Jenkins Épp Beni sebét kötözöm tiszta gézzel, amikor újra lövéseket hallok. Egy pillanatra megállok, majd folytatom. – Ne aggódj, csak gyakorolnak. – Tudom – mondom, és elkezdem betekerem a hasát. Az elmúlt két napban szüntelenül lőfegyverek zaját hallom, és arra következtettem, hogy van a közelben egy terület, ahol lövészetet gyakorolnak. Csak remélem, hogy a célpontjaik nem élőlények. A lövések nem zavarnak. Egész életemben ezzel a hanggal éltem – ez olyan, mint a zene a fülemnek. Megnyugtató. – Felkelhetek már? Sokkal jobban érzem magam. Segítek neki visszafeküdni, beadom az antibiotikumot és a fájdalomcsillapítót, mielőtt kidobom a latex kesztyűimet. – Két napja lőttek meg, kölyök. Pihenj még legalább egy hetet. – Abbahagynád a "kölyök" vagy "fiú" megszólítást? Nem vagyok gyerek. Elnyomok egy mosolyt, ahogy látom, hogy frusztráltan összehúzza a száját. Úgy duzzog, mint egy kisgyerek, de próbál félelmet nem ismerő férfiként viselkedni. Nagyon is tipikus a fiatal srácoknál, különösen az ilyen környezetben. Egy emlék villan fel az agyamban, egy még fiatalabb fiú, aki fegyvert fog rám, és megrázom a fejem, kényszerítve magam, hogy a jelenre koncentráljak és a múltat magam mögött hagyjam. – Rendben, Beni, de egyelőre nem mozdulhatsz ebből az ágyból. Elkezdem összegyűjteni a használt orvosi eszközöket, miközben ő csendben figyel. Hirtelen megköszörüli a torkát, és felvonom a szemöldököm a felé. – Soha nem köszöntem meg, hogy megmentettél. – A bátyád már elintézte – motyogom szarkasztikusan. – Zeldric? Remélem, jól bánik veled. Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Csak gondoskodni próbál a sajátjairól. – Persze, persze. Csak egy elég egoista és arrogáns alak, hogy rákényszerítse a "sajátjait", hogy tetováltassanak egy Z-t a testükre. – A csupasz mellkasára mutatok, és forgatom a szemem. Azt is észrevettem, hogy Oscarnak is van egy a csuklója belső oldalán, bár sokkal kisebb, Gambónak pedig a nyakán. – Azt hiszed, kényszerít minket, hogy megcsináltassuk? – Elmosolyodik, és megrázza a fejét. – Ez a mi választásunk. A vezetőnk iránti tisztelet és hűség jelképe. Semmi köze az egocentrizmushoz, Jenkins. Vállat vonok. Őszintén szólva, nem is érdekelne kevésbé. Az egyetlen dolog, ami érdekel, az az, hogy kijussak ebből az átkozott helyről, mielőtt elveszítem az eszem. Találtam egy potenciális menekülési útvonalat. A szobámból ki tudok menni arra az erkélyre, amit kintről láttam azon az éjszakán, amikor idehoztak. Tegnap kimentem, és rájöttem, hogy ha elég keményen nekiveselkedem, akkor leérhetek az alattam lévő szintre – pont oda, ahol a medence van. Persze, valós esély van arra is, hogy elszámítom magam, és az agyam szétkenődik a betonon, vagy ami még rosszabb, rosszul esek, és a medence üveg széle kettévág. Gondolom, ezt a kockázatot vállalnom kell, mert ha leérek oda, onnan már csak pár méter a föld. Elköszönök Benitől, és épp kilépnék a hálószobából, amikor kinyílik az ajtó, és egy olyan férfi áll előttem, akit nem ismerek. Rosszallóan mérem fel a megjelenését. Szőke haj, rövid szakáll, vastag keretes szemüveg, begombolt bézs póló és khaki kínai nadrág. Úgy néz ki, mint egy általános iskolai tanár. Az egyetlen dolog, ami elárulja, hogy Zeldric embere, az a tetoválás, ami a karját borítja egészen a csuklójáig. – Megkértek, hogy jöjjek érted – tájékoztat, félénk mosollyal. Bólint Beni felé üdvözlésül, mielőtt rám fordítja a figyelmét. – Hogy van a gyógyulása? – Jól. A seb nincs elfertőződve, és megfelelően gyógyul. Egy hét múlva elkezdhet visszatérni a normál tevékenységeihez, bár kerülnie kell a túlzott megerőltetést. – Nagyszerű. Velem sétál a folyosóra, becsukja maga mögött az ajtót, majd kinyújtja a karját felém. – Még nem mutatkoztunk be. Lagos vagyok. – Milyen nevek ezek...? – motyogom magam elé, forgatva a szemem. Észreveszi, hogy nem fogok kezet, így vállat vonva leengedi. – A legtöbbjük becenév vagy vezetéknév. A nevem Arturo Lagos, de mindenki Lagosnak hív. Gambo Felipe Gamboa, Oscar pedig... nos, ő csak Oscar. – És Zeldric? – kérdezem ravasz mosollyal. Lagos néhány másodpercig tanulmányoz, mielőtt megrázná a fejét. – Ha bármit is szeretnél tudni a főnökünkről, magától kell megkérdezned. Használd ki a mai vacsorát erre. Meg vagy hívva, hogy oszd meg velünk az asztalt. Összevonóm a szemöldököm, és megrázom a fejem. – Azt hiszem, kihagyom. Inkább a cellámban maradnék. – Ez nem javaslat, Jenkins. Zeldric azt akarja, hogy csatlakozz hozzánk. Elintéztem, hogy ruhákat hagyjanak a szobádban. Egy óra múlva készen kell lenned. – És ha nem vagyok hajlandó? Sóhajt, leveszi a szemüvegét, megtisztítja, majd visszateszi. Észreveszem a szemét – feltűnő kék árnyalatú. Nincs egyetlen csúnya, kopasz vagy túlsúlyos férfi sem ebben a szervezetben? Kíváncsi vagyok, hogy modellügynökségekről toborozzák-e őket. – Adok egy tanácsot, amit nem kértél – ne feszegesd Zeldric türelmének határait. Hajlamos könnyen elveszíteni a hidegvérét, és nem akarod, hogy te legyél a frusztrációjának célpontja, amikor ez megtörténik. – Köszönöm, de azt hiszem, tudok magamra vigyázni. Mit fog tenni, megöl? Hidd el, sokan próbálták már korábban, és nem ért jó véget a dolog. Egy pillanatig csendben figyel, mielőtt sóhajtana. – Gyere, elkísérlek a szobádba. Zeldric Nem tudom megállni, hogy a szemem sarkából ne pillantgassak rá. Lenyűgözően néz ki abban a ruhában, amit rendeltem neki. Fekete, vékony pántokkal és egy hasítékkal, ami a padlótól egészen a combja közepéig fut. Az a rövid pillantás a lábára, amit elcsíptem, mielőtt leült, olyan fájdalmat hagyott bennem az ágyékomban, amit még mindig nem tudtam lerázni. A hangulat a vacsora alatt feszült. A szokásos viccek és sértések a embereim között sehol sem találhatók. Mindenki óvatos marad, csendben eszik. Kényelmetlenül érzik magukat Jenkins jelenlétében. Ez az ebédlő, a házam privát szárnyában, csak a legmegbízhatóbb embereim számára elérhető – azokra, akiket családomnak tekintek: Lagos, Oscar, Gambo, Luna, és persze Beni, aki még mindig lábadozik a lőtt sebből. A csoport egyetlen nője a legélénkebb. Luna folyamatosan megérinti a karomat és a fülembe suttog. Tudom, hogy a jelenlétemben próbálja érvényesíteni a jogát Jenkins előtt, de a terve nem tűnik működőképesnek, mivel az új megszállottságom alig emeli fel a fejét a tányérjáról. Van étvágya – ez jó jel. De teljesen közömbös marad, mint egy robot. Eszik, időnként iszik pár korty vizet, és folytatja az evést. Kíváncsi vagyok, hogy mindig ilyen-e, vagy mint a többiek, ő is kényelmetlenül érzi magát a helyzetben. Kiegyenesíti a hátát, és a tekintetét egy pontra szegezi a falon, közvetlenül maga előtt. – Elmehetek? – kérdezi. A figyelmemet az arcára összpontosítom. Semmi érzelem, semmi. – Nem akarsz desszertet? Mézbarna szemei az enyémekbe akadnak, és összeszorítja az ajkait. – Jól vagyok – sziszegi. Fenntartom a tekintetét. Kihív engem, merészel engem, és Isten tudja, hogy soha nem hátrálok meg egy kihívás elől. Az enyém lesz – annak kell lennie. – Rendben. Ahogy – Mielőtt befejezhetném a mondatot, már felállt, és a szobák felé vezető folyosón sétál. Gambo mozdul, hogy felkeljen és kövesse, hogy szemmel tartsa, de megállítom. A harmadik emeleten vagyunk. Nincs az az isten, hogy anélkül kijusson innen, hogy meglátnák. Talán nem rossz ötlet, ha egy kicsit bízok benne, és megnézem, mi történik.