Sabrina szemszögéből: – Már megint te? – sóhajtott a nő, láthatóan bosszankodva. Megdörzsölte a halántékát. – Csak engedjenek el, kérem – fájt a karom, ahogy az őrök tartották. A lábam már rég feladta, ernyedten lógtam, teljesen a karjaimra támaszkodva. Újra elkaptak, miközben próbáltam elszökni. És újra meg újra. Frusztrációból és elszántságból, mert nem akarom, hogy a krónika megöljön, mint egy kutyát, inkább úgy döntöttem, megölöm magam, mert úgysem volt semmiért élnem. De még békében sem tudtam megölni magam itt. Valaki mindig figyel, mindig kész jelenteni. Nem hagynak élni, de meghalni sem. – Mit tegyünk vele, úrnőm? – kérdezte az egyik őr. A nő gondolkodóan megkoppintotta az állát. Jeges szemei rám meredtek, mélyükben elégedetlenség kavargott. A szemében nem voltam több, mint egy kártevő. Egy kártevő, akit nem hagy meghalni. – Hagyjátok rám – mondta végül. Hátra pillantott a mögöttem álló őrökre. – Jól végeztétek a dolgotokat, hogy idehoztátok. Most elmehettek. Figyelmeztetés nélkül elengedték a karomat. Leestem, a föld felsértette a térdem. Fájdalmasan felszisszentem, a vérző térdemet fogva. Hallottam az őrök távolodó lépteit, és csak én maradtam ezzel a nővel. – Mi a neved? – kérdezte. – Sabrina – válaszoltam. – Most velem jössz, Sabrina – mondta, és megfordult, hogy elinduljon. Amikor nem követtem, megfordult és rám nézett. – Mire vársz? – Nem fogok… – kezdtem mondani, de a szavamat egy hangos pofon szakította félbe. Az erejétől a fejem oldalra fordult. Megfogtam a fájó arcomat, a szemem tágra nyílt a döbbenettől. Felemeltem a fejem, és ránéztem, mire ő újra megpofozott. – Jóságos ég – fújtatott. – Milyen elviselhetetlen vagy. Biztosan elkényeztetett kölyök voltál gyerekkorodban, mi? A szemem könnybe lábadt az arcomban érzett éles, szúró fájdalomtól. Elkényeztetett kölyök, mi? Fogalma sem volt. Csak békében akarok meghalni, ez túl sok kérés?! – Ha tudni akarja, kibaszott királynő voltam – vágtam oda, de figyelmen kívül hagyott. – Gyere velem, most – sziszegte. Elpislogtam a könnyeimet, és mögé sétáltam. Minden egyes fordulónál megmutatják, mennyire tehetetlen vagyok itt. Tehetetlen és haszontalan. Mit tehetek? Kim van nekem? Semmi. Abszolút semmi. A nő egy fürdőszobába vitt. Három szobalány volt ott. Parancsot adott nekik, hogy tisztítsanak meg. A szívem a mélybe süllyedt. Ez az, mi? Végre végleg átléptem a határt. A szobalányok sajnálkozó szemmel néztek rám, miközben tetőtől talpig sikálták a testem. Megtöröltek, és annyi illatos olajat és krémet kentek a hajamra és a bőrömre, hogy szinte ragyogtam a meleg fénytől. Beletuszkoltak egy ruhába, amitől elájultam volna, mert milyen szép, ha nem éppen most küldenek meghalni. Miután végeztek, egy teljes alakos tükröt húztak elém. Nem ismertem fel a nőt, aki előttem állt. Bár mindent megtettek, hogy kényeztessenek, még mindig kimerültnek tűntem. Az alváshiány meglátszott a sápadt arcomon, amit semmilyen pirosító nem tudott elfedni. A szemem beesett a gödrükbe, a fényük semmivé halványult. Szörnyen soványnak is tűntem, a vállam és a kulcscsontom kiállt. Úgy néztem ki, mint egy félig halott lány, akit hercegnői ruhába kényszerítettek. Könnyek gyűltek a szemembe. Könnyek, amiket olyan erősen töröltem le, hogy fájt a szemem. – Most ne sírj – nyögte a nő, gúny csepegett a hangjából. – Megvolt a lehetőséged, hogy jól viselkedj, és eldobtad. Nem ezért sírtam, de ezt nem kellett tudnia. – Gyere, nem szabad késnünk – mondta élesen. Úgy követtem, mint egy bárányt a vágóhídra. Végigsétáltunk a termeken, és világos volt, hogy feláldoznak. Sajnálattal néztek rám, néhányan ámulattal, néhányan megkönnyebbüléssel. Túl erős volt a vágy, hogy lehajtsam a fejem és elhúzódjak a tekintetük elől. Ehelyett felemeltem a fejem. Én Sabrina Knowles vagyok. És én egy Luna vagyok. Nem szabad meghátrálnom előttük. Semmi okból. A nő tovább sétált, anélkül, hogy lassított volna. Ahogy sétáltunk, észrevettem, hogy a kinti ablakokon keresztül egyre sötétebb van. Minél mélyebbre jutottunk a falkaházba, annál kevesebb ablakot láttam, mígnem egy ponton már egyáltalán nem láttam ablakokat, csak a külvilágot ábrázoló festmények lógtak a lehetetlenül magas falakon. – Hol vagyunk… – Csendet – szólt rá. – Halkítsd le a hangod. Éreztem, hogy hideg fut át a testemen. Ez a része a falkaháznak másnak tűnt, nagyon másnak, mint ahogy megszoktam. A termek magasabbak, díszesebbek voltak, mintha egy alfának lennének méretezve. Biztosan a falkaház szárnyában vagyunk. A szívem háborús dobolásba kezdett a mellkasomban. Őrök is voltak itt, és itt-ott szobalányok. De a pillantások, amiket kaptam, mások voltak. Mosolyogtak rám. És istenem, ez megrémített. Eljutottunk egy toronymagas dupla ajtóhoz. Fekete fa, matt felületébe démonok és farkasok faragva. Hideg futott végig a gerincemen, ahogy a hátborzongató faragványokat bámultam. Valami nem stimmelt. Úgy éreztem, mintha a fában lévő faragványok élnének, engem bámulnának, gúnyolnának. Két őr állt az ajtó előtt mindkét oldalon. Olyan mozdulatlanul álltak, hogy szobornak lehetett őket nézni. Amikor közelebb értünk, mélyen meghajoltak. – Nifra úrnő – mondták, hangjuk komor volt. Észrevettem, hogy milyen sápadtak, mintha napok óta nem látták volna a napot. Sőt, még hónapok óta sem. – Őfelsége bent van? – kérdezte. Rájöttem, hogy most tudtam meg a nevét. – Igen, úrnőm – mondták egyszerre. – Kiváló – mondta Nifra úrnő. Az ajtók kinyíltak, és ő belépett. Én is követtem, az ajtók becsapódtak mögöttem, jelezve a halálos kívánságom utolsó aláírását. Egy trónterem tárult fel. Toronymagas mennyezetek, nagy ólomüveg ablakok, amikről gyorsan rájöttem, hogy festmények, hatalmas csillárok lógtak a mennyezetről. Nifra úrnő a terem végében lévő fényűző trónhoz sétált, léptei könnyedek és visszhangzóak voltak. Maga a trón csoda volt. Holdkőből faragva, saját fénytől ragyogott. A trónon egy férfi sziluettje ült. Körbenéztem, észrevettem a falak közelében álló nőket, mozdulatlanul, éles szemekkel követve engem. – Felség – köszöntötte Nifra úrnő. Térdre ereszkedett és meghajolt, a feje érintette a márványpadlót. Utánoztam a mozdulatát, a szívem dörgött a mellkasomban. – Kelj fel, úrnőm – dörgő hang szólalt meg. Libabőr futott végig a bőrömön, és szorosan becsuktam a szemem. Ez a hang. A hatalom, ami áradt belőle, bárkit térdre kényszeríthetett volna előtte. – Köszönöm, felség – mondta Nifra úrnő. Hallottam a ruhája suhogását, ahogy felállt. – És te, lány – húzta el. Felálltam, összekulcsolva a kezem, hogy ne remegjenek. – Mi a neved? – Én… – mondtam, és nyeltem egyet, a szavak nem akartak kijönni. – Nézz rám, amikor beszélek hozzád. Összeszorítottam a számat, a hangja nem emelkedett fel, de keményen hangzott. Ó, nagyszerű, már utál is. Felemeltem a fejem, és találkoztam a tekintetével. A szívem megállt. Hatalmas volt. Nagyobb, mint maga az élet. Még ülve is tekintélyt parancsoló volt. Az arca mosolytalan volt, az arcának szögei és síkjai élesre voltak vágva. A szemei véres vörös és arany keveréke voltak, ami egyszerre volt érdekes és egyenesen félelmetes. Hosszú ébenfekete haja leomlott a testén át a trónig, dús és tűegyenes. Egy hosszú sebhely húzódott a bal szemöldökétől a felső ajka csúcsáig. Soha nem láttam még ilyen arcú férfit, ilyen jóképűt, mégis ilyen félelmeteset. Úgy nézett ki, mint egy férfi, aki még dobogó szívvel eszi a szüzek szívét. – Sajnálom! – kiáltottam, és térdre estem. – Kérem, ne öljön meg! Nem akarok így meghalni! Könyörgöm! – Érdekes – tűnődött, bizonyos simasággal a hangjában. Lehajtottam a fejem, a tenyerem a földön lapult. – Kérem, felség. Könyörgöm. – Mi a neved? – kérdezte újra, éle van a hangjának. – S-Sabrina! – Sabrina kicsoda? Felnéztem rá, könyörögve és koldulva. Ha észrevette, nem mutatta. Az arca szenvtelen maszk maradt, hideg és kemény, egyetlen csepp könyörület nélkül a vonásain. – Knowles! – A Crue falkából való vagy? Mi? Mi köze van ennek bármihez is? – Igen – nyeltem le a torkomat. – Én vagyok. Nem számítottam arra a változásra, ami a szemébe költözött. A szemei véres vörösre villantak, az ajkai vicsorba torzultak. – Te! Hátra tántorogtam, a fenyegető hullámok, amik áradtak belőle, egyenesen a térdeimbe hatoltak, és gyengévé tették őket. A szívem olyan hangosan vert, hogy csoda, hogy még nem haltam meg. – Te és a társad! Mindketten foltok vagytok ezen a világon! – a hangja dörgött a tróntermen keresztül. A szívem a félelemtől a gyomromba zuhant. Zayn? Zayn valahogy keresztezte az útját?!