Már megint a falkaház folyosóján járkálok egy újabb éjszakán. Az álmatlan éjszakák kezdenek a leggyakoribb dologgá válni az életemben. Szinte fárasztó… vagy az lenne, ha tudnék kibaszottul aludni! Rémálmok gyötrik az álmaimat, ami megakadályozza az alvást… félek az alvástól… látomások arról az éjszakáról… újra és újra visszatérnek… a kóborok betörnek a falkaterületünkre… elveszítjük az irányítást… és bántják a drága Islám. A gyönyörű Islám. A sors alig hozott össze minket, máris elszakított… az élet kegyetlen tud lenni… és újraélem azt az éjszakát, újra és újra az álmaimban… a fájdalmat, ahogy az élete elszivárgott… a képtelenséget, hogy megmentsem… a fájdalmat a szemében… a félelmet… ettől gyűlölöm az életet… gyűlölöm a sorsot. És most, most félek az alvástól. Ezért járom ezeket az istenverte folyosókat minden éjjel… – Minden rendben, Béta! – köszöntött lelkesen Marc, az egyik fiatal harcosunk, ami arra utalt, hogy valószínűleg a barátaival töltötte az időt. Különösen, hogy ilyen korán reggel tért vissza a szobájába. – Szia, Marc – mosolyogtam, kérdőn felvontam a szemöldököm, ahogy tántorogva közeledett a lépcső felé. Alig tudott egyenesen járni. – Nem ittam, őszintén, főnök – motyogta kuncogva. Ezek a srácok mosolyt csalnak az arcomra. Hogyne tennék? Alig múltak el az átváltozás korán, és újonnan képzett harcosok. Nyilvánvalóan addig itták magukat, amíg el nem butultak. Ami, tekintve, hogy vérfarkasok vagyunk, és az alkohol kis dózisban alig van ránk hatással, hatalmas mennyiséget kellett inniuk! Valószínűleg új és különböző ivási kihívásokat találtak ki, hogy kiderüljön, ki tudja a legtöbbet inni, ezt csinálták olyan gyakran. De nem mondhatom, hogy én nem tettem ugyanezt, amikor először átváltoztam, és sok fiatalabb éjszakán a barátaimmal. Ez sokak számára a felnőtté válás része volt, nem? Különösen a harcosaink számára, ezt tudtam, mivel sok részeg harcost segítettem már haza a múltban. És biztos vagyok benne, hogy jó éjszakájuk volt, és sok jó emlékük, amire visszatekinthetnek… ha egyáltalán emlékeznek valamire, persze! – Én egy szót sem szóltam, Marc – biccentettem neki, ahogy felbukdácsolt a lépcsőn. Folytattam a járkálást a folyosón, de csakhamar még néhány ittas hang közeledését hallottam, valószínűleg Marc részeg barátait. Én pedig, mivel nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy bárkivel is foglalkozzak ma este, beugrottam a falkaház főfolyosójáról nyíló rövid folyosóra. Ami az irodámba vezet. Leülhetek ide, amíg el nem mennek, aztán visszamehetek a szobámba, és remélhetőleg megpróbálhatok legalább néhány órát aludni ma este, hogy holnap legalább részben működőképes legyek… – Mit csinálsz itt?! – egy hang felugrasztott álmomból, megmozdított, és rájöttem, mennyire kényelmetlenül érzem magam. Az egész testem fájt. A nyakam olyan érzés volt, mintha egy satu szorítaná… Bár, ahogy megmozdultam, csak ekkor döbbentem rá, hogy elaludtam az irodai asztalomon ülve. A kora reggeli órák óta az irodai asztalomra borulva aludtam, amikor bejöttem ide, hogy elrejtőzzek a részeg harcosok elől… Álmosan felemeltem a szemem, és megláttam a legjobb barátomat, a falka alfáját, aki az asztalom mellett állt, és több mint egy kicsit aggódva nézett rám. – Asher? – kérdezte. – Miért alszol itt? Ez már a harmadik vagy negyedik alkalom néhány héten belül. És ne is kezdjek bele az összes alkalomba azelőtt. Sóhajtottam. Épp ez hiányzott, hogy a nyakamra járjon. Megint a harmadfokú kihallgatás. Jól vagyok? Szükségem van segítségre? Támogatásra? Valószínűleg ezzel akarta kezdeni Caleb… mint mindig. Nem tudott mit tenni. Bár nem akartam hálátlannak tűnni. Végül is a legközelebbi barátom volt, és csak törődött. De néha néhány embernek csak térre van szüksége! Nem mintha segíteni tudna… nem tudta megállítani a szenvedésemet… ez már túl régóta tart… – Nehezen tudtam aludni, ezért lejöttem dolgozni. Gondolom, el kellett aludnom – mondtam neki. Nem egészen az igazság, de megteszi… Calebnek nem kellett tudnia, hogy az alvásom annyira zavart, hogy minden éjjel nehezen tudok aludni. Hogy az éjszakáim annyira el vannak rontva, hogy Isla távozása óta nem aludtam rendesen… – Minden rendben, Asher? – kérdezte Caleb, és hallottam, ahogy az aggodalom csöpög a hangjából, mint mostanában olyan gyakran. – Eden azt mondta, aggódik érted… hogy nem tűnsz önmagadnak, mióta a kóborok támadásai elkezdődtek. Azt mondta, olyan távolinak tűnsz. Olyan visszahúzódónak. Undorodva ráztam a fejem, és forgattam a szemem. Tehát megbeszéltek engem? Azt hiszik, ez elfogadható? Igen, Eden a párja, a falka Lunája, és a barátom, de nem kell valami szánalmas esetnek lennem, akit le kell ülni és megbeszélni a vacsorájuk közben! Jól vagyok! Én vagyok a falka Bétája, a kurva életbe is. A barátomra szegeztem a tekintetem, egy sötét pillantás remélhetőleg mindent elmondott, amit kellett. – Caleb, lehet, hogy barát vagy, de kérlek, isten szerelmére, húzz el a faszba. Jól vagyok. Fáradt, igen. Stresszes, igen. Rendszeresen kóborok támadásaival foglalkoztunk mostanáig. Dolgoznunk kell a falka fejlesztésén, amihez éppen dolgozunk. Ez nem megy könnyen. Időbe telik. Energiát és erőfeszítést igényel. Szóval igen, stresszes és fáradt vagyok. Hát nem ez a kibaszott munkám? – pattantam fel, tudva, hogy már túlléptem a határt azzal, ahogy az alfámmal beszélek. Ő is tudta, hogy a kóborok támadásai miatt veszítettem el a páromat, szóval azt gondolná az ember, hogy legalább egy kis megértést tanúsít… de folytatni akartam… működnöm kellett, különben semmim sem marad… Caleb megrázza a fejét, és rám néz. – Rendben. Menj el zuhanyozni. Úgy nézel ki, mint egy kibaszott roncs. Fél óra múlva megbeszélésünk van.