Jane kábultan nézte az arcát a tükörben, miközben feldolgozta a tényt, hogy öt évvel fiatalabbnak tűnt. Egyelőre kissé naivnak és tapasztalatlannak tűnt. De nem tudta elrejteni azt a szépséget, ami még várat magára. – Mi? Ez időutazás? – mormolta magában. Hogyan? Miért? Annyi kérdés van a fejében. Azonban azt hitte, hogy a dolgok okkal történtek, és ő nem lemondó, ezért ki fogja találni. Amikor megnézte a telefonját, látta, hogy 2030. október 23-a van. Pontosan öt év telt el a tűz előtt, amely megölte. Egy hónap sem telt el azóta, hogy visszakerült a Fowler családba. Keserű nevetés szökött ki ajkán. "Vajon Isten így mondja nekem, hogy túl bolond voltam az előző életemben, és adott nekem egy második esélyt?" Ettől függetlenül egy dolgot biztosan tudott. Ezúttal nem az a fajta ember lenne, aki megpróbált mindenkit boldoggá tenni, és mindig a jóváhagyást kereste. Nem élne másért, csak önmagáért. Tisztában volt vele, hogy ez kiváló alkalom volt számára, hogy jóvá tegye korábbi hibáit, és megszabaduljon sajnálatától. Körülnézett a szobában, amely egyszerre volt ismerős és új a számára. Jane újult buzgalommal vetette le pizsamáját, és egy fehér pólót, kifakult farmert és egy vagány, mégis elegáns frizurát választott a rövid vágáshoz. Egy utolsó pillantás a tükörbe, és tudta, hogy készen áll az új életre. Csak egy kis bőröndöt hozott, amikor megérkezett a Fowler otthonába. De erős reményei vannak egy jobb életre, a születési családjával való újraegyesítésre és az összetartozás érzésére. Aztán megérkezett "otthona" ajtajához. Egy otthon, amely névleg a sajátja volt. Ez a lenyűgöző, fényűző "otthon" volt a legkínzóbb fájdalmainak forrása. Ezúttal azonban mindent gyorsan el tudott intézni, és újra ebben a házban kezdte az életét. Ezen a napon egy hangos kopogás az ajtón zökkentően visszahozta Jane-t a jelen pillanatba, éppen akkor, amikor elmerült nyomasztó gondolataiban. Kopp, kopp... Jane elnyomta a bánatot a szívében, és jeges érzés ült ki az arckifejezésébe. Aztán kinyitotta az ajtót. – Jane, anya és apa azt akarják, hogy legyél lent – ​​mondta az ajtóban álló srác. Jane bátyja volt, a Fowler család hetedik fia, Peter Fowler. Magas volt és jóképű, kilencig dizájnerruhákba öltözött, és fintorosan nézett rá. Jane-hez hasonlóan ő is a Stormton City-i Oricle Egyetemen tanult. Ez egy rangos iskola volt. Ő a harmadik évében járt, míg Jane a másodikban. Nővérük, Madelyn gólya volt, akit éppen idén vettek fel. – Értem – válaszolta Jane. Jane nagyon közömbösnek tűnt. És ettől Peter kissé megdöbbent. Felidézte a Jane-t a korábbi időkről, aki olyan erősen vágyott arra, hogy a családja tetszését elnyerje. Akinek nem volt méltósága, és bármit megtett volna, hogy közel legyen hozzájuk, de túlságosan félt ahhoz, hogy valóban a család tagja legyen. Jane alázatos hozzáállása és viselkedése undorította Petert. Végül úgy döntött, hogy csak egy nővére van, egy igazi nővére, és a neve Madelyn. Amikor Madelyn mellette volt gyerekkorától kezdve, amikor csak lehetett, rajongott érte. Peter nem akart biológiai nővért. Csak Madelynre vágyott, a szelíd és kedves kislányra. "Jane, tudod, mit csináltál. Menj le a lépcsőn, és fogadd el a büntetést." Peter gúnyosan mosolygott, mielőtt megfordult és elsétált. Jane azon töprengett, hogy mit csinált. Jane ajka sarka megrándult. Elméje kezdett megtelni a múlt emlékeivel. Most eszébe jutott, mi történt ma. Most itt volt az ideje, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Jane zsebre tett kézzel lement a kastély nagy lépcsőjén. És hallotta a zokogás hangját a nappaliból. Nem lepte meg, amikor a szüleit, Jacket és Annát a karjukban tartotta féktelenül zokogó kislányukat, Madelynt, és próbálta vigasztalni. Jane most úgy érezte, Madelyn a biológiai lánya, és ő az, akit a család örökbe fogadott. Helyzetük mintha megváltozott volna. Jane nem tudta megállni, hogy egy kis fájdalmat érezzen a szívében. Már régóta vágyott erre. Intelligenciáját és valódi természetét a lehető legjobban elrejtette a világ elől. Mindezt ennek a nehezen megszerzett családi köteléknek a kedvéért tette. Korábban nem tudta elképzelni, hogy feladja, még reinkarnációban sem. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem szabad újra elkövetnie ugyanazt a hibát. Közömbösen nézte, mintha egy közönségtag lenne, aki belenéz a Jack és Anna előadásába. Még azt is fontolgatta, hogy feláll, hogy tapsoljon nekik. Az egyetlen probléma az volt, hogy Jane-nek szinte már nem voltak érzelmei irántuk. A biológiai szülei iránt érzett szeretete szinte teljesen eltűnt. Amikor Peter lejött a lépcsőn, és látta, hogyan néz ki Jane, azonnal dühös lett. – Miért nem kérdezed meg a nővéredet, hogy miért sír, Jane? – kérdezte Péter. – Nem mintha elsírtam volna. Miért kérdezzem meg? – válaszolta Jane érzelemmentesen. "Hé! Ne merészelj így beszélni apával!" – kiáltott Péter. Már-már le akarta tanítani Jane-t, amikor rájött, hogy Jane nem akar változtatni a viselkedésén, sőt el akart kerülni a baj elől. Peter nem tudta elhinni, hogy az igazi nővére ilyen számító és gonosz nő. Mindig Madelyn volt az egyetlen nővére, akit Peter elismer. Azt kívánta, bárcsak Jane hamarosan meghalna, hogy Madelynnek ne kelljen annyi szenvedést átélnie. Jane arckifejezése változatlan maradt, ahogy üres tekintettel nézett Peterre, aki fenyegető tekintettel bámult rá. Jane érezte a Peterből áradó gyűlöletet, mintha azt kívánná, bárcsak eltűnne a létezéséből, hogy Madelyn megkaphassa, amit igazán akar. Amikor Jane ezt a pillantást látta bátyja szemében, szúró fájdalmat okozott a mellkasában. Korábban kételkedett magában, és azon töprengett, mit csinált rosszul, és miért néz rá így a testvére. Több mint 19 éven át Jane-nek nem volt otthona, és soha nem ismerte a család meleg ölelését, de mégis sikerült átvészelnie. Jane szerint nem számított, hogy Fowlerék örökbe fogadták Madelynt. Ahelyett, hogy irigy lett volna, úgy bánt Madelynnel, mint a saját nővére, és aggódott amiatt, hogy Madelyn hogyan érzi magát. Jane mindig önzetlen volt, mindig Madelyn szükségleteit helyezte a sajátjai elé. Soha nem harcolt a Madelyn által kapott dicsőségért vagy elismerésért. Jane annyi mindent feladott ennek a "családnak" a kedvéért. Jane soha nem állt szándékában Madelyn életének kioltása. Semmi mást nem kívánt, mint hogy a családja ránézzen és észrevegye jelenlétét, még ha csak egy pillanatra is. Élete minden pillanatát az úgynevezett „családja” szükségleteinek kiszolgálására szentelte. De hálájuk rendíthetetlenül kielégítetlen volt. Fowlerék szemszögéből Madelyn volt a család legfontosabb tagja. És Jane csak bónusz volt... Vagy akár teher is. Mindannyian mély, sötét vágyat tápláltak, hogy Jane meghalt volna. Így Jane nem rontott volna be az életükbe, és nem tette volna tönkre a boldogságukat. Csak azért vették vissza Jane-t, mert jobban akarták érezni magukat. És nem tudták elviselni a bűntudatot, amiért nem ismerték fel. Bár Jane ezt már tudta, most már nem törődhetett vele. Peter és Jane vitája felkeltette Jack figyelmét. – Anna, vigyázz Maddie-re – mondta Jack. Aztán összeráncolt homlokkal felállt, és Jane-hez lépett. – Térdre állva! Jane Fowler! Jack dühös üvöltése visszhangzott a szobában. A hangja úgy csengett Jane fejében, mint egy halotti hang, parancsolóan és hevesen. Peter keresztbe fonta a karját, és gúnyosan nézte a dráma kibontakozását. Alig várta, hogy Jane megkapja, amit megérdemelt, amiért Madelyn elsírta magát. Az öreg Jane számára elég lett volna, ha Jacket ilyen dühösen látja, hogy félelmében a földre rohanjon. A dolgok azonban ezúttal másként alakultak. – Miért térdeljek le? – válaszolta Jane. A szeme nyugodt volt, ahogy Jackre nézett. Jack dühéhez képest Jane higgadtsága úgy tűnt ki, mint a hüvelykujj. És megmagyarázhatatlan erővel bírt, mintha Jane lett volna a rangidős a családban.