A KIRÁLYI UDVAR VALAHOL SALEMBEN – Hozd a nagy tálat, kedves Sally – hallatszott az idősebb nő hangja a nappaliból. – Máris, Menah asszony. – Sally bevitte a nagy tálat a nappaliba, az idősebb nő hálásan átvette. – Gyere, egyél velünk. – Menah asszony kedvesen rámosolygott. – Mindjárt, Menah asszony. – Sally visszament a konyhába. Leült a kis székre, és körbenézett, magába szívta a környezetét. Sally már több mint egy hete volt ott. A kedves, idős házaspár, akikhez adták, a legszívélyesebb emberek voltak. Úgy bántak vele, mintha a családjuk tagja lenne, pedig ő csak a segítőjük volt. Sally már nem volt rabszolga, csak egy kis segítség. Most már fizettek neki a legegyszerűbb dolgokért is. Ez volt a legjobb élet egy rabszolgának született lánynak. Boldognak kellett volna lennie. De nem volt az. Egyáltalán nem. Sally nem tudott felhagyni azzal, hogy a hercegnőjére, Danika hercegnőre gondoljon. A király rabszolgának vitte el. Még mindig élénken emlékezett arra, ahogy a hercegnőjére rabszolga nyakörvet tettek. Sally el sem tudta képzelni, hogy Danika hercegnő bárki rabszolgája legyen. Próbálta elképzelni, hogy a hercegnője a bányákban dolgozik, vagy parancsokat fogad el emberektől, de egyszerűen nem ment. Danika hercegnőt nem így képezték ki, és most a legnehezebb időket élhette át. Sallyt fájt erre gondolni. Ő rabszolga volt, de a hercegnő mindig rendesen bánt vele. Az egyetlen ember, akit ismert, Danika hercegnő volt. Sallyt leginkább az fájt, hogy tudta, a hercegnője nem tud túlélni egyedül nélküle. Mindig mindent megtett Danika hercegnőért, és mindezt boldogan tette. Nem tudott ott élni nap mint nap, tudva, hogy a hercegnője annyira szenved. Egyszerűen nem tudott. A palotában Danika sietett a szobájába, majd megfürdött, és a ruhákat nézte az ágyán: ronda, egyszerű rövid szoknyákat és félig vágott bőrfelsőket, amelyek sokat mutattak a melléből. Csak rabszolgaruhák voltak a szobájában, Baski pakolta be őket. Tudta, hogy nem mehet be a rabszolga egyenruhájában; az rosszabb lett volna. Egy lemondó, sekély lélegzetet véve Danika felvette az egyik ruhát. Semmi esély, hogy újabb büntetésre lenne szüksége. Ha tehetné, elkerülné mindet. És milyen más módja lenne ennek, mint engedelmes rabszolgának lenni? Azonban egy hét rabszolgaság nem tett egy királyi személyből, aki hozzászokott a rabszolgasághoz, rabszolgát. Két percet késett, amikor megjelent Lucien király előtt, aki szinte tüzet okádott a haragtól. Feléje indult. – Azt. Mondtam. Öt. Perc – morogta dühösen. – É-én... – Térdelj le! Soha nem térdelt még le egyetlen férfi előtt sem. Habozott. A habozás megdrágította. A kezei a nyakörves nyakához értek, és olyan erősen húzta a láncokat, hogy fájdalmában felkiáltott. Könnyek égették a szemét, és a térdei a földre rogytak. Égő szemekkel, vadul és lázadóan nézett fel. – Örömet lelsz abban, ha megbüntetnek, Danika? – folytatta mély és halálos hangon. – Még korán van, és te tiszta vérű vagy. Bizonyára a fájdalom még nem lett a barátod? Lehajolt, még mindig szorosan fogva a nyakörvének láncait. A szemébe nézve az ujja végigsimította a láncot, amíg meg nem érintette a kis piros gombot a szélén. A lázadás elillant, és átvette a helyét a rémület. Megdermedt. – K-kérem, ne nyomja meg, U-Uram. Sajnálom. Sajnálom. Ne nyomja meg, kérem! Egy szempillantást sem tett. – Amikor azt mondom, hogy térdelj le, azonnal letérdelsz. Ha azt mondom, hogy repülj, repülsz, Danika. Ha azt mondom, hogy halj meg, megszűnsz lélegezni. Érthetően fogalmazok? – Igen, U-Uram. Megsimogatta a gombot, és tiszta gyűlölettel nézett rá. – Legközelebb, ha nem engedelmeskedsz, elagyabugyállak. – I-igen, Uram. – Danika tudta, hogy ha megnyomja azt a gombot, a nyakörve hatalmas elektromos sokkot fog leadni az egész testében. Ez nagyon fájt. Minden rabszolga legnagyobb félelme a nyakörv sokkja volt, és a gazdák mindenhová magukkal vitték a vezérlőt. – Viselkedj a legjobban rabszolgaként az udvarban, Danika. Ne hozz rám szégyent. – A jeges hangja megrázta, ahogy méreggel mondta a nevét. Emlékeztette arra, hová mennek. Mélyebben a padlóra nyomta a térdeit, és könyörgő szemekkel rápillantott a sebhelyes arcára. – Nem l-lehetnék bemutatva, Uram? A szája hideg vigyorba rándult. – Az apád szinte minden nap bemutatott rabszolgákat, hercegnő. Engem kétszer mutattak be. Kétszer!? El sem tudta képzelni, hogy ezt át kelljen élnie. Vereséggel hajtotta le a fejét. – Igen, Uram. Kiment a szobából anélkül, hogy hátranézett volna. Alázatosan követte, félve a sorstól, ami az udvarban vár rá. Nagyon jól ismerte az udvarokat. – A király megérkezett! – jelentette be Chad, a személyes testőre. A levegőben lévő izgalom megszűnt, és kinyílt az ajtó. Lucien úgy lépett be, mintha a király teljes súlya ránehezedne, mint egy köpeny. Danika végigfutotta a tekintetét, és három királyt vett észre. Három királyt. Szégyenében és vereségében lehunyta a szemét. Vajon az, amit tegnap este átélt, az, amit ma három különböző férfitól kell átélnie? Ez elképzelhetetlen volt. Mindenki felállt, kivéve a három látogató királyság királyait. Lucien elfoglalta a trónját. Danika leült mellé a földre, és a fejét az ölébe helyezte – éppúgy, mint minden más rabszolga és a rabszolgatartóik az épületben. – Hű, nem egy szépség? – morogta Philip király, Gordon királya, miközben olyan vágyakozva bámult Danikára, hogy Danika közelebb húzódott Lucienhez. – Épp ezt akartam mondani. Olyan gyönyörűnek néz ki – dörmögte mellette Moreh király, Ijipt királya. Mindkét király a negyvenes évei végén járt, és Danikát bámulta. Mindkettőjüknek merevedése támadt, amit még csak nem is próbáltak leplezni. Danika visszatartotta a nyöszörgést a látványtól, és nyíltan bámulta mindkét királyt, képtelen volt abbahagyni a bámulást. George király, a harmadik király felállt. – Salem kiváltságos népe! Ma azért gyűltünk itt össze, hogy bemutassuk a király rabszolgáját. – Mosolyogva körülnézett. – Ez az első rabszolga, akit Lucien király bemutat, és valószínűleg az utolsó! Ő az a nő, akinek hét nő szépsége van. Egyetértésüket kórusban hangoztatták, minden szem Danikán és Lucien királyon, akinek az arca továbbra is olyan érzéketlen maradt, mint valaha. – Rai! – szólította George király. – Igen, Uram – válaszolta a rabszolgája könnyedén, barátságos mosollyal az arcán. – Menj fel az asztalra, és táncolj nekünk. Kezdjük a napot. – A tömeg felé fordult. – Rai kiváló táncos. Üdvözölték és boldogan megtapsolták. Rai felállt a földről, fekete nyakörve csillogott, a láncai zörögtek. Felcsendült a zene. Felmászott a szoba közepén lévő nagy kerek asztalra, és táncolni kezdett. Mindenki tapsolt és biztatta. Legtöbbjük a táncost bámulta. De a két király, Philip király és Moreh király Danikán tartotta a szemét. Danika nem tudta, hogy Lucien ruhájába kapaszkodik, amíg az szúrósan rá nem nézett, hová kapaszkodik. Danika gyorsan elengedte a kezét. – Sajnálom, Uram. Elfordult tőle, és érzelemmentesen figyelte az eseményeket. Amikor a tánc véget ért, George király ismét felállt, hogy újabb tevékenységet kezdjen, de Philip király megelőzte. Felállt, és bejelentette: – Az ország minden kiváltságos népe, kezdjük azzal, amiért jöttünk. Hagyomány, hogy a király minden rabszolgáját be kell mutatni, és el kell ismertetni a királyok és a kiváltságos státuszú férfiak között! Ez a rabszolgát különlegessé teszi, mert a királyhoz tartozik! – Igen! – kórusban egyetértettek. A király bólintott, és folytatta: – Nekem tizenkét személyes rabszolgám van. Moreh királynak hat, George királynak pedig öt. Ma Lucien király viszi el az első személyes rabszolgáját, és őt el fogják ismerni a királyok között! Danika körülnézett az embereken, és örömöt látott a többi király rabszolgáinak szemében, vágyat a királyok szemében és irigységet a nemesek rabszolgáinak szemében. Irigység? Ezek a nők az ő helyében akarnak lenni? Csak azért, mert a királyok szexuális örömöket fognak meríteni a testéből, irigyek? Danika belülről összerándult. A rabszolgák világa egy furcsa világ volt számára. Ez nem az a világ volt, amihez hozzászokott. – Most pedig meghívjuk a rabszolgát a királyi udvar közepére – jelentette be Philip király. Danika felállt, és a közepére sétált. Állt, és a semmibe bámult, nem volt hajlandó elismerni a vágyakozó arcukat, és nem volt hajlandó a földet bámulni, mint egy gyenge. Philip király közelebb sétált hozzá, és körbejárta, mint a zsákmányt. Felemelte a kezét, és megsimogatta a derekát. A hasát. A melle oldalát. A nyakörvét. Aztán a trón felé fordult, és mosolygott. – Én leszek az első, aki megkóstolja. Itt. Most. A többiek éljeneztek, tapsoltak és mulatoztak. Danika lehunyta a szemét, és megpróbálta elválasztani az elméjét a környezetétől.