Idegesen járkálok fel s alá a szobában. Már több mint négy órája bezártak ide, és azóta nem láttam Zeldric embereit – őt magát meg pláne nem. Ki gondolta volna… Nem akármilyen bűnbanda rabolhat el, dehogyisnem. Épp a legbrutálisabbnál kellett kikötnöm. A Z Klán évek óta működik a városban, és az egyetlen dolog, amit tudni lehet róluk, hogy vér- és halálnyomot hagynak maguk után, bárhová is mennek. Nos, most már én is tudok valamit. Azt, hogy hol laknak, a kulcsfontosságú tagjaik nevét – akik, amennyire én meg tudtam ítélni, a legfontosabbaknak tűnnek –, és a legérdekesebb részt: tudom, hogy néz ki Zeldric. És be kell vallanom, sosem képzeltem volna ilyennek. Amikor egy bűnszervezet vezetőjére gondolok, egy pocakos, középkorú férfi jut eszembe, aki lapos karimájú kalapot visel, hogy elrejtse a kopaszodó hajvonalát. Soha, még a legelvetemültebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy Zeldric ennyire vonzó lesz. Nem tudom, a fekete haja passzol-e a sötét szemeihez, vagy a tetoválások, amelyek a pólója alól a nyaka oldalára kandikálnak. A karjait is borítják. Vagy talán a rövid szakáll. Vad, vakmerő külsőt kölcsönöz neki, a bal fülében lévő karika fülbevalóval és a vastag nyaklánccal együtt. Nem vagyok benne biztos, hogy egy dologról van-e szó, vagy az egész csomagról, de amit tudok, hogy ezzel az arccal és ezzel a testtel a legáhítatosabb nőt is bűnössé tehetné. Leülök az ágy szélére és ásítok. A hatalmas, padlótól a mennyezetig érő ablakokon keresztül látom, hogy nincs messze a hajnal – teljesen kimerült vagyok. Legalább sikerült kezet mosnom a fürdőszobában, és megszabadultam a véres pólómtól is. Most csak egy trikót és a nadrágomat viselem. Kiengedem a hajam, és masszírozom a fejbőrömet, hogy enyhítsem a feszültséget. Ki kell jutnom innen valahogy, mielőtt az a bűnöző meggondolja magát, és úgy dönt, hogy golyót röpít a fejembe. A szoba ajtaja kinyílik, és ahogy gondoltam rá, maga a férfi lép be. Még mindig ugyanazt a ruhát viseli, és egy mappát tart a kezében. Megáll a hálószoba közepén, épp a vastag, világos színű gyapjúszőnyeg felett, és rám szegezi a tekintetét. Kicsit megdönti a fejét, és a mosoly, ami az ajkát görbíti, mindenféle bűnös gondolatokat ébreszt. – Mía Jenkins – motyogja a mappa kinyitása után. Felállok, mélyen beszívom a levegőt, mielőtt lassan kifújnám. Gondolom, azért tartott ilyen sokáig, mert információkat gyűjtött rólam. Adhattam volna neki hamis nevet, amikor megkérdezte. Bárki más megtette volna. Az ilyen helyzetekben a legnagyobb gyengeségünk mindig a szeretteink. Az emberek általában engedelmeskednek a parancsoknak, mert félnek, hogy veszélybe sodorják a családjukat. Nos, én egyedül vagyok, tehát nincs mivel zsarolnia. – Ennyi idő alatt csak ennyit sikerült kiderítened? Csalódott vagyok – mondom, karba tett kézzel. Nem kerülheti el a figyelmemet, ahogy Zeldric tekintete egyenesen a dekoltázsomra siklik. Ez csak néhány másodpercig tart, mielőtt visszanéz az arcomra. – Tudok még pár dolgot – folytatja a sétát, amíg alig egy méter távolság van köztünk, majd megáll, hogy tovább olvasson. – Mía Jenkins őrmester, harminckét éves. Harci mentősként szolgált a hadseregben. Kétszer vezényelték Afganisztánba. Összesen hat év és három nap a frontvonalon. Pár éve léptél ki, közvetlenül azután, hogy maga az elnök tüntetett ki a Becsületéremmel hét bajtársad életének megmentéséért. Újra rám néz, mosolyogva. – Egyedül terítettél le több mint húsz fegyveres ellenséget, és biztonságba juttattad az egységed tagjait. – Csak azokat, akik még életben voltak – teszem hozzá, csak hogy bosszantsam, dacosan felemelve az állam. Zeldric összeszűkíti a szemét rám. – Azon gondolkodsz, hogyan ölj meg, Mía? – kérdezi, elhúzva a nevemet. Leengedem a karom, és vállat vonok. – Jenkins – javítom ki. Figyelmen kívül hagy, és tesz még egy lépést előre. Az ösztöneim azt súgják, hogy hátráljak, de úgy döntök, hogy a helyemen maradok, és szembenézek vele. Ha meg akar ölni, úgyis megteszi. – Szerintem a te apádról, a tábornokról szóló részt egy másik alkalomra is tarthatjuk, nem gondolod? – Becsukja a mappát, és a karja alá szorítja. Először veszem észre a bal csuklóját. Valamilyen rózsafüzért visel karkötőként. Azonnal felemelem a tekintetemet, és elkapom, ahogy újra mosolyog. – Mi fog történni velem? – kérdezem. – Ugyanezt kérdezem magamtól az elmúlt néhány órában, Mía. Összeszorítom a fogam, de ezúttal nem javítom ki. Hívjon, aminek akar. Zeldric egyike azoknak a férfiaknak – olyan férfiaknak, akik nem fogadnak el nemleges választ. – Megadtam a szavam, ezért nem ölhetlek meg. De az sem opció, hogy elengedjelek. Mondd, szerinted mit kéne veled kezdenem? – Nem tudom, de ha a helyedben lennék, hamar döntenék. Kezd elfogyni a türelmem, hogy ide vagyok zárva. Újabb mosolyt villant, és meg sem rezzenek, amikor tesz még egy lépést felém. Az orra olyan közel van az enyémhez, hogy a legkisebb mozdulattal összeérhetnének. Zeldric megdönti a fejét, és az ajkaimra szegezi a tekintetét, mielőtt mélyen beszívná az orrán keresztül a levegőt. – Finom illatod van, Mía. Túlságosan is finom, a saját érdekedben. Rákényszerítem magam, hogy nyeljek egyet anélkül, hogy elveszíteném a hidegvérem. Nem tudom, mi van ebben a férfiban, ami idegessé tesz, de nem szabad megmutatnom – az lenne a vesztőm. – És ez azután van, hogy tegnap óta nem zuhanyoztam – motyogom, csattintva a nyelvemmel, színlelt megvetéssel. Zeldric csendesen kuncog, és lép vissza pár lépést, a tekintete soha nem hagy el. – A embereim ki vannak akadva amiatt a kis mutatványod miatt, amit a játékszobában csináltál a fegyverrel. Szóval azt javaslom, hogy egyelőre ne hagyd el ezt a szobát. Gambo és Oscar lesz az egyetlen, akinek engedélyezett a bejárás. Valamelyikük hamarosan hoz neked ételt és tiszta ruhát. Megigazítja a fehér ingének a gallérját. – Zuhanyozhatsz és pihenhetsz pár órát. Délelőtt közepén jönnek érted, hogy megnézhesd a bátyámat és a többi sérültet. – Szóval fogoly vagyok? – sziszegem összeszorított foggal. Zeldric körbenéz a hálószobában, és vállat von. – Láttam már rosszabb cellákat is, de ha te így akarod látni, nem fogok vitatkozni – mondja, mielőtt megfordulna, hogy elmenjen. – Szép álmokat, Mía – motyogja, mielőtt kilépne a szobából. Mély levegőt veszek, amikor meghallom, hogy a zárat elfordítják a másik oldalon. Visszaülve az ágy szélére, becsukom a szemem, és végighúzom a kezem az arcomon. Nagy szarban vagyok. Nem várom, hogy bárki is megtaláljon itt. A mentőautónak van GPS-rendszere, de nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy azt higgyem, még nem szabadultak meg tőle. Ha élve akarok kijutni innen, valószínűleg meg kell szegnem az ígéretemet. – Nem fogsz többé ölni – visszhangzik a fejemben a mondat. Próbálkozom, tényleg. De az a bosszantóan vonzó bűnöző nem könnyíti meg a dolgom.