– Lia… – nyeli le a szót nehezen, miközben máshová néz, csak az arcomba nem. Érzem a hangjában a szigorú figyelmeztetést, de nem törődöm vele. – Mi… mit csinálsz? – Hát mit csinálok, hm? – dörmögöm, miközben sikeresen lecsatolom a nyakkendőjét, majd szempilláimat rebegtetve végighúzom a selymet a melleim között, végre, végre odavonva a tekintetét. Érzem, ahogy árad belőle a hő, az arca rángatózik, amikor kicsit homorítok. – Csak szórakozom, apuci – suttogom csábítóan, eldobva a nyakkendőt, és tenyeremet laposan végighúzom illatos, vasalt öltönyén. – Olyan sokat dolgozol. Néha ki kell engedni a gőzt. Jót tesz az egészségednek… kevésbé leszel morcos. Égre mondom, nem hazudok. Egyáltalán nem. Tristan a hét hat napján halálra dolgozza magát. A hetedik napot, a vasárnapot Eric-kel tölti – de csak pár órát. Utána bezárkózik a saját irodájába a nap hátralévő részére, Eric-nek pedig nincs más választása, mint áthívni engem pizsamapartira. Tényleg aggódom a stresszszintje miatt. Aggódom, hogy amikor végre készen áll majd arra, hogy hátradőljön és szórakozzon, már késő lesz. Ez nem kifogás arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, ígérem. Mindig is állandó pont volt az életemben, mióta beköltözött a szomszédba. A fia a legjobb barátom – hálás vagyok érte, és jobban törődöm mindkettőjükkel, mint a saját apámmal. Az egyetlen, igazi családomnak tekintem őket. – Nem vagyok morcos, Lia. És jól vagyok. Tényleg – fújja ki a levegőt, az álla még mindig összeszorul. – Nem kéne ilyen közel állnod hozzám… – tekintete a mellkasán lévő kezemre esik. – És a kezeid… nem kéne… – Egy nyögéssel szakad félbe, amikor kigombolom az első gombot, és a csupasz, izmos mellkasa láttán hő gyűlik össze a lábaim között. – Hoppá – mondom ártatlanul pislogva. – Fogadjunk, hogy megkönnyebbültél. Hogy bírsz ebben az ingben levegőt venni? Olyan szűk. Túl szűk. Túl… tökéletes, pedig biztos vagyok benne, hogy egy pólóban kétszer dögösebb lennél. – Azonnal hagyd abba. Miért hordasz mindig ilyen kihívó ruhákat? Nincs egy szoknyád, ami eltakarja a feszes, kis tini seggedet? Még gyerek vagy, Lia. – A kérdés sietve jön ki. Elfordul, becsukja a szemét, és megrázza a fejét. – Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam. Nem kellett volna ezt kérdeznem. Nem tartozik rám, hogy mit viselsz. Alig tudok tisztán gondolkodni. Ez… ez több, mint amire valaha is számítottam. – Úristen. Te… észreveszed. Tényleg észreveszed, hogy mit viselek. – Örömöm leírhatatlan, legszívesebben sikítanék. – Ahogy néha viselkedsz… – – Nem is kéne erről beszélgetnünk. Ez kibaszottul helytelen – gombolja vissza az ingét, és keresztbe fonja hatalmas karjait a mellkasán. – Most menj vissza Eric-hez. Itt semmi sem történt. Nem beszéltünk erről. Érted? Tudva, hogy ilyen jó lehetőségem egy jó darabig nem lesz, szembeszállok a szavaival, kinyújtom a nyelvem, és felugrom a pultra, hátrafelé húzva a seggemet, izgatott vagyok, leírhatatlanul, amikor Tristan szeme követi a pattogó melleim mozgását, a torka pedig furcsa ritmusban mozog, miközben kicsit szétnyitom a lábaimat. Csak egy kicsit. Csak egy kis ingerlés. Épp annyira, hogy legalább elcsíphessen egy pillantást a fehér csipkés tangámra. – Eric valószínűleg el van merülve a videojátékokban, és nem kell, hogy zavarjam. Ráadásul itt sokkal jobban szórakozom veled. – Hátrahajolok a kezeimen, és elkezdem jobbra-balra mozgatni a jobb térdemet, elrejtve előle a bugyimat, megmutatva, elrejtve. – Nyugi, nagypapa. Lazíts az idegeiden. Szórakozz velem. – Nem. Ez… ez őrület. Mindketten lefelé nézünk egyszerre, a kidudorodó ágyékára, majd visszanézünk egymásra. Győzedelmesen elmosolyodom. Olyan szörnyű hazug. – Ez nem… ez nem jelenti azt… kurva… – végighúzza a tenyerét az arcán, és erőtlenül összetolja a lábaimat, az érintése felrobbantja az áramköreimet, elektromosságot lőve a testembe. – Sherry halála óta nem voltam nővel. Évtizedek teltek el, és nem ítélhetsz el. Mármint, ez egy normális reakció, hogy könnyen… – Próbára teszlek? Kísértlek, igazam van? – Előrehajolok, megragadom az inge hajtókáit, és közelebb húzom, hiába vonakodik. Hiába bámul rám azzal a tehetetlen, szexi tekintettel. Hiába hagyja el a nevem a torkát mély morgásként. Figyelmeztetés. A szám a kemény ajkaira simul, a szemem csukva van. Belélegzem, kifújom, belélegzem. Olyan tökéletes érzés. – Akarsz engem, ugye? Nem is kell mondanod. Érzem. Érzem, ahogy a farkad fáj utánam. Ne kínozd magad, nagypapa. Megrázza a fejét, de az ajkai visszatérnek az enyémhez, nem csókolnak meg rendesen, de azért táplálják a reményemet. – A fiam legjobb barátja vagy, Lia. Kevesebb, mint a fele az én koromnak. A legtöbb estén az apáddal futok. Kurva, gyakorlatilag olyan vagyok neked, mint egy apa. – Túl gyorsan összenyomja a térdeimet, hagyva, hogy az ujjai végighúzódjanak az érzékeny belső felükön. Kicsit feljebb, a combomig. Egy lélegzetelállító átokkal hirtelen megfordul, kivesz egy zsebkendőt a mellzsebéből, és megtörli vele a homlokát. – Nem tudom, mi ez. Nem tudom, mit akarsz csinálni, de ennek most vége, kislány. A korodbeli emberekhez menj. Nem bánom, ha Eric-kel jársz. Bosszúsnak kéne lennem. Csalódottnak kéne lennem, de a szavai csak még elszántabbá tesznek. Makacsabbá tesznek. Kitárult. Elismerte, hogy észrevesz engem. Észreveszi a testemet. Hagyja, hogy az ajkaink összeérjenek. Megsimogatta a combomat. Talán tovább is mentünk volna, ha abba tudná hagyni, hogy visszafogja magát. Szinte remegek a boldogságtól ettől a fejleménytől. Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar reagál, hamarabb is erőltethettem volna. Ha az elejétől fogva ilyen bátor lettem volna, sokkal hamarabb megtörhettem volna. A férfi, akiért égek, akit olyan hevesen szeretek, izgatott. Vonzódom hozzá. De ugyanakkor egy döbbenetes, tizenöt méter magas falat emelt közénk. Én pedig több mint boldogan megmászom most. Hogy megmutassam neki, hogy több vagyok, mint az a kis, buja lány, akinek gondol. Hogy megmutassam neki, mennyire szeretem őt. Mennyire hajlandó vagyok odaadni magam.