*TESSA* – Ha lenne benned egy kis modor, nem fordítottad volna ellenem az apámat! – szóltam oda neki hirtelen felállva. Olyan sok éven át… Az apám nem úgy nézett rám, mintha a lánya lennék. Ehelyett úgy bámult rám, mintha egy idegen lennék. Amikor fiatalabb voltam, anyám nem tudta kifizetni a tandíjamat, és elmentem hozzá segítségért, de kidobott. És nagyon fáj, hogy Anna ilyen jó életet élhet. Még csak nem is a vér szerinti lánya! Most… Én is kizártam őt az életemből. Régóta nem az apám már. – Patrick, hogy beszélhet velem így?! – sírta Cassie. Apám felugrott a helyéről. – Kezdj el udvariasan viselkedni a feleségemmel! – dörögte, és arcul csapott. Váratlan volt, és ettől a földre zuhantam. – Nem kellett volna idáig fajulnia, Patrick – szólt rá Wilson bácsi, odajőve hozzám. – Hogy mersz a lányomhoz érni?! – kiáltotta anyám. – Megérdemelte – szólt közbe Anna, nevetve. Majdnem elvakított a düh. Teljesen elveszítve a fejem, felálltam, felkaptam néhány tányér ételt, és a apám… nem… nem az apám… Patrick, Cassie és Anna felé dobtam. A ruhájuk foltos lett, és kárörvendően mosolyogtam, látva, ahogy gyilkos pillantásokat vet rám. – Te kis… – Patrick megpróbált újra megütni, de Wilson bácsi megállította. – Elég! – Milyen szörnyű lány vagy? Milyen lány támadja meg a saját apját?! – kiabálta Cassie. Eleanor és anyám maguk mellé húztak. – Ti kezdtétek. Nem tudtátok volna kibírni az estét bajkeverés nélkül? – kérdezte anyám Cassie-t. – Nem hiszem el, hogy ilyen lányom van – köpte Patrick. Megforgattam a szemem. Én sem hiszem el, hogy ilyen apám van. Nagyon elégedett voltam azzal, hogy Patrick és a családja most milyen koszosan néznek ki. De aztán elszorult a szívem, amikor észrevettem, hogy Declan még mindig ott ül, és végignézi az egész drámát. Bárcsak ne lenne itt. Bárcsak ne kellene látnia, hogy mennyire el van cseszve a családom. Kezdtem kínosan érezni magam, ezért odasúgtam anyámnak. – Én… Én el kell mennem. – Ezzel sietve elhagytam a termet. Összekulcsoltam a karomat, amikor azonnal megtámadott a kinti hideg szellő. Elkezdtem sétálni, megpróbálva leinteni minden arra járó taxit, de nem volt szerencsém. Égett az arcom, és könnyek szöktek a szemembe. Gyorsan pislogtam, próbálva megakadályozni, hogy leessenek. Nem bánom, amit ma este tettem. Nem hagyom, hogy apám családja megfélemlítsen. Örülök, hogy helyre tettem őket, de ugyanakkor nem tudtam nem szomorúnak érezni magam. Bárcsak más lenne a családom. Bárcsak más lenne az életem. És a könnyek lepotyogtak. Szipogtam, amikor a lábam is elkezdett fájni. Mikor fog végre az élet az én kedvemre alakulni? Hirtelen egy autó állt meg mellettem. Oldalra néztem, láttam, hogy az ablak le van húzva, és Declan volt az. Összehúztam a szemöldököm. – Szállj be – utasított. Szálljak be? Nem a cégénél vagyunk, és nem kell parancsokat fogadnom tőle. És amúgy sem tudom, hogyan nézzek a szemébe a ma este történtek után. – Nem könnyű itt taxit fogni – erősködött. Figyelmen kívül hagytam, és tovább sétáltam. Ő pedig lassan követett az autójával. Komolyan? Mi a baja? – Azt hiszem, nem vagy naprakész a hírekkel. Ha az lennél, tudnád, hogy mostanában több nemi erőszak és gyilkosság is történt ezen az utcán… és ami a legrosszabb, hogy… a gyilkos lehetetlenné teszi, hogy elkapják. Félelem fogott el. – Jó szórakozást a hazasétáláshoz. – Ezzel elhajtott. Ó, ne! Lenne szabad lenyelni a büszkeségemet! Be kellett volna szállnom az autójába. Körbenéztem, nem voltam elég bátor ahhoz, hogy még egy lépést is tegyek. Még ha nehéz is volt az életem… még mindig nem akarok meghalni… Az élet szép, bárhogy is nézzük. Ó, Istenem. Láttam, hogy az autója megállt elöl, aztán hátramenetbe kapcsolt, és újra megállt mellettem. Most nem kellett semmit mondania. Körbefutottam az autót, és gyorsan kinyitottam az utasoldali ajtót. Beszálltam, és becsatoltam a biztonsági övet. Úgy döntöttem, nem nézek az arcára… Biztos vagyok benne, hogy önelégült arca van. Megadtam neki a címemet, és ő beírta a GPS-be. Az út elég csendes volt. Rátettem a kezem az arcomra, azon tűnődve, hogy miért fáj még mindig ilyen kibaszottul. Nem hiszem el, hogy azért ütött meg, mert a felesége kérte. Hamarosan az autó megállt a lakásom előtt. – Köszönöm, Hudson úr – kapcsoltam ki a biztonsági övet. – Semmiség. Csak nem hagyhattam, hogy a beosztottam találkozzon a lehetséges halálával, amikor megmenthettem volna. Összeszorítottam a fogam. A halálról ilyen könnyedén kell beszélni? – Nem kell aggódnia. Arra tervezek, hogy megélem az öregkort. – Kiszálltam, és becsaptam az ajtaját. Aztán elhajtott. Mi értelme van egy jóképű arcnak, ha valaki ilyen gonosz?!