Ott volt, a gyűrűsujján egy egyszerű, dísztelen gyűrű. Az volt, amit tegnap vett. Teljesen megdöbbent a felismeréstől, és egy pillanatra elfelejtett leülni az asztalhoz. Végül Finnick felemelte a fejét, és rápillantott. – Mi a baj? – A szeme az üres ujjára siklott, majd kérdőn felvonta a szemöldökét. – Hol a te gyűrűd? Vivian arcát elöntötte a zavar. Úgy érezte, a gyűrűk, amiket vett, nem méltóak az ő státuszához. Ezért nem viselte a sajátját. Arra nem számítottam, hogy megtalálja a gyűrűt, és fel is veszi! Nem lévén más választása, Vivian előkotorta a gyűrűjét a táskájából, és felhúzta az ujjára. Halkan motyogta: – Sajnálom, véletlenszerűen választottam ezt a mintát. Finnick ajkai felfelé görbültek. – Semmi baj. Nagyon jól áll. Nem tudva, mit mondjon erre, a nő hamarosan leült, és a reggelijére összpontosított. Miután végeztek, Finnick félretette az újságját, és kijelentette: – Elviszlek a munkába. – Erre nincs szükség – válaszolta gyorsan Vivian. – Hívhatok taxit, vagy mehetek metróval. Szó sem lehet róla! Ha valaki a magazin cégtől felismer téged, a nők darabokra fognak szedni! – Nincsenek metróállomások a közelben, és taxit sem fogsz tudni fogni. – A szemöldöke kissé összehúzódott. Ez igaz volt. Tegnap idefelé jövet Vivian észrevette, hogy ez egy környék a rohadt gazdagok számára. Minden lakosnak saját autója volt. Természetesen nem lennének taxik vagy metróállomások a környéken. Megnézte az időt, és látta, hogy kezd késő lenni. Beletörődve mondta: – Akkor zavarnom kell. El tudnál dobni egy metróállomásnál a céged felé vezető úton? Üres tekintettel mérte fel néhány hosszú pillanatig, ami miatt belül pánikba esett. Végül bólintott. Mire kijöttek a villából, egy fekete Bentley már várt rájuk. Egy fiatalember állt az autó mellett. Noah Lotte-ként mutatkozott be, Finnick személyi asszisztenseként. Noah kinyitotta az autó ajtaját, de nem mozdult, hogy segítsen Finnicknek. Ahogy Vivian azon gondolkodott, hogyan fog bejutni, egy rámpa ereszkedett le a járműből. Hamarosan a kerekes széke simán felgurult. Beszállt az autóba, ahol felfedezte, hogy a belső teret is átalakították. Volt egy külön terület Finnick kerekes székének. Leülve egy ülésre, az autó hamarosan beindult, és elindultak a legközelebbi metróállomás felé. Az autó megállt a metróállomás előtt. Az ablakokon keresztül Finnick kis ráncolással szemlélte a zsúfolt helyet. – Elég kényelmetlen így munkába járnod. Ha nem akarod, hogy elvigyelek a munkába, vehetek neked egy autót. Megdöbbenve a szavaitól, azonnal visszautasította: – Erre tényleg nincs szükség. Persze tudta, hogy egy autó vásárlása nem jelent neki semmit. Azonban még mindig nem érezte jól magát, hogy a pénzét költse. Azonnali visszautasítása miatt Finnick szeme elsötétült, miközben dörmögte: – Nem vagyok mindig a villában. Hogy fogsz akkor munkába járni? Ezen gondolkodott, mióta beszállt az autóba. Elővette a telefonját, és meglengette neki, válaszolva: – Nagyon egyszerű és kényelmes most taxit hívni. Egy kicsit korábban kell kelnem, hogy foglaljak egyet. Öhm... hamarosan késni fogok, úgyhogy mennem kell. Szia. Nem várta meg a válaszát, és szinte elmenekült az autóból. A járműben ülve Finnick az egyre távolodó háttal nézett, megfejthetetlen tekintettel. Noah észrevette, hogy a főnöke figyelme hová irányul, és nem tudta megállni, hogy megjegyzést fűzzön hozzá: – Mr. Norton, csak én látom így, vagy Mrs. Norton eléggé eltér attól, amit a nyomozásunk feltételezett? Finnick hangja gondolkodó volt, miközben motyogta: – Valóban eléggé más. Őszintén szólva soha nem számított arra, hogy ilyen gyorsan és alaposan visszautasítja az autóvásárlási ajánlatát. Az alapján, amit Noahnak sikerült megtudnia a múltjáról, egy sekélyes nő volt, aki bármit megtenne egy kis pénzért. Pontosan ezért választotta őt. Egy nő, aki megelégszik egy kis pénzzel, végtelenül biztonságosabb és könnyebben irányítható, mint a befolyásos családok fiatal lányai. Végül is nekik csak egy dolog jár a fejükben - megszerezni az összes vagyonát. Volt egy másik oka is a választásának. Be kellett vallania, hogy nem idegesítette annyira, mint a többi nő. Mindazonáltal éppen az ellenkezőjét tette, mint amire számított. Szinte mintha egyáltalán nem törődött volna a vagyonával. Vagy talán sokkal okosabb, mint gondolta, és csak nehezen elérhetőt játszik? Talán van valami más, hosszú távú terve? Szeme elsötétülve végül elfordította a tekintetét abból az irányból, amerre elment. – Vezess. ... Sunshine City pénzügyi negyedében, a Finnor Group legfelső emeletén. Finnick az asztalánál ült, ujjai a billentyűzetén táncoltak. Válaszul a cselekedeteire a képernyőjén lévő képek és adatok megváltoztak. Csöng, csöng. Hirtelen megszólalt a telefonja, és kinyúlt, hogy felvegye. Noah hangja hallatszott a vonal másik végén: – Mr. Norton, Mr. Lawson itt van. – Engedd be. Néhány másodperc múlva az irodája ajtaja kinyílt, és egy feltűnő, rózsaszín ingben lévő férfi libbent be. – Finnick, miért dolgozol még mindig? – kiáltott fel a másik férfi túlzó módon. – Végre megnősültél valakit! Még ha nem is akarsz esküvői szertartást, legalább elmehetnél nászútra vagy valami! Finnick szeme soha nem hagyta el a képernyőjét, miközben röviden visszavágott: – Nincs rá időm. A másik férfi leült az asztala elé, egyáltalán nem haragudva Finnick hideg viselkedésére. A szeme mosolyra húzódott, miközben kuncogott: – Szegény feleséged! Hogy mehetett hozzá egy ilyen unalmas férfihoz, mint te? Végül Finnick felemelte a fejét, hogy üres tekintettel szegezze le a másik férfit. – Stiles, mit akarsz ezzel mondani? – Csak kicsit unatkozom. Meg akarom ismerni a feleségedet. – Stiles szája széles mosolyra húzódott. – Felejtsd el – Finnick habozás nélkül visszautasította. – Tudod, miért vettem feleségül. – Igen, tudom. – Stiles duzzogott, mielőtt elhagyta volna a szórakozottság, és komolyan folytatta: – Bármi is legyen az, most már van családod. Itt az ideje, hogy elengedd, ami a múltban történt. Utolsó mondata miatt Finnick ujjai észrevehetetlenül megfeszültek. Egy ideig hallgatott, mielőtt kimondta: – Nincs olyan, hogy elengedés, amikor erről van szó. A halottak nem kelnek életre. Stiles szája kinyílt, és úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit. Azonban a szavak a torkán akadtak, és nem akarták elhagyni a száját. Végül visszanyelte őket. Néhány másodperc múlva megkérdezte: – Mi van azzal a kislánnyal az elmúlt évekből? Találtál már valamit?