– Ne fáradjon, Mr. Fowler! – Jane gúnyosan sziszegte, mély levegőt véve, s végre kiengedte a szívében fortyogó igazságot. Majd így folytatta: – Annyira szereti Maddie-t, hogy nem akarja, senki se jöjjön, és veszélyeztesse a helyét, mint a Fowler család örököse. – Megkapja, amit akart. Mostantól a kapcsolatom Fowlerékkel véget ért, én pedig nem vagyok többé a családjuk tagja! Ezzel Jane hatalmas teherként érezte, ahogy valami leesik a válláról, s anélkül, hogy visszanézett volna a Fowler család döbbent arcára, felment az emeletre. Mire leért, csomagjaival készen állt az indulásra, a többiek pedig a csontjukig meg voltak rázva. Jane ott állt egy egyszerű táskával és egy szerény hátizsákkal. Hideg pillantást vetett rájuk, és kiviharzott a villából. – Állj meg azonnal! – kiáltotta Jack. Végre összeszedte a bátorságát, hogy megszólaljon. – Ezt komolyan gondolod, Jane? – Amennyire csak lehet, Mr. Fowler. Nem ezt akarták mindannyian? – felelte Jane gúnyosan, miközben hátranézés nélkül elhagyta a házat. Madelyn nem tudta elnyomni a diadal érzését. Fogalma sem volt, miért mondana le Jane önként a Fowler családban betöltött pozíciójáról, de megkönnyebbült, hogy ez megtörtént. Madelyn izgatottsága a tetőfokára hágott, de színészkednie kellett. – Peter, kérlek, menj, beszélj Jane-nel. Én vagyok az, akinek mennie kéne, nem neki! – könyörgött Madelyn, miközben könnyek patakzottak az arcán. – Jane csak azért ideges, mert félreértetted őt. Kérlek, menj, beszélj vele! Madelyn féktelenül kiabált és zokogott, miközben Peter karjába kapaszkodott, de a férfi nem reagált azonnal. Peterben viharos érzelmek kavarogtak. Úgy hitte, ha Jane otthon marad, az csak bajt hoz a családra, és veszélyezteti Madelyn helyzetét, ezért azt szerette volna, ha a lány a saját lábára áll. Ráadásul Peternek be kellett vallania, hogy Jane a húga. Ezt nem tagadhatta. És tudta, hogy Jane csak azért megy el, mert ez a család mélyen megbántotta. Peter tudta, hogy a tettei is szerepet játszottak abban, hogy Jane a távozás mellett döntött, ami miatt szörnyen érezte magát. Madelyn nyugtalan lett, mert észrevette Peter tétovázását. Tudatosult benne, hogy Fowlerék még mindig törődnek Jane-nel. Szerencsésnek érezte magát, hogy ha nem lépett volna korábban, a Fowler családban betöltött helye veszélybe került volna. – Jó, menj! Tűnj el! És soha ne gyere vissza! Én, Jack Fowler, kitagadlak a lányomként! – üvöltötte Jack, elragadva a hév. Nem akarta elhinni, hogy Jane meg meri fenyegetni, és megszakítani a kapcsolatot a Fowler családdal. Jacket nem az a fajta ember volt, akit könnyen meg lehetett ijeszteni fenyegetésekkel, hiszen régóta élt a könyörtelen üzleti világban, és mindenféle aljas emberrel találkozott. Remélte, hogy Jane belátja a hibáját, bocsánatot kér, és visszatér a Fowler családhoz. Végtére is, Jack úgy gondolta, hogy egy jelentős vagyon jogos örökösének lenni annyira csábító, hogy senki sem mondhat nemet. – Elég legyen, Jack! – kiáltott rá hirtelen Anna. Jack visszahúzódott, félve felesége reakciójától. – Kérlek, menj, beszélj Janie-vel, anya – könyörgött Madelyn Annának, stratégiát váltva, s visszakozni kezdett. – Megyek, megnézem, Jack. Peter, vigyázz Maddie-re – mondta Anna, és sietve követte Jane-t. – Apa, Peter, minden az én hibám. Ha nem sírtam volna, nem értettétek volna félre, amit Janie mondott, és nem fajultak volna el a dolgok ennyire. Én vagyok a bajkeverő, nekem kéne elhagynom a Fowler családot… – Madelyn a földre rogyott, és eltakarta az arcát, mintha hihetetlenül bűnösnek érezné magát. Peter szívébe mart a látvány, ahogy Madelyn ennyire kiborul. Gyorsan megnyugtatta: – Nem a te hibád, Maddie. Jogod van szomorúnak lenni. Hibát követtünk el, amikor hazudtunk neked, és ezt a zűrzavart okoztuk. Jack felsóhajtott. – Rendben, Peter, vidd vissza Maddie-t a szobájába, hogy pihenjen. Én intézek mindent mást. Anna utolérte Jane-t, és felkiáltott: – Jane, várj! Jane megtorpant, megfordult, és jéghideg hangon kérdezte Annát: – Mrs. Fowler, mit akar? Anna magyarázkodni kezdett: – Tudom, hogy megbántottalak, és minket hibáztatsz, de ha bocsánatot kérsz, mi is bocsánatot kérünk. Nem hagyhatod abba, hogy azzal fenyegetőzöl, hogy megszakítod velünk a kapcsolatot! Nem úgy van, ahogy gondolod! – Akármit is mondasz, te még mindig a lányom vagy, a véremből való. Miért ne akarna téged a Fowler család? Annának nehéz volt választania Jane és Madelyn között, mert mindkettőjüket szerette. Jane még mindig fontos volt Annának. Jane-t elöntötték az érzelmek, ahogy meglátta Anna gyönyörű szemében a könnyeket. Előző életében Jane már többször is feladta a reményt, és meg akart halni. Anna rábeszélése mindig legyengítette Jane-t, aki a családjával akart lenni. Ennek eredményeként Jane egyre mélyebbre süllyedt a mocsárban, végül Madelyn csapdába csalta, és a tűzben halt meg. Jane megesküdött, hogy soha többé nem fogja átélni azt a fájdalmat, hogy a szerettei elhagyják, vagy élve elégetik anélkül, hogy bárki is megvigasztalná. Jane hirtelen ráförmedt: – Nincs szükségem a szeretetére, és nem is tudom kezelni. Kérem, ne vegye személyesen, Mrs. Fowler. Önként szakítom meg önnel a kapcsolatot. Nem fogok öngyilkos lenni, és biztos lehet benne, hogy boldog és teljes életem lesz. – Jane… – motyogta Anna, még mindig próbálva meggyőzni. Amikor Anna felé nyúlt, Jane némán félreállt. Jane végül megszólalt: – Viszlát, Mrs. Fowler, ne nézzen olyan szomorúan. Összpontosítson Madelynre, mert ő jobban megérdemli a szeretetét, én pedig… nekem saját életem kell. Jane úgy döntött, hogy megszakítja velük a kapcsolatot, és ezt úgy akarta megtenni, hogy ne hagyjon nyomot. Jane figyelmen kívül hagyta Anna könyörgését, hogy maradjon a Fowler családdal, ehelyett kisétált a kapun, és magával vitte a holmiját. Ahogy először is, csak egy egyszerű csomagot hozott. Az egyetlen különbség az volt, hogy amikor először ment a Fowler családhoz, Jane tele volt izgalommal, idegességgel, boldogsággal, félelemmel és ezer más érzéssel, most pedig a szíve olyan hideg volt, mint a jég. Miután eldöntötte, és megtette az első lépést, Jane rájött, hogy sokkal nyugodtabb, és nem fáj annyira, mint amire számított, amikor eljött. Az úgynevezett "otthona" túl sok kárt okozott a szívében, ami helyrehozhatatlan. Annát meglepte Jane elszántsága, ahogy elment. Dermedten állt a helyén, és nem tudta, mit tegyen. Napokkal ezelőtt Jane ártatlan szemekkel jött hozzá, és titokban "anyának" szólította, mint egy gyerek, aki valami rosszat tett. Jane családra és közelségre vágyott, de mivel nem ismerte jól Fowleréket, félt túl közel kerülni, mert attól tartott, hogy Annát feldühíti. Anna aligha hitte volna el, hogy az előtte álló nő az a Jane, akire emlékezett, bár külsőleg ugyanúgy néztek ki. Miután elhagyta a Fowler-rezidenciát, Jane lerángatta a bőröndjét a hegyről, és taxit hívott, hogy elvigye a következő úti céljához. A sofőr a rádiót hallgatta, amely éppen a Fowler család jogos örököséről sugárzott egy felkapott témát. – Hová vigyem, kisasszony? – kérdezte. – Csak vigyen el egy közeli szállodába, olyanba, ahol nem kell személyi igazolványt regisztrálni – válaszolta Jane. Nem volt hol laknia, és alig volt pénze. A pénzkeresés volt most a legfontosabb, mert ha ezt nem tudja megoldani, még enni sem tud.