– Vetkőzz! – parancsolta, hangja jéghideg volt. Danika lélekben felkészült erre az estére, de a szembesülés félelmet gerjesztett benne. – Kérlek… – kezdte, de elharapta a szót, tudva, hogy hibát követett el. Mint egy párduc, úgy lopózott közelebb hozzá, és olyan erősen megrántotta a haját, hogy a feje hátrarepült, ő pedig belevájta a fogát az ajkába, hogy ne sikoltson fel a fájdalomtól. Nem volt megbánás a szemében. Csak nyers gyűlölet, ami megrémisztette. – Vagy vetkőzöl, vagy hívom az őröket, hogy segítsenek. A keze a köntöse nyakához vándorolt, és elkezdte kibogozni a zsinórokat, amik összetartották a ruhát. Teljesen levetkőzve hagyta, hogy a köntös a földre hulljon. A keze remegett, de ökölbe szorította őket. Ma este elveszíti a szüzességét a legkegyetlenebb módon, a leghidegebb ember kezei között, akit valaha is ismert. De méltósággal viseli majd. Felemelte az állát, és várta a következő parancsát. – Gyere az ágyba. – Semmilyen kifejezés nem volt a szemében. Csak gyűlölet. ELŐSZÓ Egyszer volt, hol nem volt, Salem királysága és Mombana királysága békében élt egymással. Ez a béke akkor tört meg, amikor Mombana királya elhunyt, és egy új uralkodó, Kúp herceg vette át a helyét. Kúp herceg mindig is éhes volt a hatalomra, mindig többet és többet akart. Koronázása után megtámadta Salemet. A támadás annyira váratlan volt, hogy Salem soha nem készült rá. Meglepődtek. A királyt és a királynét megölték, a herceget pedig rabszolgaságba hurcolták. Salem népét, akik túlélték a háborút, rabszolgaságba vetették; elvették a földjüket. A nők egy részéből és néhány férfiból szexrabszolgát csináltak. Mindent elvesztettek. A gonosz Kúp herceg személyében sújtotta Salem földjét. Salem hercege, Lucien, dühvel telt meg, és megesküdött, hogy bosszút áll Kúp királyon, amíg rabszolgaságban van. Tíz évvel később a harmincéves Lucien és népe megszökött a rabszolgaságból. Elrejtőztek és regenerálódtak, éjjel-nappal edzettek a rettenthetetlen és hideg Lucien herceg vezetésével, akit a népe iránti szeretete hajtott, hogy visszaszerezze földjüket, és Mombana földjét is elvegye. Öt évbe telt, mire lesből megtámadták Mombanát. Megölték Kúp herceget, és mindent visszaszereztek. Ahogy győzelmüket kiáltották, Lucien szeme rátalált Mombana büszke hercegnőjére: Danika hercegnőre, Kúp herceg lányára. Ahogy Lucien a valaha látott leghidegebb szemekkel bámult rá, először érezte a győzelmet. A hercegnőhöz sétált, kezében a tíz évig viselt rabszolgatesttel zörögve. Egy gyors mozdulattal a nyakára tette. Fölemelte az állát, a valaha teremtett legszebb arcot nézve. Keserű mosollyal az arcán kurtán kijelentette: – A te vagy a szerzeményem. A rabszolgám. A szexrabszolgám. A tulajdonom. Mindenért kamatostul fizetek neked – mindazért, amit te és apád valaha is tettetek velem és a népemmel. Tiszta gyűlölet, hidegség és győzelem táncolt a szemében. ELSŐ FEJEZET Danika összekuporodott üres, hideg cellájában. Egy hete volt ott, és arra vágyott, hogy kint legyen… vagy bárhol máshol – bárhol, ami nem a cellája fagyos, sivár tere. A szoba oldalán csak egy emeletes ágy foglalt helyet. Danika az elmúlt héten nem látta fogvatartóját, majd ekkor besétált hozzá, a valaha látott legkövesebb szemekkel bámult rá, miközben a nyaka köré nyúlt, és nyakörvet tett rá. Az ő rabszolgája. Az ő tulajdona, ahogy nevezte. Hideg futott végig Danika karján. Soha nem látott még ilyen nyers gyűlöletet senki szemében. Lucien király gyűlölte őt. Danika jobban tudta az okát, mint bárki más. Ó, de tudta. Egy héttel ezelőtt Danika hercegnő volt, Kúp mombanai király lánya. Félték és tisztelték. Senki sem merte kétszer ránézni. Senki sem merte a szemébe nézni. Vagy megkockáztatni, hogy azon az úton járjon, amelyen ő járt, hacsak nem volt értéktelen az életük. Apja gondoskodott erről. Most apja halott volt, királyságukat pedig a könyörtelen Lucien király vette át. Léptek és lánccsörgés hangja Danika figyelmét a cella ajtaja felé vonta. Az ajtó kinyílt, és egy testőr lépett be, egy tál étellel. Danika gyomra korgott, éhség futott végig rajta. Emlékeztetve arra, hogy ez az első étkezése reggel óta, és gyanúsan úgy tűnt, hogy már este van. – Itt a kaja, Herceeeeegasszony. – A testőr undorral nyújtotta ki a szótagot. Itt mindenki gyűlölte őt; és Danika tudta ezt. Dacosan felemelte az állát, és nem szólt semmit. – A király néhány óra múlva itt lesz. Készüljön fel a fogadására – jelentette be, mielőtt elment volna. Félelem csúszott át rajta. Még nem állt készen arra, hogy szembenézzen fogvatartójával. De eltelt egy hét, és Danika tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Két órával később a nap már majdnem lement, amikor Danika lépteket hallott, majd: – A király megérkezett – – Ne jelents be, Chad – jött a kurta válasz, ami hideget futtatott Danika karján. Huszonegy éve alatt soha nem hallott még ilyen hideg hangot. – Elnézést, királyom – mondta gyorsan Chad. Lánccsörgés… majd valaki berúgta az ajtót. Csak a király lépett be, mert Danika csak egy alig hallható lépést hallott. Az ajtó becsukódott mögötte. Hirtelen a hideg, sivár cellája már nem volt annyira… sivár. Felemelte a szemét, és a saját gyűlöletével nézett rá. Nagy volt, mint egy harcos, de királyi tartása volt. Danika tudta, hogy harmincöt éves, és nagyobb, mint maga az élet. Még akkor is, amikor apja rabszolgája volt, ez a királyi méltóság jelen volt körülötte, függetlenül attól, hogy mennyit verték – mennyit kínozták. Egymásra meredtek, a köztük lévő rosszindulat nyilvánvaló volt. Csak Lucien királyé nem csak gyűlölet volt – hanem utálat. Tele nyers gyűlölettel és dühvel. Nem volt meleg a szemében. Az arca jóképű lett volna, de egy vastag heg futott az egyik arcán, vad külsőt kölcsönözve neki. Közelebb lopózott hozzá, lehajolt, és végigsimította a szőke – szinte fehér – hosszú haján, majd szorosan megragadta, és erősen megrántotta, visszadobva a fejét, így bele kellett néznie a szeme óceánjába. Fájdalom hasított belé. – Amikor bejövök ide, megszólítasz. Nem ülsz csak úgy, mint egy gyáva, és bámultsz rám, különben megbüntetlek érte. – A szeme vörösen villant. – Semmi mást nem szeretnék jobban, mint megbüntetni. Danika bólintott. Igen, gyűlölte ezt az embert – a fogvatartóját –, de mélyen irtózott a fájdalomtól. Egyáltalán nem szerette a fájdalmat, és mindent megtett volna, hogy elkerülje… ha tudná. – Igen… királyom. Undor villant a szemében. A keze leereszkedett, és a alig fedett mellére helyezkedett. Ruháján keresztül körözött a mellbimbója körül, majd olyan erősen megcsípte Danikát, hogy felsikoltott, miközben vastag fájdalomhullám visszhangzott benne. Szorosan tartotta a csonkot, miközben a szemébe nézett. – Nem vagyok a királyod, és soha nem is leszek a királyod. Én a népem királya vagyok, és te nem vagy a népem. Te a rabszolgám vagy, Danika. A tulajdonom. Danika gyorsan bólintott, azt kívánva, bárcsak elengedné a fájó mellbimbóját. Ehelyett még erősebben megcsavarta a mellbimbóját, amitől könny szökött a szemébe. – Úgy fogsz szólítani, hogy a gazdád, és szolgálni fogsz engem. Éppúgy, mint a szolgáim… csak még jobban. – Az ajka vad mosolyra húzódott, tele gyűlölettel. – Biztosan tudod, hogyan szolgálja a rabszolga a gazdáját. Hiszen apád jól megtanított rá. – Igen! Igen! – kiáltotta, ökölbe szorítva a kezét. – Kérlek, csak engedj el! Erősebben csípte. – Igen… mit? – Igen, G-Gazdám. – Dühös könnyek szöktek a szemébe. Danika jobban gyűlölte ezt a szót, mint bármi mást, mert mennyire megalázó volt. Szinte azonnal elengedte, és hátrált tőle, az arcáról minden érzelem eltűnt. Felállva cafatokra tépte a vékony felsőjét, felfedve meztelen kebleit hideg, érzéketlen szeme előtt. A megaláztatás könnyei fojtogatták Danika torkát. Megszorította a nyomorúságos szoknyáját, hogy ne engedjen a kísértésnek, hogy eltakarja magát előle. A szeme nem változott, ahogy végigmérte a testét. Semmi vágy. Semmi. Ehelyett az egyik mellét – azt, amelyiknek fájó, vörös, bántalmazott mellbimbója volt – tenyerébe vette, és simogatta. – Állj fel. Remegő lábakon állt, a földet bámulta homályos szemekkel. – Chad! – mordult fel. Megdermedt, és megpróbált elmenekülni tőle, hogy fedezéket találjon a meztelenségének, de a kéz, amely a mellét tartotta, megszorult, megállítva a mozgását – hacsak nem akarta kockáztatni a még több fájdalmat. – Felséged? – A nagy ember belépett, a királyára nézve. – Nézd meg jól ezt a rabszolgát, Chad. Tetszik, amit látsz? Chad szeme végigsimogatta a testét, és Danika azt kívánta, bárcsak megnyílna a föld, és elnyelné. De dacosan állt, egyenesen Chad arcába nézve. Vágy borította Chad szemét, ahogy éhesen nézett rá. – Megérinthetem? – kérdezte mohón. Chad ismét a királyra nézett, mielőtt kiment volna, és Danika felfedezte, hogy van valami a férfi szemében, amikor a királyára nézett. Nem gyűlölet – nem, nem gyűlölet. De nem tudta hová tenni azt a tekintetet. – Őrök! – kiáltotta a király, de nem emelte fel a hangját. Két őr jelent meg. – Igen, Felséged. Hideg szeme nem hagyta el Danikát. – Mondjátok meg a szolgáknak, hogy fürdessék meg a rabszolgámat, miután végeztem itt. Tisztítsák meg, és három óra múlva legyen a szobámban. – Igen, Felséged. – Az őrök vonakodtak elmenni, mert megragadta őket a meztelensége. Danika a királyra összpontosított dühvel és gyűlölettel könnyes szemében, daccal a testtartásában. Végül elengedte a mellét. – Úgy foglak bántani, hogy élni fogsz és vágyni fogsz a fájdalomra. Mindent megteszek veled, amit te és apád tettetek velem és a népemmel, és még többet. Annyival osztalak meg, amennyivel csak akarok, és megtanítalak arra, hogy a legengedelmesebb kutya legyél. A félelem íze kézzelfogható volt Danika nyelvén, de nem engedte, hogy ez meglátszódjon az arcán. Tudta, hogy mindez meg fog történni, még mielőtt bejött volna. Az ajka megrándult, hangsúlyozva a heges arcát. – Megtörlek, Danika. – Soha nem törhetsz meg, te szörnyeteg! – A szavak letépték Danika ajkáról. A szeme elkerekedett, mert visszaszólt neki. A rabszolgák nem szólnak vissza a gazdáiknak, különben büntetés jár. Nem okozott csalódást. A király megragadta Danika nyakörvének láncát, és erősen megrántotta, Danika pedig felsikoltott. A szeme felvillant. Fölemelte az állát, szorosan fogva. – Szeretem látni, hogy ennyi tűz van benned, mert imádni fogom eloltani az egészet. Fogalmad sincs, mit tartogatok számodra; vagy talán igen. Hiszen egyszer te is képeztél rabszolgákat. Apám képzett rabszolgákat! – majdnem rávágta. Tiszta gyűlölet csöpögött a király keserű szavaiból. – A kiképzésed ma este kezdődik. Az ágyamban leszel. Felállt, és kivonult a szobából, mint egy hatalmas, halálos párduc.