A telefon letétele után bizarr jelenet tárult elénk. Jack, Anna és Peter arcán kínos zavar tükröződött. Leginkább azért, mert alaptalanul vádolták meg Jane-t. Alapos mérlegelés után be kellett látniuk, hogy Richard szavaiban valóban hemzsegnek a kiskapuk. Csupán néhány apró bizonyítékot találtak, mégis arra használták fel, hogy koholt vádakkal illessék Jane-t, miszerint szándékosan terjeszt pletykákat, hogy rákényszerítse a Fowler családot, ismerjék el őt igazi örökösnek. A háttérben továbbra is Jane iránti bizalmatlanságuk és Madelyn túlzott pártolása állt, ami ezt a zűrzavart okozta. Valahányszor szomorúnak vagy zaklatottnak látták Madelynt, azonnal elragadta őket a hév. "Janie, szörnyen sajnálom! Apa és a többiek elvesztették a fejüket, amikor látták, mennyire kiborultam. Minden az én hibám! Bárcsak soha nem tartoztam volna ehhez a családhoz!" – zokogta Madelyn. Megtörte a kínos csendet, odalépett Jane-hez, könnyes szemmel, és térdre akart borulni előtte. – Maddie, mit csinálsz? – kiáltott fel Peter, aki a legközelebb állt hozzá, és feltépte Madelynt a földről. Madelyn azonban eltökélten térdre rogyott. – Peter, meg kell tennem! Ez az én hibám, és nem állok fel, amíg Jannie meg nem bocsát nekünk! Tompa puffanással érte a földet. Könnyek patakzottak végig az arcán. – Maddie, mit csinálsz? Kelj fel azonnal! – förmedt rá Jack. Jack és Anna sietve Madelyn segítségére siettek, aki a földre roskadt. Szívüket mélyen megérintette Madelyn igyekezete, hogy jó lánya legyen a családnak. Abban a pillanatban minden, Madelynnel kapcsolatos kételyük nyomtalanul elszállt. Tudták, hogy egy ilyen kedves, önzetlen ember, aki mindig a Fowler családra gondol, képtelen lenne ilyen aljas tervet kieszelni. Ezért szilárdan meg voltak győződve arról, hogy valaki más áll a háttérben. "Jane, bocsánattal tartozunk neked. Ne aggódj! Kiderítem, ki áll emögött, és megfizetek vele! Nem hiszem el, hogy valaki ártani akart a családomnak!" – mondta Jack, dühösen arra gondolva, hogy valaki viszályt akar szítani a családban. – Aki csak megkísérli bemocskolni a Fowler család hírnevét, az velem gyűlik meg a baja! – tette hozzá, fogát csikorgatva. Jack nem tűrte az ilyen intrikákat. Mindenekelőtt a családi béke megőrzése volt a legfontosabb számára. – Bocsánattal tartozol? – Jane felnevetett, mintha a világ legnagyobb viccét hallotta volna. Annyira nevetett, hogy sírni kezdett, és fájt a hasa. Jack összevonta a szemöldökét, zavartan. – Miért nevetsz? Jane csak nevetett és nevetett, mert Jack szavai voltak a legképtelenebbek, amiket valaha hallott. Ahelyett, hogy megvédte volna a vér szerinti lányát, Jack a nevelt gyermeke mellé állt. Az egész családját Jane ellen hangolta, csupán azért, mert félt, hogy visszatér, és elveszi mindazt, ami Madelyné. Ez előítéleteket szült Jackben, és hamis vádakat kezdett gyártani Jane ellen szinte mindenben. Egy ilyen apától aztán végképp nem várt bocsánatkérést. A régi Jane talán ostobán hitt volna az úgynevezett családi szeretetben, de az új Jane nem hagyta, hogy a családi kötelékek elvakítsák. – Mr. Fowler, őszintén szólva nem hiszem, hogy bármilyen szándéka lenne bocsánatot kérni tőlem. Ráadásul túl öreg és vak ahhoz, hogy egyáltalán eszébe jusson felkutatni az egész mögött álló agyat. – Jane könyörtelenül vágta oda ezeket a szavakat. Ehelyett felszabadultságot érzett, mert végre kiadta magából a sok elfojtott érzelmet. Felidézte, ahogy golyót fogott Jackért, majd magára hagyták a kórházban, hogy egyedül küzdjön az életben maradásért a baleset után. És eszébe jutott, mennyi éven át hanyagolta őt ez a család. Ráadásul az utolsó rúgás is felidéződött benne, ami miatt a tűzben a mélybe zuhant. Ezek a felgyülemlett sérelmek és neheztelések bosszúálló elégtételt okoztak Jane-nek. De ez még nem volt elég. Senki sem számított arra, hogy Jane ilyen módon fog viselkedni. Jane tettei sokkolták a jelenlévőket, még Petert is, aki megkérdőjelezte, hogy a lány teljesen elvesztette-e az eszét. Jane levetkőzte korábbi szelídségét és félénkségét, és odáig merészkedett, hogy kigúnyolja Jack romló látását. – Mit mondtál? – mordult fel Jack. – Én vagyok az apád! Hogy mersz így beszélni velem?! – Elismerem, hogy hibáztam, de azt mondtam, hogy bocsánatot kérek tőled. Mit képzelsz, hogy ilyen hangnemben beszélhetsz velem? Jack mindig is félt a feleségétől, de senki mástól. A gyermekei mindig tisztelettudóan viselkedtek vele. Most azonban úgy érezte, hogy Jane megőrült, és veszélyezteti a családfői tekintélyét. – Jane, nem érdekel, mit mondasz! Jack mindig is az apád marad! Kérj bocsánatot tőle most! – mondta Anna, miközben arca jéghideggé vált. Anna hosszú éveken át bűntudatot érzett Jane miatt, de most már csak egy engedetlen lányt látott benne. Nem akarta elhinni, hogy a lánya, akit a világra hozott, és aki 19 évig távol volt, ilyen tiszteletlen emberré válhatott. A Fowlerek soha nem akartak egy ilyen goromba teremtést a lányuknak. – Az apám? Undorító, hogy ilyen apám van! Nem fogok bocsánatot kérni, és nem fogadom el a bocsánatkéréseteket, nem is kérek belőle! – mondta Jane, szeme elszántságtól ragyogott. Ezeket a szavakat egyetlen lélegzetvétellel mondta ki, habozás nélkül. Ezekkel a szavakkal újfajta szabadságot érzett. Végre volt bátorsága kimondani az igazságot. Az igazat megvallva Jane számára nem volt nehéz így beszélni a Fowler családdal. A múltban a családi kötelékekhez való görcsös ragaszkodása fogva tartotta, és nem tudott dönteni. Most elengedett minden aggodalmat, és úgy döntött, hogy nem akar ilyen családot. Megpróbált világos határokat szabni. – Jane! – kiáltotta Jack, és annyira feldühödött, hogy remegett. Ha nem érezne bűntudatot amiatt, hogy korábban hamisan vádolta meg Jane-t, már arcul csapta volna. Nem akarta elhinni, hogy van egy lánya, aki ennyire kicsinyes és szűk látókörű. Ez óriási szégyen volt számára. Madelyn nyálasan próbálta manipulálni a helyzetet. – Janie, tudom, hogy mérges vagy. Ne hibáztasd apát és anyát! Csak engem hibáztass! Ha letérdelnék előtted, azzal nem éreznéd jobban magad? Akkor elhagyom a Fowler családot, és eltűnök valahol messze. Visszaadom neked a Fowler család lányának szerepét. Akkor nem fogsz többé haragudni apára és anyára. – Persze – mondta Jane gúnyos mosollyal, Madelynre nézve. – Elhagyod a Fowler családot, én pedig elengedem a múltat. Ezt te mondtad. Teljesen a te ötleted volt. Madelyn megdöbbent és elnémult, nem akarta elhinni, hogy Jane tényleg beleegyezett. Azon tűnődött, hogy Jane megőrült-e. Jobban belegondolva azonban Madelyn örömtől duzzadt, mert tudta, hogy ez csak fokozni fogja Jack gyűlöletét Jane iránt. Madelyn sebzett arccal törölgette könnyes szemét a kézfejével. Letörölte a könnyeit, és dadogva kibökött valamit. – Én… értem, Jannie. Ideje mennem. Ha elmegyek, a Fowler család helyzete talán megnyugszik. Ha azt akarod, hogy megtegyem, megteszem. Ezzel Madelyn zokogva felrohant a lépcsőn. Anna gyorsan átölelte Madelynt, és vigasztalta. – Maddie, ne szomorkodj! Jane csak ideges. Senki sem fog elküldeni téged, amíg mi itt vagyunk. – Anya… Engedj el! Ez már nem az otthonom. Jannie a Fowler család igazi örököse, én pedig csak egy nevelt lány vagyok… – zokogta Madelyn Anna karjaiban, hangja elcsuklott. A Fowler család úgy érezte, mintha Madelyn minden egyes szava éles szögként verődne a szívükbe. Szívük fájt, és úgy érezték, hogy szétrobbannak Madelyn bánatának súlya alatt. – Jane! Hogy mersz ilyeneket mondani Maddie-nek?! – üvöltötte Peter. Amikor meghallotta, hogy Jane tényleg ki akarja tenni Madelynt, Peter mindent elvesztett. – Jane, végre megmutattad a fogaidat! – kiáltotta Peter. – Hogy senki se vehesse el tőled a Fowlerek szeretetét, alig várod, hogy megszabadulj Maddie-től, száműzd a családból, és te lehess a Fowler család egyetlen örököse! De most, hogy itt vagyok, ennek vége! Maddie mindig is a Fowler család gyermeke marad, és a húgomnak fogadom, bármi is történjék! Peter Madelyn elé állt, hogy megvédje. Szeme haraggal villogott, miközben szigorúan nézett Jane-re. Jane Peter arcára nézett, ami nagyon hasonlított az övéhez, és életében először nem tetszett neki a saját tükörképe. Jane úgy érezte, hogy megfullad, és hányni akart, amikor a Fowler család vérvonalára gondolt, ami az ereiben csörgedezett. Most, hogy lehetőséget kapott az újrakezdésre, Jane nem akarta elszalasztani. Hidegen gúnyolódott. – Igen, ő a húgod, én pedig… semmi. Én csak egy eszköz vagyok a kezetekben, a tüske, amit tizenkilenc éve hordoztok a szívetekben. Ha nem figyeltek oda, nem is éreznétek, és az, hogy visszavettetek a Fowler családba, csak azért van, hogy végre kihúzhassátok azt a kis szálkát. Végül is semmi vagyok. Miközben Jane mondta ezeket a szavakat, fájt a szíve. Érzelmei végül alábbhagytak, és némi megkönnyebbülést érzett. Ezek az igazságok voltak, amelyeket korábban soha nem mert bevallani magának, de a szíve mélyén tudta, hogy igazak. Azáltal, hogy hangot adott nekik, feltárta a szívének egy nyers, véres és forrongó darabját, amely túl sokáig rejtőzött. Mivel soha nem fogadták el a család tagjaként, gúnyolódásra számított, amikor megszólalt. Jack felemelte a kezét. – Tudom, hogy megbántottak, és most dühös vagy, de Maddie ártatlan. Menj vissza a szobádba, és gondold át, mennyire sértő és helytelen volt a viselkedésed!