magát? Milyen alapon gondolja, hogy ő dönthet a válásról? Ha valakinek, akkor nekem kéne kezdeményeznem. Én vagyok az, aki akarata ellenére vette feleségül. Ő volt az, aki annyira ellenállhatatlannak talált, hogy még be is drogozott, csak hogy az enyém lehessen. Ha valaki megérdemli, hogy a fejéhez vágják a válási papírokat, az én vagyok, de ez a gondolat sosem jutott eszembe. Jó titkárnő, kötelességtudó, hatékony, és mindig a rendelkezésemre áll. Jó feleség is, sosem áll az utamba, és sosem vágyik a figyelmemre. Aria elfogad mindent, amit adok neki; a kevés időt, a rendszertelen szexet és a szűkszavú kommunikációt, mindent, amit megfelelőnek tartottam a kapcsolatunkhoz. Ez a hirtelen váltás arra késztet, hogy törjem a fejem, és mindenféle forgatókönyvet végiggondoljak, hogy mi mehetett félre. Egy gondolat átfut az agyamon, és a dühöm olyan mértékben fokozódik, amit képtelen vagyok felfogni. – Nézd meg, hogy találkozgat-e Aria valakivel mostanában. Főleg férfiakkal – mondom. Az asszisztensem a visszapillantó tükörből néz rám. A tekintete nem tudja leplezni a meglepettségét, amiért arra kérem, hogy nézzen utána a feleségemnek, és annak, hogy más férfiakkal is találkozhat. Nem zárhatok ki semmit, és ha Aria tényleg megcsal, akkor Istenre esküszöm… A telefonom megrezzen mellettem a bőrülésen. Sophia neve villan fel az üzenetküldőben. Azt kérdezi, mikor érek rá legközelebb, hogy elmenjek vele az orvoshoz. Sophia üzenetének láttán a dühöm alábbhagy, de egy sokkal nyugtalanítóbb érzés kerít hatalmába. Átgondoltam az összes okot, amiért a csendes feleségem hirtelen válást akar, de az meg sem fordult a fejemben, hogy az lehet az oka, hogy teherbe ejtettem azt a nőt, akit valaha szerettem. Eszembe jut az a két hónappal ezelőtti nap, amikor ismét hagyom, hogy az alkohol a legrosszabb döntések meghozatalához vezessen. Csak fel kellett volna vennem Sophiát a reptéren, elvinnem a szállodájába, és hazajönnöm. Ehelyett elfogadtam a meghívását, hogy igyak meg vele valamit a szobájában; a régi szép idők emlékére, ahogy mondta. Aznap este többről volt szó, mint egy italról, és ennek az lett az eredménye, hogy Sophia a szíve alatt hordja a gyerekemet. Nem mondhatom, hogy hiba volt, de legbelül tudom, hogy nem lett volna szabad megtörténnie. Nem lett volna szabad engednem, hogy elcsábítson a gondolat, hogy milyen lehet újra Sophiában lenni három év után. A gyereket akarom. Ő az én gyerekem, és nem akarom elveszíteni, de ennek ára van, amiről nem gondoltam volna, hogy problémát okozhat, ez pedig az Aria-val való válás. Nem hagyhatom, hogy Aria elváljon tőlem. Szükségem van rá. Az irodában és az otthonomban is. Hét éve a titkárnőm, és senki sem tudja úgy végezni a munkáját, mint ő. Megfizetem rendesen, és gondoskodom róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt, mint a feleségem. Egyáltalán, hogyan tervezi túlélni nélkülem? Azt hiszi, hogy azzal, hogy válást követel, magasabb szintre emelte magát, mint én? Milyen játékot játszik velem? Hah! A nők azt hiszik, hogy megélhetnek egy férfi és a támogatása nélkül. Miközben ezeken gondolkodom, azon is agyalok, hogyan orvosolhatnám a helyzetet. Tennem kell valamit, hogy visszahódítsam. – Mit szeretnek a nők? – kérdezem az asszisztensemtől. Először tétovázik, meglepődik a hirtelen kérdésen, majd megköszörüli a torkát, és válaszol: – Öhm, azt hiszem, a dizájner táskákat és a virágokat. Már a telefonomon böngészek egy webshopot, és addig kattintgatok minden drága táskára, ami megtetszik, míg össze nem rendelek egy akkora adagot, ami egy egész évre elég lenne neki. Aztán hazafelé megállunk a virágboltban. Kiderül, hogy több mint százezer virág van, és azt sem tudom eldönteni, melyiket vegyem meg Ariának, mert úgy tűnik, a nőknek még a virágokhoz hasonló triviális dolgokból is megvan a kedvencük. Végül a liliomokat választom, mert az eladó szerint a legtöbb nőnek ez a kedvence. Ezután indulok haza, egyetlen gondolattal a fejemben: Nem hagyom, hogy Aria elváljon tőlem.