Egy zuhany és pár csésze kávé után kicsit emberibbnek éreztem magam, már amennyire egy vérfarkas emberinek érezheti magát szinte semmi alvással… – Na, Ash, ezt a szart ki kell takarítani. – Caleb hangja egy kicsit stresszesebb volt a kelleténél, ami azt jelentette, hogy nem egy szórakoztató napnak nézek elébe. – Most meg milyen szart? – kérdeztem egy lemondó sóhajjal. Biztos voltam benne, hogy tegnap mindent elintéztünk, amit kellett. – Ne úgy hangozz, mintha túl lennél terhelve. – Caleb rosszallóan nézett rám. – Apám szülinapi bulija, kezdetnek. Ráadásul Eden is a nyakamon van az iskola tanára miatt. Még mindig pótolnunk kell Eloise-t. Emlékszem, hogy említette, hogy újra kell hirdetniük új tanárt, de azt hittem, hogy Eden már intézkedett ez ügyben. Lévén Luna és anya, azt gondoltam, hogy szívesen részt venne az ilyen feladatokban. Nyilván tévedtem. Ami az apja buliját illeti, azt hittem, hogy ő is meg tudja oldani, vagy az anyja. Komolyan, az én dolgom, hogy mindent elintézzek itt?! – És te mit csinálsz pontosan? – kérdeztem, érezve, hogy egy kicsit felbasztak. – Alfa kötelességek. – mondta Caleb egy önelégült mosollyal. Alfa kötelességek, ismerve őt, annyit tesz, hogy a kibaszott asztalán ül a lábát feltéve, és élvezi a kávét. Lusta fasz. Minden munkáját rám delegálja, biztos vagyok benne, hogy csak ezt csinálja. – Nos, biztos vagyok benne, hogy apád jobban örülne, ha részt vennél a buli megszervezésében, vagy akár a felesége? – Ez elfoglal majd téged. – mondta Caleb egy mosollyal, és ekkor tudtam, hogy miért adja nekem a feladatot. Megpróbálja lefoglalni a gondolataimat. Valamit, amit Isla halála óta csinál. Valamit, amire nincs szükségem, mégis úgy tűnik, hogy ő és a párja szüntelenül ezt akarják tenni. Nagyon kívánom, bárcsak abbahagynák… A társ elvesztése olyan fájdalom, mint semmi más, de nem kell úgy bánni velem, mintha elromlottam volna. Mintha képtelen lennék működni. – Nem kell lefoglalni Caleb. – szóltam oda, felállva, hogy kimenjek az irodából, el kellett távolodnom a barátomtól, mielőtt mondtam volna valamit, amit megbánok. – Ash, gyere már, kérlek, segíteni próbálok. – kiáltott utánam a legjobb barátom. – Cal, gyere már, ha ez Isla-ról szól, idén már majdnem hét éve, hogy elment. Nem kell lefoglalni. Ezt magam csinálom. Béta vagyok, ez önmagában is elfoglal. Ha segítségre lenne szükségem, a kibaszott életben kérnék, oké? Láttam az aggodalmat az arcán, és ez csak irritált. Ugyanaz az aggódó arckifejezés, amit a többi barátom, vagy a szüleim arcán látok… a falka idősebb nőinél… mind aggódnak a jóllétem miatt, mert elvesztettem a társamat. Aggódnak, hogy szétesek. Aggódnak a szívem… a lelkem miatt. Elegem volt a részvétből. Nem volt rá szükségem. Nem hozta vissza a társamat. Nem éreztem tőle jobban magam. Ha valami, akkor csak rosszabbul éreztem magam… – Ash, de te nem vagy jól. Látjuk. Visszahúzódó vagy, dühös. Hangulatember. Elszigetelt. Határán a depressziónak… – Caleb aggódva néz rám. – Ez a te szakértői orvosi véleményed, ugye? Nem tudtam, hogy orvosnak is tanulsz, amellett, hogy a falka Alfa vagy, ezt biztosan kihagytam! – mondtam szarkasztikusan, megrázva a fejem a barátomra, tényleg nem akartam ezzel foglalkozni most. – Nézd, ha tényleg azt akarod, hogy segítsek apád születésnapjának megszervezésében, tudod, hogy fogok, elvégre ő a nagybátyám. Ami a tanárt illeti, újra feltehetek egy álláshirdetést, de legutóbb nem volt rá válasz. Szóval azt hiszem, hogy ezzel küzdeni fogunk, hacsak nem akarsz a környéken kívül keresni. – Lehet, hogy ezt is meg kell fontolnunk, ha nincsenek elérhető tanárok a helyi falkákon belül. – egyezett bele Caleb, és tudtam, hogy ezt is meg kell fontolnunk, mivel a tanár iránti szükséglet egyre sürgetőbbé vált. – Rendbe hozom újra a hirdetést, de fontolóra veszek egyet távolabbi területekre is. – mondtam neki, utálva az idegenek gondolatát a falkánkon belül, de jó tanárt akarunk az iskolánknak. Ez mindig is így volt, és sajnos ezúttal nincs senki a saját falkánkon belül, aki úgy döntött, hogy képzi magát. – Oké. És sajnálom, Asher. Csak aggódom érted. – Caleb odajön és a vállamra teszi a kezét, szóval barátságosan bólintok. Azt hiszem, jót akar, még akkor is, ha kibaszottul idegesít. Nem tudok segíteni azon a sötétségen, ami beárnyékolja az életemet, mióta elvesztettem a társamat. És nem tudom eltüntetni. Megpróbáltam, számtalanszor. Úgy tűnt, hogy itt marad. Az egyetlen dolog, ami életben tartott, a munkám volt. A falkám. Számítottak rám. És ez célt adott nekem. Okot arra, hogy minden nap felkeljek. De a sötét gondolatok, amelyek gyötörték az elmém és a farkasom, Zion elméjét, szinte átokként nehezedtek a lényemre. Visszatartottak. Szinte megfojtottak. Főleg, amikor egyedül voltam. Mégis, jobban szerettem egyedül lenni. A fájdalom, amit éreztem, szinte függőséget okozott. Nem volt más módja leírni. Azt hiszem, szinte élveztem a fájdalmat, amit éreztem. Élveztem a sötétséget, ami most felettem lebegett. Ez voltam, akivé váltam. Az Asher, aki voltam, eltűnt. Eltűnt abban a pillanatban, amikor Isla életét kitépték belőle. Abban a pillanatban, amikor elszakítottak tőlem. A fiatal, gondtalan, boldog, tréfás, aki mindig nevetett és viccelődött a falka tagjaival, rég eltűnt. Felváltotta egy visszahúzódó, elszigetelt, magányos srác, aki az idő nagy részében levertnek érezte magát. Kerülve a kapcsolatot a falka tagjaival, amikor csak tudta, és most hírhedt lett arról, hogy hangulatember és harapós… Eltűnt a boldog, jóképű Béta, és helyette egy hangulatember, kibaszott szörnyeteg maradt, aki közelében senki sem akar lenni…