– Ó, most alkudozunk? – Játszotta a laza figurát, de Lita látta, hogy felélénkült. A konditeremnek nyilván jól jött volna a pénz a külső felújítására, gondolta. Ez volt az a gyenge pont, amivel előre számolt. A szülei úgyis elvárták, hogy egy felső kategóriás edzőtermet válasszon, egy szempillát sem rebentenének az árra, bármennyi is legyen. – Be akarok lépni a terembe – a *harci* klubba –, és hajlandó vagyok fizetni érte. A pénz nem számít. Lita utálta, ha a pénzkártyát kellett kijátszania. Nem volt olyan sznob, aki csak a vásárlással és az Instagrammal törődik. És nem is volt olyan nagyképű, mint a szülei. De a pénznek megvannak a maga előnyei. Elkerülhetetlenül sok olyan ajtót megnyitott, ami egyébként zárva maradt volna előtte. Főleg, amikor a férfiak nem vették komolyan, és ez többször is előfordult, mint ahányszor meg tudta számolni. Gyakran kellett a dühén kívül más módszereket is találnia, hogy elérje a céljait. – Terroristákkal nem tárgyalok, hölgyem – mosolygott, mintha halat fogott volna a horgára. Nem látta, hogy *ő* a hal. – Nem tettem semmit. Csak beléptem a terembe, és máris terrorista vagyok? – Belép ide, és megzavarja a fél edzést... – bólintott a nagyobb terem felé, és Lita látta, hogy a legtöbb férfi őt nézi. Néhányan nevettek, mások lökdösték egymást. De bármit is csináltak, egyértelmű volt, hogy mindannyian abbahagyták az edzést. – Egy férfi figyelmének a hiánya nem az én problémám – mondta Lita egyszerűen. – Kifizetem a teljes éves tagsági díj kétszeresét előre, ha engednek itt edzeni. Ugyan már, minden teremben vannak kezdő órák. Vagy legalább személyi edzés? – Nálunk nincsenek – von vállat. – Ez nem a kezdők helye, és nem egy olyan buta lánynak, akinek annyi izma van, mint egy csivavának. Ez fájt, és Lita nem tudta elnyomni a megrándulást. Látta a reakciót, és egy kicsit megenyhült. – Nézze, tudok ajánlani egy másik termet, ha leírhatom. – Az iroda előtti pult felé fordult, és Lita követte. – Nem, nekem itt kell edzenem. Megfordult, az arca összeszűkült, mintha valami gyanúsat mondott volna. – Miért? Miért hajlandó ennyit fizetni? Miért akar valójában itt edzeni? – Én csak... követtem a közösségi médiában a híres harcosáról, James Dillardról. Ő itt edzett, nem? – Litának hirtelen kellett gondolkodnia, és ebben nem volt túl jó. Amint egy kis nyomást gyakorolt az indokaira, máris kimondta azt a kibaszott nevet, amiről a legkevésbé akarta, hogy bárki is tudjon. James volt az oka annak, hogy ott volt, de nem úgy, ahogy ők gondolták. – Tehát... így szerezte meg a címet? Ön egyike *azoknak*? – Minek az egyike? – szorult össze a gyomra. Talán valahogy tudja az igazságot? Vajon a terve összeomlik, mielőtt egyáltalán összeállt volna? – Egyike azoknak a pszichopata rajongóknak, akik kapcsolatot keresnek egy halott harcossal? – köpte ki a szavakat, mintha undorodna tőle. Ez kettőjükre igaz. – Vagy... valami más? – vádolta. – Valami ringnyuszi? Mi az a ringnyuszi? Kíváncsi volt, kit kérdezhetne erről. Biztos volt benne, hogy az arckifejezése alapján nem őt fogja kérdezni. – Inkább egy őrült rajongónak tűnik, és én nem szeretem az őrülteket. Még akkor sem, ha gazdag – az arca megkeményedett, megvető hangja sokkolta Litát. Nyilvánvalóan nem helyeselte azt, amit gondolt róla. De a gyanú elillant a szeméből, amint besorolta. – Ötszörös éves díj. Ember, azt hittem, a maga fajtája már pár hónapja továbblépett a következő legjobb dologra. – A hangja elárulta, hogy neheztel az ötletre. Ő is. Nem lehetett úgy továbblépni Jamesen, mintha soha nem is létezett volna. Lita mélyet, remegő levegőt vett. Beleborzongott, ha Jamesre gondolt. A bátyja nevét kimondva majdnem elsírta magát. Nem hitte el, hogy már majdnem egy éve, hogy utoljára látta. Könnyedén megérintette a tetoválást, automatikus reakcióként. Nem érdekelte, hogy ez a *teremfej* minek nevezi. Vagy mit gondol róla. Meg kellett tennie. Az idő szorított. – Az ötszörös rendben van – vont vállat Lita. – Szóval mi legyen, megállapodunk? Lita biztos volt benne, hogy Teremfej épp beleegyezik, amikor hirtelen két másik óriási férfi jött be a hátsó részből. A nevetgélésük elhalt, amint egyikük meglátta Litát. Az a férfi felé fordult, és azonnal úgy érezte, mintha mindent beárnyékolna. Elfelejtette a termet, azt, hogy miért van ott. Lita még az idegesítő beszélgetést is elfelejtette, amit nemrég folytatott Teremfejjel, ahogy tekintetét ennek az új férfi átható sötét szemeire szegezte. A férfi végigmérte tetőtől talpig, és a szeme megkeményedett, az orrcimpái dühösen rángatóztak. Nyilvánvaló volt, hogy nem kedveli, bár Lita az életéért sem tudta volna megmondani, miért. Rövid pillantást vetett magára, és nem talált semmit. Igen, szarul nézett ki, de semmi nem lehetett benne sértő. A férfi magas volt, fél lábbal magasabb, mint Teremfej. Látta a testének tömegét és kidolgozottságát – minden porcikája harcra termett –, még egy hosszú ujjú ingben és farmerban is. Csinált egy újabb jegyzetet, hogy összevesse a fotóval. A haja kicsit rendezetlen volt, de az arca borotvált és friss. Nem voltak kemény vonalak vagy sötét karikák, mint Litának. Ez a férfi csupa nyers szépség volt. Lita figyelte, ahogy az arca megfeszül, ahogy rámered, dörzsölve az állkapcsa oldalát, mintha zavarban lenne. Idegen hőségtől izzadt a tenyere. Ez nem volt jó. Nem engedhette meg, hogy megtörje a koncentrációját, vagy megzavarja, hogy milyen messzire jutott az alkudozással. – Megállapodunk? – kérdezte, a hangja remegőbb volt, mint szerette volna. Teremfej felé fordult, és várt. Lita egyre idegesebb lett. Nem veszíthette el a fókuszt. Egy pillanatra sem. Teremfej megfordult, hogy egy néma pillantást váltson a másik férfival. Az arckifejezése is megkeményedni látszott. – Mit nem ért abból, hogy ez nem edzőterem, hanem harci klub? Nem harcos. És nem foglalkozunk kezdőkkel. Szóval mennie kell – motyogta Teremfej, miközben visszatért az eredeti ponthoz: Lita nem tartozik közéjük, és nem szívesen látják. – Akkor egyedül fogok tanulni! Csak egy hely kell hozzá. – Lita elhatározta, hogy végigcsinálja. Nem volt biztos a képtelen ötletben, amikor a parkolóban ült, és volt egy apró, kicsinyes része, ami fel akarta adni. De most, hogy bent volt, tudta, hogy jó döntés volt idejönni. Valami megnyugtatta a helyben, magához vonzotta, és arra késztette, hogy közel maradjon. Visszapillantott a Teremfej mögötti fenyegetésre. Nem, ő határozottan nem nyugtatta meg. Sőt, hőséget érzett a gerince tövében. Határozottan nem nyugodt, de ő csak egy ember volt. Nem lenne nehéz elkerülni. Azonban az, hogy ezek a többi izmos férfi körülveszi, segített az érzelmeinek. Biztonságosabbnak érezte magát, mint régóta. Olyan volt, mint James ismerős jelenléte az életében. – Mit fog tanulni pontosan? Mert biztosan nem a harcról beszélünk. Nyom mit? 40... 45 kilót vizesen? Nem fog menni, drágám – rázta a fejét. Egy újabb kibaszott becenév. Lita nem tudta megállni, hogy újra visszapillantson az ajtóban álló férfira. Ez *az ő* hibája. A szeme olyan volt, mint a jelzőfények, folyamatosan magához vonzotta, és most úgy nézett ki, mintha a puszta jelenléte undorítaná. Ha emiatt elszalasztja ezt a lehetőséget, az érzés kölcsönös lesz. – Nincsenek itt más ringnyuszik? Nem edzhetnék velük? – Lita kétségbeesett hangot színlelt. Ha Teremfej elhinné, hogy olyan, mint azok a nők, bárkik is legyenek, talán engedne. Nem számított, mi az igazság. Telt egy pillanat, és megesküdött volna, hogy hallott egy állati morgást. Körbenézett, nincs-e valahol egy kutya, de nem talált semmit. Visszatért Teremfejre, figyelve, ahogy egy percig gondolkodik rajta, kissé a háta mögött álló férfi felé fordítva a fejét. – Mit gondolsz, Alfa? – kérdezte Teremfej, Litát a létezésből is kiragadva. *Ő* a tulajdonos? Hirtelen a teste túl forrónak, túl feszültnek érezte magát. Feltolta az ujját, csak hogy egy kis levegőt kapjon kipirult bőrén. Lita nem volt biztos benne, hogy a szerencsejátéka kifizetődik-e. Olyan volt, mintha a két férfi kommunikálna egymással, de egyikük sem szólt. Alfa szeme végigfutott a karján, és megdermedt. Követte a tekintetét, és káromkodott magában, visszahúzva az ujját. Megpróbálta eljátszani egy kínos mosollyal, de ő már látta az ujjlenyomatnyi méretű zúzódásokat. Abból, ahogy továbbra is bámulta őket, mintha átlátna a pólóján, nyilvánvaló volt. Hogy felejthette el, miért viselte ezt a ruhát? Lita el akart szaladni, lemondani az egészről, és elmenekülni. Már egy maréknyi súlyos hibát elkövetett néhány perc alatt. Hogyan fogja kibírni az egyetemi félévet anélkül, hogy még nagyobb zűrzavart okozna magának? – Ötszörös tagsági díj, előre. Ne álljon az utunkba, és ne legyen furcsa. Ne kérdezzen senkit Jamesszel kapcsolatban. És igen... megállapodhatunk – mondta élesen Teremfej, megszakítva a gondolatait. – Rendben. – Nem kellett gondolkodnia rajta. Már kiválasztotta ezt az utat, mielőtt elhagyta a lakását. – Jó. Menjen a szőnyegre. Nézzük, mivel dolgozunk. – Micsoda? – háborodott fel, feltételezve, hogy félreértette. De ahogy egyik férfi sem pislogott másodszor, elárulta, hogy Teremfej minden szavát komolyan gondolta.